Ágyikó

Puha ágyban ébredt. Sokan álltak körülötte. Ott volt Theodor, a vén troll, nagyi, apa, anya, a javasemberek, valaki sötét ruhában és még megannyi ismeretlen. Volt aki mosolygott, volt aki szomorúan nézett maga elé.

Rudi lerázta magáról a port, amit a barlangban szedett össze, majd felült.

  • Hogy jutottunk ki? – kérdezte.
  • A troll a markába vett és én mutattam a kiutat. Gyorsan kijutottunk, de te elájultál. Először azt hittem a vén kő összenyomott, csúnyán le is teremtettem érte, de aztán levegőt vettél és sok port köhögtél fel. – elhoztunk hát az ispotályba.
  • Miért van ilyen furcsa érzés a hasamban? – kérdezte Rudi. Nem tudta volna megmondani mit is érez, de leginkább olyan volt, mintha minden ereje a hasában lenne és onnan áradna szét benne valamilyen boldogság.
  • Koncentrálj arra fiam. – mondta a sötét ruhába öltözött ember mély búgó hangján. – Ott van most minden boldogságod. Érzed ahogy a testedből lassan elszáll minden fájdalom, szomorúság és aggodalom? Ne, ne ijedj meg! – mondta mikor a többiek szemei könnyekkel teltek meg. – Örömükben sírnak. Most pedig gyere. Sétáljunk egyet.

Rudi lassan felkelt és megfogta a sötétbe öltözött alak felé nyújtott kezét. Meleg volt és puha. Theodor és a vén troll elindultak a nyitott ajtón keresztül a fényes folyosóra. A mosolygós puha kezű emberrel pedig követték őket. A folyosó hosszabb volt, mint amire emlékezett és sokkal de sokkal világosabb. A neonlámpák fénye erősen bevilágította a fehér falakat, az ablakokon pedig a meleg nyári nap sugarai árasztották el fényükkel az előttük húzódó végtelent.

  • Nézz ki kérlek az ablakokon. – mondta az ember Rudinak. – Látod a zöld mezőket?
  • Sokat játszottam ott, nem messze van nagyiék kertjétől. Átszeli egy patak is. Rengeteg pipacs nyílik körülöttük.
  • Látod a piacot is?
  • Milyen régen voltunk ott nagyapával. Most látom csak, hogy bement a kocsmába. Azt mondta, hogy valamit el kell intéznie.
  • Látod nagyiék kertjét?
  • Igen, és anya a verandán éppen egy telefonál valakivel. Szomorúnak tűnik. Nem mesélte soha kivel beszélt.
  • Látod a kis szobrot a kezedben?
  • Éppen elraktam a zsebembe. Megmozdult. Látom, ahogy tüsszent egyet. Biztosan sok volt a por a zsebemben.
  • Látod az éjjeliszekrényedet a kórházban?
  • Tele van mindenféle ajándékkal. Mintha karácsony lenne, vagy a szülinapom. Sok mindent szeretek rajta. De azt a mazsolás csokit nem tudom ki hozta. Azt bárki elviheti. Sőt a többi sem kell, biztosan másnak nagyobb szüksége van rá. Meg kellene mondani nekik.
  • Hát mondd meg. Csak szólnod kell. De vigyázz, mert száraz a torkod és kiabálnod kell.
  • Adjátok őket… – kezdte Rudi – a gyerekeknek. – fejezte be, majd köhögnie kellett. A következő ablaknál látta, ahogy az ágyban fekszik és kezével az éjjeliszekrényére mutat, és mozog a szája, majd a keze lecsuklik.
  • Büszke vagyok rád. – mondta a bácsi. – Van egy ajándékom a számodra.
  • Micsoda?
  • Nézd csak ki vár a folyosó végén?

A folyosó végén az ajtó lassan kinyílt és nagyapa bukkant fel mögüle. Kinyújtott karokkal várta unokáját. Mikor odaértek, a bácsi letérdelt elé és a vállára tette a kezét.

  • Nagyon bátrak vagytok ti gyerekek. Köszönöm, hogy sétáltál velem.

Rudi intette neki, majd megfogta nagyapja kezét és Theodorral és a vén trollal kisétáltak a kórházból, egyenesen a gyönyörű napsütésbe.

Tóth Zoltán
Author: Tóth Zoltán

Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Boldogok, akik szomorúak…

Boldogok akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket Az ember tervez, az Isten végez mondja egy magyar közmondás Szomorúság önti az embert homályba ha gyakran nem

Teljes bejegyzés »

Hozd el nekem

Szerelmedet hozd el nekem keltsed életre a tüzet, oltalmazón ölelj engem, és soha ne legyen szünet.   Forrón csókolj, bűvölj engem, érezzem benned a vágyat,

Teljes bejegyzés »

Emlékek a jelenben

A múltra gondolok, izzott a szenvedély, a jelen csendes, elcsitult e nagy veszély. A türelem nékem nem  a mesterem, néha borzongás simít éhes testemen.  

Teljes bejegyzés »