Szerelem a forradalomban

Akai Katalin                                                    

                        Szerelem a forradalomban

 Zsuzsi sötétbarna pamut harisnyáját húzta formás hosszú combjára, közben a szomszéd ágyon pityergő barátnőjét agitálta:

  • Ugyan már! Ne sírj folyton! Hiszen már kilátszanak a csontjaid, addig emészted magad.
  • Te ezt nem értheted! Neked sosem volt még gyermeked, honnan tudhatnád?
  • Azért a pulyáért felesleges sírnod! Majd férjhez mész, lesz másik. Annyi gyereked lesz még, hogy sokallani is fogod! Ezt meg felejtsd el! Ha örökbe adtad, már nem a tiéd, akkor meg minek bőgsz utána?
  • Értsd meg! Nem tudok így élni! Annyira fáj a szívem a kislányom után, hogy belehalok, zokogta Ilona.

Zsuzsi odaült a mellette lévő priccsre, hosszú szőke haját hátra dobta, mert még nem fonta be, és bőszen tapogatott maga körül.

  • Nem találtad meg véletlenül a harisnya gumimat? Így már mégsem indulhatok el!

Azzal felpattant, hogy bebizonyítsa igazát. Lett is nagy kacagás, mert az ormótlan harisnya, a megzabolázó gumigyűrű nélkül máris a bokája körül tekergett. Meleg bunda bugyija fakó rózsaszínben pompázott, a szára combközépig ért. Hetyke melleit is hasonló színű melltartó takarta. Féltve őrzött, egyetlen selyemkombinéját még nem vette fel, de ormótlan fekete fűzős cipőjébe már beledugta vékony lábát. Nagyon viccesen nézett ki, az összes lány fetrengett a nevetéstől, ahogyan végig masírozott a szobán, ahol tizenkét lány lakott.

Végre Ilonka is abbahagyta a pityergést, és együtt nevetett a többiekkel.

Igaz, még csak kedd volt, de minden lány csinosította magát a munkásszállón, mert hallották, hogy valami nagy felvonulás lesz a városban, sok egyetemista is lesz ott, hátha akad egy csinos udvarló.

Ilona nem akart a felvonulásra menni, csak a kislányát szerette volna titokban meglesni az Astoria környékén élő családnál, ahová örökbe adta. Évike sokszor játszott a ház udvarán a többi gyerekkel. Egyenes szálú szinte fehéren szőke hajába zöld masni szokott lenni, mert a szemei is gyönyörű zöld színűek voltak. Csodaszép, fodros hófehér kötényke volt többnyire rajta. Ilonka látta, milyen szeretetben és jólétben nevelkedik. Azt a jólétet ő nem tudta volna kislányának biztosítani, mint amit a jómódú minisztériumi tisztségviselő, és a felesége, akiknek nem lehetett saját gyerekük.

Amikor örökbe adta Évikét, a volt udvarlója segített neki, aki több évnyi udvarlás után cserbenhagyta. Jóska, akkor már ügyvéd volt. Egy kis csalás is volt a dologban. Az örökbe fogadó felesége vidékre utazott egy tanyára egészségi állapota miatt, és egy csodálatos kisbabával tért vissza Budapestre. Így azután senki sem vitathatta, firtathatta a dolgot. Ráadásul a férjnek is zöld szeme volt, a papírokat elintézték még vidéken, a cserbenhagyó fiatal ügyvéd segítségével, aki a kislány vér szerinti apja volt.

Ilonkát elzavarták a szülei a háztól, amikor kiderült, hogy terhes. Az „ügyvéd úr” Józsi már nem akarta elvenni, neki pedig lakás és munkaután kellett nézni. Kénytelen volt az örökbe adásba beleegyezni, de magában megfogadta, ha lehetősége lesz rá, visszaveszi a gyermekét.

Ez volt életének egyetlen célja.

Amikor minden lány összecihelődött, elindultak. Vastagon kellett öltözni október vége felé, bár nem panaszkodhattak, még a Nap is kisütött délutánra.

A Soroksári úton, a fegyvergyárban dolgoztak valamennyien, és a közelben lévő munkásszállóban laktak. Onnan indultak a belváros felé, nagy viháncolással. Erzsikét és Katit már a kapuban várta udvarlójuk, másik négy lányhoz menetközben csatlakoztak a fiúk.

Amikor az Astoria környékére értek, már népes kis csapat verődött össze az egy irányba tartó emberekből. Mindenki vidám volt, nagy változásokról beszéltek, de senki nem tudott biztosan semmit, csak azt, hogy felvonulás lesz. Szájról-szájra jártak a hírek, hogy szolidalítási menet lesz a lengyel elvtársak mellett, és hogy milyen szépen szavalta Sinkovits a Nemzeti Dalt.

Ilonka le akart válni a társaságtól a Dohány utcánál, de Zsuzsi, és Ági, két legjobb barátnője nem engedte. Addig kérlelték, hogy tartson velük, míg bele egyezett, mert megígérték, hogy utána elkísérik gyermek leső útjára. Egyre többen lettek, az emberek zászlót lengettek, és énekeltek, a tömeg sodorta őket, és a lányok nagyon jól érezték magukat a napi robot után. Sütött a nap, mindenki vidám, és lelkes volt, valahonnan még egy üveg borocska is előkerült, kézről kézre adták amíg ki nem ürült az üveg.  

Sokan azt kiabálták, hogy a rádióhoz mennek, és beolvassák a 16 pontot.  Délután hat után értek a rádióhoz, a Bródy Sándor utcába. Órákig tolongtak, skandálták, hogy „ruszkik haza”, meg egyebeket a többiekkel együtt. Egyre több katona is közéjük került, akik levették sapkájukról a vörös csillagot és átálltak hozzájuk. Zsuzsi flörtölni kezdett egy kék-szemű kiskatonával, még puszit is adott neki, de érdekes módon a fiatalember inkább Ilonka kezét fogta, nehogy elsodorja a sok ember. Már besötétedett, Ilonka hiába akart menni, a többiek visszahúzták, mindenki nagyon lelkes volt.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy lövések dördültek szinte minden irányból, és a tömeg egy része menekülni kezdett, őket a mögöttük állók egyre előrébb tolták. Zsuzsi felsikoltott. A szeme fennakadt, és a torkához kapott, ahonnan spriccelve, lüktetve ömlött a vér a tenyere alól, majd elzuhant, mint egy zsák. Ilonka térdre esett barátnője mellett, próbálta a kendőjével elállítani a vérzést, és közben zokogva szólongatta. A szőke katonáról időközben kiderült, hogy Jánosnak hívják, lefogta Zsuzsi szemét, és elrángatta onnan Ilonkát.

  • Menjünk innen, kérem! Már nem tehet érte semmit! Meneküljünk! Itt össze-vissza lőnek!

Ilonka vállig érő fekete haja ziláltan repkedett, véres lett, és szürke kabátjának elejét is barátnője vére festette vörösre. János kezét fogva, szinte öntudatlanul futott a sötétben, mint ahogyan az utcán több ezren. Előttük is lövések hangzottak, megtorpantak.             

Szerencsére nyitva találták az egyik ház kapuját, és a pince ajtó sem volt bezárva.

Egy eldugott pókhálós sarokba bújtak, hogy kivárják a lövöldözés végét. Egész éjjel fegyverropogás hallatszott, a lakók közül is egyre többen jöttek le a pincébe. Reggel már tankok dübörgésétől remegett a környék.

Aludni nem tudtak, így elmesélték egymásnak szomorú életüket. Amikor Ilonka a kislányáról mesélt, János azt mondta – „Ha az ő felesége lenne, segítene visszaszerezni Évikét, és úgy szeretné őt, mint saját gyermekét.”- Mindig egy szerető családról álmodott, és Ilonka az első percben megtetszett neki őzike szemével és kedves mosolyával.

Másnap délelőtt kióvakodtak a pincéből, és a falak mellett osonva elindultak a munkásszálló felé. Mindenütt halottak hevertek, a macskaköves utcán vértócsákat ugrottak át, imitt-amott kiégett T34 tankokat is láttak.

Borzalmas látvány volt!

Ilonka többször rosszul lett, és zokogott a látványtól. Kabátja elejére feketén rászáradt a vér. Még az arcán is volt, pedig amennyire tudta, letörölte egy zsebkendővel. János sem tudta visszafogni magát a sírástól, fogta a lány kezét, és szinte önkívületben vezette a külváros felé. Ki akart jutni abból a pokolból.

Már félúton voltak, amikor szedett-vedett fegyveres csapat jött szembe, és megfogták Jánost.

  • Állj meg, te! ÁVÓS katona vagy, látjuk rajtad! Felhúztunk már párat közületek a kerítés vastüskéire! Neked is az lesz a sorsod! Legalább megtanuljátok! –  Ordibáltak összevissza, látszott rajtuk az alkohol hatása.
  • Ilonka menekülj! Majd utánad megyek, nem lesz semmi baj! – Kiabált a lányra János.
  • Nem hagyhatlak itt egyedül! Éppen elég, hogy a legjobb barátnőm is meghalt! Nem tudom megtenni! – Sikoltotta a lány, de a részeg férfiak már őt nézegették. Végül elszaladt.

Egy józanabb gondolkodású vezető féle ember is volt a bandában, János annak elmondta átállása történetét, így nehezen ugyan, de elengedték.

Ilonkát menekülés közben egy csapat suhanc kapta el, meg akarták erőszakolni egy kiégett tank tövében.  Amikor János odaért, és az útközben szerzett PPS-41 dobtáras géppisztolyt rájuk fogta, rögtön elinaltak. Késő délután, kerülő utakon, de odaértek a munkásszállóra. Útközben megbeszélték, hogy találkoznak még, ha ennek vége lesz. János visszament a Rádióhoz, hátha tud segíteni.

A harcok majdnem November közepéig tartottak. Végül Orosz segítséggel leverték a felkelést. Itt is maradtak 35 évig, „fenntartani a rendet”.                                                                     

Mi úgy tanultuk az iskolában, hogy ellenforradalom volt.

Az unokáim már azt tanulják, hogy forradalom volt.                                                                                                                                                                        Bárhogyan nevezzük, több mint tízezer ember belehalt, és kétszázezren világgá menekültek!

János Decemberben megkereste Ilonkát, és feleségül kérte.

Abból a szerelemből, házasságból születtem én és a húgom. Szüleimnek Évikét is sikerült visszaszerezniük. De az már egy másik történet.

Akai Katalin
Author: Akai Katalin

Akai Katalin: Nagyné Akai Katalin vagyok, Budapesten élek. Akai Katalin néven diákkoromtól írok prózát és verset egyaránt. Tanáraim segítségét, biztatását köszönöm. Az Irodalmi Rádiónál értek az első sikerek, ma is hálás vagyok érte. Több irodalmi magazin és folyóirat szerzője vagyok, számos irodalmi közösség megtisztelt azzal, hogy tagjai közé fogadott. Huszonhat hazai és nemzetközi pályázaton irodalmi díjat, vagy helyezést kaptam, és eddig ötvenkettő antológiába válogatták be verseimet és prózáimat. Az Irodalmi Rádiónál sok értékes díjat kaptam, többek között a Gyermekvilág pályázat második, következő évben első helyezését. A Cédrus Művészeti Alapítvány Napút-nívó díjjal jutalmazott. A „Szárnypróbálgatók” és az „Életmesék” pályázatokon is többször díjazták és kötetbe válogatták írásaimat. Az "Életmesék" című Nemzetközi Irodalmi Pályázaton három egymást követő évben kaptam meghívást és díjat az Országház Vadásztermében tartott ünnepségeken. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaságnál számos pályázaton helyezést értem el többek között 2017-ben „Az év nyugdíjas költője" pályázaton 3. helyezést értem el. 2018-ban megkaptam a Nemzetközi Mécs László Irodalmi Díjat. 2019-ben megjelent az “Ezt is túléljük” című novelláskötetem. 2020 nyarán Lélekrózsák című verseskötetem került a könyvesboltokba. Gyermekkoromtól szenvedélyem az olvasás, történet és versírás. Bármilyen nehézséggel kerültem szembe, a könyvek birodalmában mindig menedékre találtam. Első és örök nagy példaképem Jókai Mór. Könyveire vadásztam a könyvtárban és...

Megosztás
Megosztás

2 válasz

  1. Nagyon szép, életigenlő novella, nekem azt üzeni, hogy a legsötétebb időkben is van csillag az égen. Nagy szeretettel gratulálok hozzá Kata, köszönöm, hogy olvashattam, és megismerhettem egy picinyke szeletet a múltból!

    1. Kedves Gabika!
      Elnézésedet kérem, hogy csak most válaszolok.
      Hálásan köszönöm kedves soraidat, és hogy időt szántál az olvasásra.
      Szeretettel: Katalin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 + = 4

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt Fellázad a szél, Öreg szamuráj mereng: Hószirom hull rá. Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Csatt!

Rózsa Iván: Csatt! Csettintek egyet: Így szállt el hatvanöt év… Mennyi marad még? Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »