Az év jogász írója – dr. Bodnár Szilárd

WP_20160611_17_27_42_Pro (2)Az Irodalmi Rádió szerkesztősége 2016. június 11-én rendezte meg Az év jogász költője 2016. és Az év jogász írója 2016. pályázatok eredményhirdetését. Az utóbbi díjat dr. Bodnár Szilárd vitte haza Kaposvárra, itt él és dolgozik ugyanis mint járásbíró a Kaposvári Törvényszéken. A díjat FELEség című munkájáért kapta, de sikeresen szerepelt Almáspite-fa és Tökfőzelék című rövidprózája is. Az alkotásokat cikkünkben közöljük.

Az írások előzményeiről a szerző a Somogy Onlineban olvasható interjúban nyilatkozott 2013-ban: http://www.sonline.hu/somogy/kozelet/az-isten-vetke-jovatehetetlen-499953

dr. Bodnár Szilárd: FELEség[1]

(részlet a Fakönyvből[2])

A kislány, ha babából felnő, nő lesz. Ha még feljebb, feleség. Legfeljebb nagymama. Leges legfeljebb dédi. Ennél feljebb: angyal. De néha, Pati[3],kimarad egy-két lépcsőfok. A feleség tündéri lény. Ha lakásban lakik akkor is az, még ha kertet is szeretne s hozzá szép házat. Én csak kert nélkülit szeretnék, de azt nem lehet, ezt mondta. Ő azt akarja, hogy apaoroszlán ne csak egyen és legyen, amikor éppen nincs vadászösvényen, hanem nyírja le a füvet is zöldidőben. Hófehérkor, meg hódobálással szereti izmaimat a karjában tartani. A feleség, Pati, ezért karizmatikus lény. Magát sem kímélve, élenjáró példát mutat ásóját tolva felém, s az őszi kert hívogató irányába. Ültetni már tud egyedül. Önállóan gazol, virágot nevel. Maga metszi rózsáit és permetezni is képes, segítség nélkül. Viszont a nagy fák esetében meleg tekintettel rám gondol, amikor bekeveri a permetelvet. Az általa nem helyesen létező ágak lemetszésére harcba megyek. Ami azért különösen veszélyes egy igazi apavitéz szervezetére, mert egyenes arányosság lehet a helyes metszés és a fárasztó szüretelés között. Ezt felfedeztem, ez Mendel nulladik törvénye. Ezért már kora tavasszal szabotálok a gyenge termésátlagra, mert ha nem így tennék, akkor bizony egész életemben a kert fogságában raboskodnék.

A feleségnek azonban nem elég a kert. Sem az előkert, sem az utókert. A feleség mohó! Konyhakert is kell neki! Mert állandóan virágzik! A virágot a házba is becipeli. Bent is neveli. Különböző helyeken időnként leteszi, majd kicsit vár, és „mégis máshová kell tenni”. Szerinte ez szükséges a virág lelkivilága miatt. „Mert látod, hogy itt jobban érzi magát?” Persze, hogy látom. Őt látom. S magamat. Benne-bennem magunkat. Honnan tudta a feleség ezt előre? Rejtély! Csodálom a feleséget. Én csak annyit tudok, hogy fél év múlva, ha a növény meghízik, akkor vissza kell vinnem, felőle eredő elhatározásommal az eredeti kiindulási pontjára, mert akkor meg majd ott fogja jobban érezni magát. A vándorló vízerek vonalai miatt. Ilyenkor szoktam fogadni arra, hogy nem kell újabb fél év, és ismét helyet változtatnak a vonalak. Szabad akaratomból meg megint a virág is.

De a feleség magától is cipel (ilyen a feleség). Cipellőben, mezítláb, mindegy csak a saját lábán dolgozhasson. Boltba is jár rendszeresen. Valamit mindig vesz. Kivesz, betesz, beoszt, kioszt. Általános életintézkedésben van. Viszont VIII. Kelemen inkvizíciója elhibázta a büntetőt, mert a szentatya nekifutása közben megállapítottam, hogy mégis mozog a virágföld! A napjaik körül. A feleség mozgatja! Minden héten vesz belőle ugyanis. Néha meg egyszerűen csak mutat egy biztos pontot valamely szántóföldön, hogy fordítsam ki a sarkaiból az ásómmal. Mert átültet, tápoldatozik és különben is gyakran cserélni kell. Egyszer meg volt olyan is, hogy észrevettem titokban, amint a virágjának a leveleit ápolta. A feleség rendszeresen öntöz is ahelyett, hogy pihenve gyönyörködne énbennem. Ahogy én őbenne. De nem teszi, csak a virágjait odább. Ugyanis a feleség virágfíl, Pati. Annyira az, hogy ismerek olyant is, amelyik megeszi, elfogyasztja, ételévé teszi. A virágnak virágját, mert igaz állítása szerint nagyon szereti a rántottklorofillt. A tenyeremből enni. Olykor meg „Kismadárkámnak” nevez. „Akarsz-e a kalitkámban lakni?” – kérdezi. Odatesz úgyis, bármit csipogok.

Kivéve, ha el akarok menni vele színházba. Nem tudok betelni azzal, hogy eltalálta a „vegyünk bérletet!” gondolatomat. Repülünk hát, az otthon melegéből, a téli hidegben a színházba. És azon kapom magam, hogy ő is örül. Boldog. Ennyitől. Boldog vagyok. Ennyitől. Amikor meg a színházi büfében nem virágos szeletet fogyaszt, akkor otthoni házi virágunk éppen meghálálja a törődést, szerinte. Ha hazamegyünk, ezt meg is fogja mutatni, én meg majd örömmel észlelem ezt. Megígérte. A színházban nekem ő az előadás. Őt nézem. A szoknyájából engem néző combját. A mosolyát. A jókedvét. A haja illatát. Szeretem. Erről én sajnos nem tehetek, ezt tudja. Az előadásában az tetszik, ahogy a színház neki tetszik. Azt hiszem, tetszünk egymásnak. Ezt észre is veszi, és lelkembe karolva tapsol.

De veszélyes ám a feleség, Pati! Ha elutazunk, akkor is veszélyes. Persze másokra. Lelküket messziről bilincsben tudja tartani, ugyanis kulcsot ad nekik a nedves virágföld fenntartása végett. Ravasz húzás! Talán ezért gondolta azt, egy múlt századi Léda álnevű újavar nőutazó párizsi betűidomár solymásza, amikor a bakonyi pályaudvaron eszébe jutott nászútján az öntözés, hogy a virág az ő Gárdonyi Eszterje.

A feleség néha elhiszi, hogy az én virágom lett. Ezt onnan tudom, hogy boldogan virágzik ilyenkor. Nekem nyílik. Azt hiszem, ezt gondolja, sőt tudja is. Attól azonban félek, bevallom, nehogy kicseréltesse a földjét velem (öntözését vállalom). A feleség otthonos házi süteményt is süt az edzéséből jövet. „Családépítő” szándékkal. Mert „családillat” van olyankor. „Otthonérzés” − ezt mondja nappali krémmel az arcán. A kis kalácsot kecses hajlása közben veszi ki a sütőből. Amit persze nem szabad rögtön háromnegyedéig elfogyasztani melegében, mert nem azért sütötte, hogy gyorsan megegyük. Ezért fel sem szeli. Kiismerhetetlen, mert arra hivatkozik, hogy melegen azt nem lehet (de különben meg a kedvünkért sütötte).

A feleség talányos. Nem tud színházba menni egyetlen ruha nélkül. Kevés neki, ha méhének gyümölcsével, megesküszünk Bábel tortájára, hogy igenis van neki egy rongya; és a sütije illatát mi még megevés után is érezzük. Hiába. Ilyenkor azzal cselezik, hogy megfájdul a hasunk a meleg terméktől. De ezt nem veszi be a gyomrunk a süti helyett. Mert az még megmaradt független, önálló zsigeri szervnek az emancipált virágnevelésben. Mindezek alapján mondhatom, hogy a feleség tevékeny jelenség!

Miként azt is, hogy milyen jól érzi magát e tünemény létében. Állandóan nem tud leülni. La moglie-donna é perpetuum mobile[4], énekelte egy híres dalszövegíró. Pedig nagyon is van mire büszkén leülnie, tudom, mert láttam! Ráadásul igen jól izmolt, szív alakúra formált az a része. Lehet, hogy így üzen nekem? Hív tomporpostán? Ezen gondolkodva egyszer magamhoz öleltem a száját csókolva, amire kikérte magának tettem és képzeletem, merthogy ő férjes feleség. A szívében. Egyszer megkérdeztem a feleségben élő nőtől, amikor éppen mindentcsinált és én csak csodáltam őt, hogy mi lehetne nélkülem. Bámultam csak, hogy ő a minden, de azt mondta meglepődésemre, hogy semmi. Mert nélkülem minden. És semmi. S hozzám bújt, hogy szeressem. Magam. Hogy én is legyek minden. Nélküle. Vele.

Hihetetlen erőfeszítés lehet, feleségnek lenni! Bámulatos, mert bámulni sem szabad csak úgy, amikor a „nincsenegyruhájába” felöltözik. „Nézz máshogy!” – ezt mondja ilyenkor. De én nem parancsolhatok a szemem ösztönének: bámulom! Olyankor is.

Andris idejött, hogy szalonna szagot érez. „Miért, apa?” “Túrós tészta készül.” „Áhá, akkor azért érzem!” (Kitűnő következtetésű vadászkutya lehetne). „Azt szeretem ám, apa! Igazi finom ropogós szalonnával!” – csettintget a nyelvével. Eszünk. De nem mindig túrós tésztát eszünk ám! Mi most már … feleség nélkül eszünk… Meddig, Pati?

Tudom azt, hogy a feleség kislány is maradt. Tudom, mert észrevettem. Itt volt velem. Nő és anya. Őszintén nem tudom, hogy a magyar nyelv mióta beszélt nyelv, de érzem, hogy az általam ismert nyelvek közül a legkifejezőbben világít: feleség. Felemség. Amikor megjöttem és meghallottam a Feleségem hangját, tudtam, hogy megérkeztem. Itthon vagyok. Láttam, amit távolról éreztem, ahogyan a tavaszi széllel vizet árasztott a párválasztó virágjainknak. Megnyugodtam; velem van. És Vele vagyok. A madara vagyok. Lépre csalt tudom, de olyan jó! Hagyom. Szeretek a fogolymadara lenni nagyon. Ő volt a Virágom, Feleségem, vele volt egységem… egészségem. Ha csak feleség lett volna, ahogy hívta magát az ölemben teljesen ülve, akkor én is a felesége lehettem volna. Teljesülve…

[1] Fakönyv egy fejezete.
[2] A Fakönyv készülőben lévő levélregény.
[3] Pati az a valós, vagy nem létező személy, akinek a szerző meséli a történeteket.
[4] „Az asszony ingatag” olasz nyelvű szállóige átírása: „a feleség-asszony örökmozgó”.

WP_20160611_17_03_10_Pro
A díjátadás pillanata Zsoldos Árpáddal

 

dr. Bodnár Szilárd: Almáspite-fa

(részlet a Fakönyvből)

Van egy kis almafánk. Nem tizenhárom, Pati,csak egy szál. Magában áll a kertben. Egyedül. Öt éve ültettük Julika anyával. Teljes családban fordult először termőre, s rögtön két láda mosolygó piros almát termett. Persze nem ládában, abba Julika rakta szépen őket. „Télire!” −ezt mondta vidáman hajolva, míg mi Andrissal visítva szüreteltük az “Ott is van még egy!”-et. „Meg majd sütök finom almás pitét!” − ígérte anyasága. Nagyon finom alma: savanykás, édes. Paradicsomból van, bizonyosan.

Tavaly nem termett semmit. Pedig a szomszédok fái bőven adták gyümölcseiket. Nem is virágzott. Mintha tudta volna. Mintha megérezte volna, hogy nem lesz gazdasszonya. Hogy nem teremhet almás pitét…

Idén már meg sem metszettem. Pedig nem is tudok, csak olyan gondolomra nyesem a koronáját. A kertbe is alig járunk már. Nem is permeteztem, mert semmi sem kell. Semmi!

Idén megint termett a kis almafa. Fűnyíráskor láttam rajta a születő pici terméseit, ma pedig már Andris evett róla egy szép félboldog almát. Jó étvággyal ropogott a foga alatt. A földre esett kukacosat szedtem magamnak, mert “még jó az, ha kivágom”, s Csumbinakadtam szépen a szépet.

Ha ránézek a kis almafára, kezdem azt hinni, hogy tud valamit. Nem csak teremni, Pati, virágozni, teremteni is tud. De még ősz van.

 

dr. Bodnár Szilárd: Tökfőzelék

(részlet a Fakönyvből)

Az meg úgy volt, Pati, hogy vacsorára szándékolt látogatást tettemanyukáméknál. Házi koszt iránti őrült vágyamat szabadjára engedtem. Tökfőzelék körömpörkölttel. Ez volt az á la carte[4].

Tökfőzelék! Az ám a jó étek! „Otthoníze” van! Étteremben nem kapható, nincs étlap mellyel a tökfőzelék jósága megmutatható, körötte sok kapor és anyai szeretet, s a lábosok udvarában köröm hempereg. Szeretem. Az íze a számban, egy csendes este Julika[5] anyával… Hol meg köménymagos keseredés egy hangos délelőtt.

Mert az meg úgy volt, hogy egy meghitt hétvégén, Julika tökfőzeléket akart csinálni ebédre. Nekem, mert ezt kértem. Valójában tudtam, hogy pont ezt akar csinálni. A jó férj kedvesen kitalálja neje gondolatát. Felajánlottam hát háziasszonyomnak kérésére önként, segítségemet (csak a leégés elleni kevergetés volt a kijelölt feladatom). De én rögvest éreztem, hogy földi életemben többre vagyok hivatva kavarós tetteknél, mert nagyszerű cselekmények véghezvitelére születhettem. Ezért aztán túlterjeszkedtem kívánalmán ravaszul, amíg anyukájával a süti receptet egyeztették telefonon. Akkor még nem tudhattam, hogy majd leégés lesz belőle. Mindenkinek vannak korszakai, én a köménymag bűvöletében éltem akkortájt. A főzelékbe csempésztem belőlük egy kicsit.

Sokat. Ugyanis hiba csúszott a műveletembe, de nem én tehettem róla, szerintem. Mert kiborult, azaz beborult letagadhatatlan darabszám. A tökfőzelék bevonzotta a köménymagot, vállalhatatlan mennyiséget tartalmazó halmazban. Pati, majdhogynem magától, (igazából én ott sem voltam). Aztán keserűvé vált valahogyan az egész ebéd ettől (erről meg végképp nem tehettem). Mikor visszatért volt menyasszonyom a telefonálásból, naná, hogy kiszúrta, hogy nem kell a tökfőzelékbe köménymag! (Bezzeg az ártatlanságomat nem vette észre!) Pedig kavartam ám fürgén, testemmel fedezve a lábost, és többször is megkérdeztem belmondós vigyorral, hogy vannak Ordában. Mama, Papa, Matyi a kutya, tyúkok a kakassal, a kert…, a régi szerelmek lábnyoma…, s megvan-e még a kő, melyre a Balatonba menet rálépett? Érik-e már a szőlő, bodor-e a levele? Megvan-e a recept, jó finom lesz-e a süti…De szerelmem csak jött felém serényen, meg-megállva, gyanúsan nézegetve hol a lábost, hol meg engem. Meg is kérdeztem tőle őszintén, hogy azért vizsgálja-e ily’ tudományosan a lábost, mert a neve ellenére nincs is lába? Érdeklődésemre meg, hogy szerinte is különös jelenség-e ez a furcsaság, nem is felelt. Láttam én nagyon a szerencsétlenség eljövetelét, mint tyúkszem a földrengést.

Kidobta. Érzelmileg túlfűtött állapotában az illemhely irányába, az élet szülte valósízű tökfőzelékemet, mert hogy én elrontottam az ő békeízű tökfőzelékét. Szerinte. Hiába ígértem meg hogy hamar orvosolom a helyzetet, szobaelhagyási tilalomban részesített: „A konyhába csak ebédre jöhetsz ki, megértetted?” – felszólító kérdéssel. Megértettem. Persze, hogy megértettem! Csak gépezhetek, és semmi. A világháló kinyílhatott előttem, de a szobaajtó nem. Hibáztam, Pati. Viszont az fájt, hogy nem kapok több lehetőséget (legalább ötöt) javítani, mert éreztem, hogy nem hibáznék négynél többször. Úgysincs már annyi köménymagunk. „Ebédelni meg különben sem a konyhában szeretnék, hanem az étkezőben, ha lehetne, kérem szépen.” Szóban benyújtott békejobbomra, valami „még egy hang…!”-ot emlegetett Julika, de hogy pontosan mit, azt már nem hallhatta szófogadó, netbe börtönzött fülem.

Aztán egyszer csak a „na, most gyere!” lehetőségkor kijöhettem az én Kufsteinemből. S jó étvágynál kibékültünk, mert hogy az ő főzeléke boldogabb ízű volt. Egyébként valahogy tényleg. Julika számos varázslatot ismert. Jó szívvel adott belőle az éhező gyomromnak, békét teremtve az első Kaposvári Tökfőzelékfőző Otthonfesztiválon. Dacára annak, hogy majdnem jó lett az enyém is, még csak közönségdíjra sem jelöltük kinin-kategóriában. Elfelejtettük, bár később néha nevettünk rajta. Rajtam. Mert ahol a tökfőzelék lakik (most ne nézzük a magosságát), ott van az otthon. Feltétlenül. Még ha feltétteleszed akkor is, mert nem idegenben teszed.

De nem szerettem ám mindig a tökfőzeléket! Kiskoromban bökött. „Bok” − így mondtam, anyám szerint. El is határoztam négy évesen, hogy leendő fiamnak majd én bizony nem adok tökfőzeléket, mert az a meglett férfiak harcedzett eledele, nem pedig babaslambuc. Majd finom csokikat kap helyette, túrórudival köretnek.

Viszont ahány ház, annyi tökfőzelék! Erre jöttem rá színes étkezési pályafutásom alatt. Tudván, hogy Radnóti is tudta, hogy a méztől az áfonyáig minden ízében létezik. Ugyanis egyszer egy fáradt dinnyepakolást követően szerettem meg. Akkor nagyon éhes voltam. Mert éhesnek kell lenni mindenre. Csak akkor jó minden. Mert ha jól vagyunk lakva, akkor megárthat a benne lévő tápanyag a molekuláris beépülés során. Nincs még itt az ideje a sejtszintű folyamatoknak. A titok hát az időzítésben rejlik, Pati. Amikor a gyomor éhsége felismeri a lehetőséget, akkor hamar és reménnyel elfelejtheti a kilátástalan nyomor helyzetét, mert a lehetőség mindig ott főződik minden egyes tökös lábosban.

Ott él az őrségi öreg székely nagyrákosi kertjében is, nyárutó késő délutánján, a lelkében, a maratoni málenkíj robotban. Vele van. Élteti a visszatérés. És vissza is jött, mert beszélt velem ott, a tök mellett kapálva. A vagonokról és a barakk virágmentes barátságáról, a hol penészes, hol száraz kenyérről. Arról, ahogy tájékoztatásmentesen összegyűjtötték a fiatal környékbeli legényeket az őriszentpéteri állomáson, hogy az Orient Expressz elvigye őket a reménykereső munkatáborba. Oda, ahol mindenkinek megadatott a szovjet lehetőség, a tökfőzelék otthoni ízének újragondolására. Mert a pokol nem ott van, ahol a tökfőzelék lakik, ahogy én azt kisfiúként gondoltam. Hiszen nem abban fortyogok majd a rosszaságomért. A pokol lehet, hogy nem is hely, hanem érzés, egyszerűen csak lelkiismereti kérdés. Szerencsére azonban minden tökfőzelékben ott lakik megbújva a lehetőség. Az, hogy a köménymagos is lehet édesesen savanykás mindenki számára, hiszen Jézus Sztálinért is meghalt a hazatért fogoly temetésén. Előre azután, hogy a felesége a nagy örömben palacsintát sütött neki. De tévedhetek is persze, hiszen csak ember vagyok… A pokol talán nem lehet csak a lélek érzésére bízva. Lehet, hogy mégis csak hely, Pati, mert akinek nincs lelkiismerete az a Mennyben az angyalok szoknyája alatt szeretne lenni.

[4] „Étlap szerint”, francia nyelven.
[5] Julika a szerző felesége volt.


 

dr. Bodnár Szilárd: Pári

Úgy mondják, réges-régen történt, messze-messze keleten. Olyan régen, hogy a legöregebb ember szépapja is gyermekként, esti meséléskor az édesanyjától hallotta. Egy fatáblára volt ez ékesen felróva.
Egy idegen érkezett egyszer Trón városába. Előtte élő szem nem látta, ember nem ismerte. Hogy ki ő, még a vándormadár sem sejtette. Magas volt, csodaszép dalia, bársonyan zengett ölelő hangja. Karcsú a dereka, sudár az alakja, erős és őszinte szelíden védő karja. Szemében gyógyuló fájdalom égett, mikor Mén király elé e páratlan levente lépett. “Pári!”, így kapta ő nevét a király Trónja előtt. S rögtön, mikor Szép Ilona tündér az aranyalmás kertből feljött, a két lélek eggyé vált, a fájdalom eltűnt. Ilona gyémánt kívül s szívében belül, csodásan mosolygó arcával édesen derült.
A fiatalok mindenkor, mindenben egy időt töltöttek, s a királyban az aggódó gondolatok gonosz testet öltöttek. Mén királyt gyötrelme csöppet se kímélte, féltését félelme paranccsá ítélte:

„Öljétek meg tüstént, vesszen el nyomban!
Kárt nem tehet az én drága kislányomban!”

A felső parancs ellen ugyan szólni ki mer? Az csak a legfelsőbb isteni szót ismeri el. Mégis minden testőr meredten állt, egy sem mozdult. A sötét sarokban egy ősz táltos mordult.

„Uram, királyom! Bölcsen teszed Te ezt?
Lefejeztetnéd, mert elveszíted máskor higgadt fejed?
Van kincsed, aranyad, rengeteg gyémántod…”

Mén király szemében szörnyű harag lobban.

„Elég!”

De le is lohad nyomban, mellkasában szíve ravaszabbat dobban.

„Helyesen szóltál, Lakos, jó öreg táltos.
Jöjjön hát a kincstárnok tüstént, már most!”

Ezzel egy időben kísérik atyjához a könnyező leányt is.

„Látod?” – mondja leányának.
„Látod? Ez is akár a többi!
Még rosszabb is, mert mára
százezer arany kellett mohón néki.”
„Nem hiszem, nem hiszem, pedig láttam én is.” – zokogja a tündér.
„Bizony, így van mégis. Elvette a pénzt, és el is ment vele.”

Bele is halt a leány lelke fele. Mást lát a szeme és mást a szíve, de Pári eltűnt, nincsen már híre.
A naplemente a vándort a templomban lelte. S világgá ment még aznap este. Igaznak, nyugatnak, merre csak a Nap sugara jár, kit a kutyák sem ugatnak, míg magára nem talál. Trónjában Ilona is magát kereste, vágyóan egyre csak az ő Páriját leste.

„Drága jó anyám, miért nem feledek?
Igaz ez? Kérlek, mondd, hogy csak álmodom!
Anyám, miért szenvedek?
Magamat, magamat, csak magamat vádolom!”

Szólt a királyi anya:

„Én kicsi angyalkám, ne átkozzad magad,
a bajban is találd meg az üdvözítő utad!
Mindig leld meg a felemelő reményt!
Gyere, új templomába hívott Lakos az imént!”

A királyi család benn ül a templomban, meg is kezdődik a köszöntés rögtön azon nyomban. Lakos üdvözítőt beszél, s a legifjabb pap egy csodás történetet mesél.

„Honnan az új templom? Ó, kérded hívem.
Hát higgy a magad szeretetében!
S Te csodának véled, mikor láttad e helyütt az üres telket,
de én azt mondom, az Isten küldte a fájdalmas igaz lelket.
Szívére fagyott a könnye, jeges tóban sírt lelke,
de én láttam halott szemében a napsugaras nyarat.
Az Isten küldött vele nekünk százezer aranyat!”

Hogy „higgyetek ti is”, már nem hallotta a leány, elájult a padon, de bizony, hogy el ám. A királyi anyával a világ megfordult, Mén király is önnön maga elé borult. Lelkének terhe gerincet roppant, ám szíve ezúttal csak igazat dobbant:

„Hamar! Jöjjön ezer lovas, s vágtasson tízezer irányba!
Hozzátok vissza napestig, hozzátok vissza még máma!”

Ment a sereg lovas százezer haddal, keresték Párit éjjel, kutatták nappal. De minden hiába, mégsem leltek a nemes koldus eltűnt nyomára.

„Visszajön, visszajön, meglásd, ha ez a vágyad,
csak tárd ki a szíved és egyre várjad,
hiszen beléd nőtt, mint Te ő belé,
valamennyi ágad.”

Dúdolta az aranyalmafa a bús királylánynak. De Ilona csak szomorúan sápadt, s egyre betegebb lett, míg végül lázasan ágynak nem esett. Töménytelen táltos, orvos, daliás királyfi kísérelte meg boldogítani, de senki sem tudta a szerelmes lelkét meggyógyítani. Hiába mondták, hogy nem az ő hibája, egyre csak hervadt az élete virágja. A lelke alig öntözte már sovány kis testét, „nem éri meg már, lehet, a mai estét.”
Eközben Pári csak ment, nem is nézett hátra, vitte halott szíve nem látott világba. Nem járt ott még ember, nevesincs tájon, az Isten úgy engedte, hogy ott csak Pári álljon. Vezekelni ment, tudni jövendőjét, meg is látta lelke vágyott teendőjét. Egy hattyú szállott a partra melléje, s belenézett fájdalmasan fájdalmas szemébe.

„Sajna folyóhoz, Pári, miért jöttél,
nemrég otthonában valakit megöltél.
Mit látsz a folyóban? Nézd meg!
Nézd meg jobban!
Nem azzal szeretünk, ha félre állunk,
hanem amíg élünk, a javára szolgálunk.”

Pári a gyémántfolyóban meglátta arcát, meg is lelte benne elveszett önmagát. Dehogy szökik ő el önnönmaga elől, téve tesz bizony más, s saját sorsa felől!
Szép Ilona ezalatt egyre csak eped, élet-halál között beteg lelke lebeg:

„Dadám, ó, én édes dadám,
mondd meg nékem, kérlek, mi az élethibám?
Boldog én miért nem lehetek?
Párom helyett is csak én szenvedhetek.
A kincset nem választva választotta, de mondd, miért?
Vagy elhagyott engem másvalakiért?
Aranyban is csak magát szerethette,
jaj, az Isten ezt hogyan engedhette!?
Nem szeret ő engem, nem szeret már senki,
mi értelme nekem e világon lenni?”

Felelt a dada:

„Ne mondj ilyent, drágám, hogyne szeretnének,
hidd el, érted sokan bármit megtennének.
Láttam én a szemét, igaz volt Pári,
nem koldus ő, álruhás királyfi.
Hitte neked így jobb, szeretetből ment el,
nem atyád kincséből, szívéből vett el.”

Hol hitte a leány ezt, hol pedig amazt, nem nyújtott élete már éltető vigaszt. Sírt a királyi család kínkeservesen, mikor érkezett egy vak tudós, csuda szerencsésen. Fehér a szakálla, hajlott a háta, de széles a válla, délceg a tartása. A tudós orvost senki sem ismerte, a királyt mégis erősen kérlelte, csendes némasággal: „Meggyógyítom a lányotok, hogy ha akarjátok.” – szólt az aggastyán szelíd bátorsággal. A kezelés nyomban el is kezdődött, és lássatok csodát, a leány lelke tüstént rendeződött. Szépen haladt szerelmesen épülő fejlődésben, a világtalan agg aggastyánnal békés ölelésben. „Dehát hogyan lehet ez?” – kérdezte a király a nejétől, s neje az királytól:

„A fiatal szerelmet félve üldöztük el drága Ilonánktól,
pedig gonosz sem volt,
s hamar jött a büntetés,
a lányunk majdnem megholt.
Most öreg, vak szerelemmel büntet az Isten,
de nem számít, hiszen a lányunknál az országban
boldogabb ma nincsen.”

Azért a király mégis szólt lányához:

„Szánom-bánom bűnöm.
Többet ellenedre nem leszek,
Bármikor kérsz tőlem, bármit megteszek.
Gyermekem, lányom, ó, mondd, jól meggondoltad?
Fiatal szerelmed ily hamar feladtad?
Nem kellene mégis megkeresni, drágám?
Örömed örömét fiatal koldusod mellett látnám.”
„Jó apám, jó anyám!”

– szólt boldogan a gyermek – ,

„örömem örömét szemetekben látnám,
mikor átölel engemet
az egyetlenegy mátkám.”

Pajkos mosollyal csillogta, hogy kiderül a turpisság:

„Tudjátok-e, szüleim, mi a legigazibb orvosság?”

Az anyakirályné szívében a gyanú derengeni kezdett, ő bizony valamit itt észre nem vett.

„A legigazibb gyógyír a bölcsen szerető szeretet,
és fiatal gyermeke: az igaz szerelem!” − nevetett.

Az agg tudós levette a vak álcát, megláthatta mindenki az álcázott arcát. Azt, amit Tündérszép Ilona azonnal látott, ahogy a palotában a fiatal királyfi mindenki előtt állott.

„Visszajött, visszajött, ez volt a vágyad,
kitártad szívedet és egyre csak vártad.
Hiszen beléd nőtt, mint Te őbelé,
valamennyi ágad.”

Egy fatáblára így volt ez ékesen felróva.

Zsoldos Árpád és Adrienn
Author: Zsoldos Árpád és Adrienn

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség. Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk, hogy alkotóinknak minél több és minél színvonalasabb megszólalási, megjelenési lehetőséget teremtsünk. A cél elérése érdekében készítjük rádióműsorainkat, hangzó és nyomtatott kiadványainkat, elektronikus köteteinket és galériáinkat. Szerzőinknek segítünk kötetük kiadásában, a teljes kiadási folyamatot elvégezzük nyomdai és értékesítő partnereink segítségével. Rendszeresen írunk ki irodalmi pályázatokat és nagy hangsúlyt fektetünk a közösség személyes találkozására is, ezért szervezzük felolvasóestjeinket, nyári táborunkat, születésnapi rendezvényünket. Vállaljuk irodalmi és kulturális események, szavalóversenyek, könyvbemutatók megszervezését és lebonyolítását is. Nyitott közösségként mindig várjuk új alkotók (írók, költők, képzőművészek, előadók) jelentkezését is. Elérhetőségeink: ímélcímek: zsoldos.adrienn@irodalmiradio.hu; zsoldos.arpad@irodalmiradio.hu; telefon: 70/616-7583; 70/616-8684 2019-ben a Médiapiac című szakmai lapban jelent meg rólunk egy cikk Sárközi László tollából: http://www.mediapiac.com/mediapiac/Meltokeppen-es-minosegben/114251/ English version: The editors, led by the husband-and-wife team of Árpád and Adrienn Zsoldos, have been championing contemporary Hungarian authors for 22 years. In addition to their radio programmes, they also publish audio books, e-books, anthologies and self-published works. They arrange book readings, book launches and literature workshops, and they regularly hold competitions too. It is an open community that anyone who writes literature in Hungarian can join.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

15 + = 19

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »