Ami a tiéd, de nem tudsz róla

Tüzesen sütlea – nyárinap sugára – azégte tejéről – ajuhász bojtárra. Ez járt ütemesen a fejében, miközben a régi nemesi kúriában berendezett kutatóintézet földjén a dinnyét pakolta a kánikulában. Nem is tudatosult benne, hogy mintegy mantraszerűen ezt ismételgeti monotonon a monoton munkához ritmust adva. Élete összes tizenegy évével gyűlölte ezt a munkát, de nem tehetett mást, ő akarta. Édesapját nem ismerte, meghalt, mielőtt ő megszületett, édesanyja pedig lelkét kitéve dolgozott három műszakban, hogy megéljenek valahogy. Dani nem keresett sokat ezzel a munkával, de remélte, hogy lesz így egy kis zsebpénze. Édesanyjától nem akart kérni, hiszen így is kevesük volt, és ha kér, úgyis kap, de akkor édesanyja óriási gondban lesz, hogy miből főzzön ebédet a hónap végén. Dani pedig a fejébe vette, hogy megszerzi kedvenc együttesének legújabb albumát. Ezért kidörzsölte az izzadtságot a szeméből és belső metronómja ütemére folytatta a munkát. Szeme sarkából látta, hogy Gergő, a haverja, akivel együtt jelentkeztek erre a munkára, és aki, ha lehet, még az övéknél is lerobbantabb házban lakott a falu kevésbé szép végén, már nem pakol. Dani dühös lett, hiszen a munkát el kellett végezni, és ketten is kevesek voltak rá. De már nem is szólt, tudta, hogy Gergő nem olyan, aki szeretné a munkát. Igazából az egész családja nem olyan. Inkább művészlelkek, ügyesen zenélnek meg táncolnak, hívják is őket lagzikba, meg falunapokra, de ebből nem nagyon lehet megélni. Dani nem tudta, hogy hogy tudnak megélni és miből, de eddig ezen sosem gondolkodott el, és most se sokáig. Őt csak az érdekelte, hogy Gergő azért, mindent összevetve, rendes gyerek és jó barát, és az anyukája nagyon finom kolbászos, májas és húsos sütiket tud csinálni, amiből mindig küld neki is.

A nap tűzte a fejét, a látóhatár remegett a hőségtől. A háta mögött a mostani kutatóintézet állt, ami a régi időkben itt élt nemesi család klasszicista stílusú kúriájából, vagy inkább kisebb kastélyából lett átalakítva, kicsit közelebb pedig egy valaha volt istálló, ami most raktárként és magtárként szolgál. Tőle jobbra, egy kőfal mögött szürkéllett az út, időnként hallotta, ahogy egy-egy autó elsuhan rajta. A fal mellett gyümölcsös, amellett kisebb krumpliföldön néhány asszony dolgozott, Dani látta, hogy lassan befejezik a munkát, és irigyelte őket, hogy mindjárt mehetnek haza. Az intézet épületével átellenben, egy nagyobb árok mögött ligetes rész terült el, ami már nem is az intézethez tartozott, és ez az erdősáv húzódott le a terület negyedik oldala mentén is. A fák csak halvány árnyéknak tűntek innen nézve, köztük és Daniék között csak a forró nyári levegő vibrált.
– Hé, tudod, mi az ott? – mutatott Gergő a fák felé.
– Erdő – válaszolt Dani mogorván. – Csináld már a dolgodat, mert este tízig is itt leszünk.
– Akkor legalább már nem lesz meleg – vonta meg a vállát a másik fiú és hátratúrta a szemébe lógó koromfekete, átizzadt haját.
– Ja, de én ma még focizni akartam, ha végeztünk ezzel.
– Kivel? A Zsoltiékkal? Akik a múltkor nem engedtek játszani, mert cigány vagyok?
– Mikor nem engedtek? Én nem emlékszem ilyenre.
– Akkor voltál valahol anyukáddal. Nem voltál ott. Ha ott vagy, nem csinálják.
– Nem védted meg magad?
– Minek? Elmentem focizni a tesókkal. Csak veletek jobban szeretek, még a hülye svábok ellenére is.
– Mi bajod a svábokkal? Egyébként is, Zsoltiék nem svábok.
– Nem, de a Zoli meg az Imi igen, meg a haverjaik. És nem is az a bajom, hogy svábok, hanem, hogy gőgösek.
– Velem nem.
– Nem, mert te mindenkivel jóban vagy.
– Azért nem mindenkivel. De engem nem is érdekel, ki sváb, ki cigány, ki magyar, ki zulu vagy hottentotta, amíg normális. Anyukám amúgy is azt mondta, hogy a svábok dolgos emberek.
– Jó, akkor csak ez a néhány hülye, de ők nagyon.
– Gergő, anyukád szokott még csinálni olyan finom kolbászos sütit? – terelte el a szót Dani, mert tudta, hogy Gergővel erről nem érdemes vitatkozni; és megkordult a gyomra. – Amit a múltkor ettünk nálatok?
– Amióta a Pityu meghalt, nem – a fiú elkomorodott. – A temetésig nem is fogunk húst enni. Ez ilyen… szokás.
– De Pityu nem volt a rokonotok…
– Attól még a vérünk volt. És az a köcsög kamionos elgázolta.
– Mire az utcában lakók szétkapták a kamiont…
– Az nem úgy volt. Haggyá békin – fordult el Gergő.
– Jól van na, én így hallottam. Mikor lesz? Tudod…
– A temetés? Nem tudom, anyu azt mondta, hogy én el ne menjek rá. Itt lesz a régi temetőben – a fák felé mutatott.
– Itt temető van?
– Nem tudtad? Amaz ott a templom mellett a gazdagok temetője már évszázadok óta. Ez meg itt a cigányoké, bűnösöké, és a legszegényebbeké, akik nem tudták megfizetni rendesen a papot. Bár szerintem a templom mellettibe sokkal több bűnöst temettek el, mint ide.
– Az apám is ott van…
– Nem azt mondtam, hogy ott mindenki bűnös, anyu azt mondta, az apád rendes volt vele mindig. Amúgy anyukád is az. De olyan családok temetkeztek oda, akik például a dédapám nagyapját is megverették azért, mert amikor megjavította a szekerüket, az egyik kereket kicserélte egy jobbra, a régi rosszat meg el merte tenni és a kútra szerelte. Nem is kerék volt az már, valami ovális izé és a küllők is repedeztek, igazából a kútra is csak egy darabig volt jó. Akkor dédapám nagyapja megfogadta, hogy visszaveri rajtuk…
– Mint Lúdas Matyi?
– Ja, csak neki nem sikerült. A verés alatt eltört egy bordája, ami egy hét múlva átszúrta a tüdejét álmában. Legalábbis így mesélte a nagyapám – Gergő elgondolkozott. – Ezért mondom én, hogy a templomi temetőben sokkal több a bűnös mint itt, a régiben.
– Én nem tudom, hogy a nagyapám nagyapja milyen volt – gyanakodott Dani. – Te honnan tudod a tiedet?
– Őrizzük a hagyományokat. Sokan fel se fogják, mennyire. Az én családom, és itt a faluban több család is. A Csuvasék nem. Azok letértek az őseink útjáról, meggazdagodtak, oszt még azt is elfelejtik, hogy kell bemenni egy házba.
– Bemenni egy házba? – csodálkozott Dani.
– Dógozzunk, mert lemegy a nap – vetette oda Gergő és pakolni kezdte a dinnyét.
Dani sóhajtott egyet és újra nekiveselkedett a munkának. Kezdett rosszul lenni a tűző napon, vizük sem volt már, a szája kiszáradt és a nyelve a szájpadlásához tapadt.

Kis idő múlva lépteket hallottak. Gyuri bácsi érkezett vissza, aki kiadta nekik a feladatot. Egy szatyrot cipelt a kezében.
– Bocs, fiúk, hogy későn jöttem. Defektet kaptam és gyalogolnom kellett. De hoztam vizet, nagyon szomjasak lehettek már.
Egy-egy másfél literes ásványvizet nyomott a kezükbe, a többit letette egy dinnyekupac árnyékába. Dani azonnal bontotta is ki a flakont és egy húzásra majdnem a felét megitta. Gergő szintén, de a maradékból a fejére is öntött. A hideg víz a világ legfinomabb dolgának tűnt Dani szemében, és csak azért hagyta abba az ivást, mert a gyomra összerándult és hányingere lett.
– Lassan, öcsém, mert rosszul leszel – szólt rá Gyuri bácsi, majd végignézett a dinnyéken. – Lassan haladtok, de nem is csodálom ebben a melegben. Pihenjetek kicsit, én meg itt maradok segíteni – nekiállt a munkának. – Amilyen hőség van, nem csodálnám, ha vihar lenne a vége, és jó lenne az előtt végezni.
Dani és Gergő pihentek egy kicsit, de aztán ők is nekifogtak újra. A tikkasztó hőség nyomottá és elviselhetetlenné vált. A hangok lassan eltompultak, a fény erősebb, a színek fakóbbak lettek, és a levegőben már nemcsak a hőség vibrált, hanem valami feszültség is, amitől mindhárman gyorsabban kezdtek dolgozni, és Dani azt a nyomást érezte a gyomrában, amit témazáró dolgozatok előtt, ha nem tanult eleget. A férfi és a két kisfiú csak dolgoztak, és nem vették észre, hogy a távoli fák között, a régi temetőben mozgás támadt. Egy végtelenül hosszúnak látszó menet tűnt fel, elől négyen cipeltek egy kicsi koporsót. Dani és a másik kettő csak a jajveszékelésre figyelt fel. Egy ideig csak álltak és nézték a mozgolódást, hallgatták az énekszót és a siránkozást. A krumplisban dolgozó asszonyok már szedelődzködtek, de erre megálltak és bámulni kezdtek arrafelé.
– Most temetik a Pityut – szólt halkan, komoran Gergő.
Gyuri bácsi keresztet vetett és elmormolt egy imát, erre Dani is észbe kapott és végighadarta gondolatban a Miatyánkot. Aztán egy ideig csak nézték a tömeget, de sokat nem láttak a vibráló levegőtől és a távolságtól. Majd Gyuri bácsi dolgozni kezdett és a fiúk felocsúdva csatlakoztak hozzá. A temetési szertartás hangjai elszűrődtek hozzájuk és mindhárman csöndesek lettek, mert – ebben Dani biztos volt – ezek nem azok a temetési énekek voltak, amiket már hallott a templomban, és olyan érzése lett, mintha egy árnyalattal sötétebbé vált volna a napfény. A szertartás rövid volt, de hosszúnak tűnt a felhangzó harsány asszonyi jajgatások és a gyász fájdalmas kiáltásai miatt és Dani nem tudta, hogy a feltámadó hűvös szellőtől vagy ezektől a hangoktól lett izzadtságtól fénylő karja libabőrös. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy a tömeg oszolni kezd. Gergő és Gyuri bácsi már arról beszéltek, hogy másnap Gergő két nővére, Vanessza és Cintia is eljönnének, mert a barackot le kellene szedni és azt már látták, hogy a dinnyével nem fognak végezni estig, hogy elkezdhessék reggel időben a barackszedést.

Dani már éppen kezdte összeszedni magát a temetés hatása alól, amikor éles visítás süvített végig a tájon és ezzel együtt ütemes dobszó tompa hangjai törtek hullámokat a feszülten álló levegőbe. Dani ijedtében kiejtette a kezéből az érett dinnyét, ami egy kőnek csapódva loccsant szét, piros leve úgy terítve be hármójukat, mint az áldozati vér. A dobszó puffanásai összeszorították Dani szívét. Ősi módon élő afrikai törzsekről szóló dokumentumfilmben hallott hasonlót, amikor valami rituális tánchoz, vagy a törzs sámánjának hókuszpókuszához adtak aláfestést. Kívülről nem látszott, de a zsigerei remegni kezdtek és egyszerre akart szélsebesen elmenekülni onnan, egyszerre pedig megnézni, végignézni, hogy mi történik.
– Nem kéne itt lennünk… nagyon nem kéne itt lennünk – suttogta Gergő, és Dani látta, hogy a fiú barna arca szürkévé vált a munkától rárakódott por alatt. Gyuri bácsi is csak állt és nézett és időnként ki-kinyitotta a száját, mintha meg akarna szólalni, de nem tette.
A dobszó erősödött és egy ének hangzott fel, három hangból álló dallam, a dobszó ütemére, mintha az írott történelem előtti időkből származna, dallamos, de mégis monoton, egyszerű, de hatalmat árasztó ének. Dani nem értette a szavakat, pedig minden szót tisztán lehetett hallani. Olyan nyelven volt, amit nem hallott még. Mellette Gergő remegő hangon próbálta őket rávenni, hogy menjenek onnan, egész teste reszketett, mintha áramot vezettek volna belé, de amikor látta, hogy Gyuri bácsi is és Dani is csak állnak földbe gyökerezett lábbal, szó nélkül elinalt az intézet főépülete felé.

Az ének magasan szárnyalt a táj felett, ha nem látták volna, nem tudták volna, honnan jön, mert egyszerre volt hallható minden irányból, mintha a fák, a kövek, a füvek énekelnék. Néha egy-egy jajveszékelés vagy visítás szakította meg. A dob ritmusa, és ezzel együtt az éneké is, egyre gyorsabb lett. Dani úgy érezte magát, mintha valami erő egy sebesen forgó tornádó közepébe rántotta volna, és amikor már nem hitte, hogy ez a tornádó képes gyorsabban forogni, mert akkor az egész világot széttépi; amikor már nem lehetett gyorsabban dobolni az ütemet, mert akkor a dobosnak kiszakad a karja; nem lehet gyorsabban és hangosabban énekelni a dalt, mert akkor az éneklőnek cafatokra robban a torka; egy utolsó tompa puffanás után hirtelen síri csönd lett, mintha minden hang eltűnt volna a világból. Daninak sípolni kezdett a füle a hirtelen csöndtől. Se egy tücsök, se egy madár, se egy darázs nem adott hangot. A fények is eltűntek, sötétség borított mindent. Ekkor megdörrent az ég és teljes erőből szakadni kezdett az eső. Gyuri bácsi ettől magához tért, megragadta Danit és kényszerítette, hogy fussanak be az intézetbe az eső elől.

Gergő ekkorra már hazament, de Dani nem indult el, mert az eső úgy szakadt, mint egy vízesés. Amíg beszaladtak az épületbe, bőrig áztak mindketten. Tíz-tizenöt másodpercenként villámok hálózták be az eget, és folyamatos volt a dobhártyaszaggató dörgés és morajlás. Dani ilyen vihart még nem látott, mintha a bibliai Ítélet Napja közelegne. A hőmérséklet is nagyon lecsökkent hirtelen, és Dani fázni kezdett átázott ruhájában, de kapott egy esőkabátot, ami felnőtt méret volt ugyan, de ez sem érdekelte. Aznapra hazamehetett, de tudta, hogy amilyen sár lesz, focizni úgysem lehet, igaz, az után az ének után kedve sem volt már. Fél óra alatt elcsendesedett a vihar, el is állt, és Dani hazament az üres házba. Édesanyja dolgozni ment, csak reggel ér majd haza.

Megtalálta a káposztástésztát a konyhaasztalon, hidegen ette, mert nem volt kedve megmelegíteni, bezárkózott, kicsit nézte a tévét, és próbált aludni. Reggel megvárta az édesanyját, el akarta neki mesélni, hogy minek volt tanúja, de édesanyja nagyon fáradt volt és rosszkedvű, így nem zaklatta fel még ezzel is, csak ettek valami reggelit, és Dani elindult a kutatóintézetbe az aznapi munkára.

Amikor közeledett a bekötőúton az intézet felé, balsejtelem fogta el, mert rengeteg autót látott, köztük rendőrségi és tűzoltóautót is. Egy mentő éppen akkor indult kifelé, és Dani nem értette, hogy ha megsérült valaki, a mentő miért nem szirénázva száguld. Senki nem törődött vele, így közelebb jutott az épület előtti parkhoz. Rendőrségi helyszínelők fényképeztek, két nyomozó éppen kihallgatott egy ott dolgozót, a kis titkárnő, aki mindig idegesítette Danit a hosszú körmeivel, szőkített hajával és agyonszoláriumozott bőrével, az egyik tűzoltó vállán játszott el egy műzokogást.
– Hé, fiam, mit keresel te itt? – egy rendőr állt hirtelen Dani elé.
– Én… én itt dolgozom… Mi történt?
– Na menjél szépen haza, nincs itt semmi keresnivalód.
– De… mi történt?
– Baleset. Valaki meghalt.
– Ki? – kérdezte Dani összeszoruló szívvel.
– Kovács György.
– Gyuri bá’? De az nem… az nem lehet… tegnap még…
– Mi volt tegnap?
– Segített nekem és Gergőnek, hogy a vihar előtt végezzünk, de nem végeztünk… Mi történt vele?
– Mondom, hogy baleset volt, semmi közöd hozzá. Felvenném az adataidat, aztán húzás haza.
Felírta Dani nevét és lakcímét és a birtok határáig kikísérte őt. Dani vissza-visszafordulgatva indult el, de nem haza ment, hanem Gergőhöz, aki vagy be se ment aznap dolgozni, vagy őt is hazaküldték. Vagy…

Gergőék háza egy kis parasztház volt az egyik legszélső utcában. Az udvaron kifeszített kötélen ruhák száradtak, a nagy németjuhász-komondor keverék csak lustán felemelte nagy fejét, amikor Dani belépett a kapun, de ismerte már a fiút, így csak a farkát csóválta meg kétszer és visszafeküdt. Dani fellépett a gangra, levette a cipőjét, és félrehúzta a nyitott ajtót takaró légyfogó szalagokat. Ahogy az udvaron, úgy bent sem volt senki, legalábbis Dani nem látott senkit, pedig Gergőéknél a gyerekek mindig kint voltak, mindig sürgés-forgás volt az udvaron is.
– Csókolom, Dani vagyok, szabad bemennem? – kiabált be Dani a küszöb előtt állva. Az egyik jobb oldali szoba felől jött a válasz.
– Gyere Danikám, nyugodtan. Itt vagyunk – hallotta Gergő anyjának, Rózsi néninek a hangját. Belépett a döngölt agyag padlóra, és végigtipegett a bal oldali szobába, ami szintén üres volt, de az abból nyíló szobában többen is voltak, mert Dani halk beszélgetést hallott.
– Csókolom – kopogott be a félig nyitott ajtón. Bent Rózsi néni és három öreg cigányasszony ült egy asztal körül, mind kíváncsian, de nem barátságtalanul méregették őt. – Bocsánat, nem akarok zavarni, csak Gergőt keresem.
– Ott van bent. Este hazarohant, zagyvált valamit valami átokról és bevette magát az asztal alá. Ki se jött enni se, aludni is ott aludt, nem tudom kiszedni onnan. Menj csak be, hátha rád hallgat.

Dani belépett a következő szobába, aminek szemben lévő falánál három széles ruhásszekrény állt, az ajtó melletti oldalon pedig két ágy feküdt a fal mentén, közöttük egy asztal állt. Ez az asztal most le volt terítve egy pléddel, ami a földig eltakarta, mint amikor Daniéknál sátort építettek és azt játszották, hogy az a Transformerek főhadiszállása. Dani lassan odament az asztalhoz.
– Itt vagy, Gergő?
– Nem megyek ki!
– Én bemehetek?
Nem érkezett válasz, ezért Dani felemelte a plédet. Gergő ott ült bent a falnál, körülötte egy csomó szentkép, amit a falról szedett le, kezében ütött-kopott rózsafüzér. Tekintetében az űzött vad félelme remegett. Dani becsúszott mellé.
– Mit csinálsz itt?
– Védekezek – felelte Gergő eszelős hangon.
– Mi ellen?
– Az átok ellen. Nem lett volna szabad hallanunk. Mind meg fogunk halni.
– Ugyan már. Milyen átok?
– Tegnap a temetés után. Az a dobszó.
– De mi nem csináltunk semmit.
– Nem is minket átkoztak meg, hanem azt, aki elütötte a Pityut.
– De akkor mitől félsz?
– Aki hallja ezt az átkot,de nem vesz részt a szertartásban, arra is kiterjed a hatásköre. Sosem hallottam még, de nagyanyám mesélte, hogy hogy csinálják és felismertem.
– Olyan hangosak voltak, hogy a fél falu hallhatta. Nem hiszem, hogy mindenki meghal.
– Nem egyformán hat mindenkire. Van aki meghülyül, van, aki lábát töri. Van, aki meghal. A felnőttek jönnek először. De aztán jövünk mi is.
– Hol vannak a tesóid?
– Anya elküldte őket, amikor nagyanya és a másik két vénasszony átjött.
– Anyukád tudja, hogy ott voltunk?
– Gondolom, rájött.
– Emiatt jöttek át?
– Nem tudom.
– Figyelj, ha ez tényleg átok, akkor le lehet szedni. Vagy megtörni. Vagy csak elmenni templomba és gyónni.
– Ez nem olyan…
– Azért fog rád hatni, mert ennyire hiszel benne. Azért fogsz meghülyülni.
– Te nem érted. A Manci néni volt itt. Nem is tudom, milyen rokona volt ő Pityunak. Igazából mindenki a rokonának tartja. Nála öregebb embert nem ismerek. Úgy beszél az első világháborúról, mintha ott lett volna. Mindenki fél tőle. Nem is tudom, hogyan tudta meg, mi történt, mert nem tudtuk értesíteni, mert senki nem tudja, hol lakik. Egyszer a Dunántúlról jön, aztán Erdélyből, de volt már, hogy Ukrajnából vagy Pécs mellől. Úgy néz ki, mintha már száz éve halott lenne, csak nem tud róla, de ezt az asztalt úgy emeli fel, mint te a tollat az iskolában. Még apa is fél tőle, pedig őt aztán még sose láttam félni. Nagyanya a legöregebb köztünk, ő szokott néha ellentmondani neki, de ő is csak óvatosan mer, és aztán úgyis az lesz, amit Manci néni akar.
– Ő csinálta azt tegnap?
– Mindenki azt mondja róla, hogy boszorkány. Olyan igazi vasorrú bába, mint a mesékben. Úgy ismeri a régi praktikáinkat, mintha a világ teremtésekor tanulta volna.
– Nem lehet beszélni ezzel a Manci nénivel, hogy ha tényleg átok volt, akkor vegye le rólunk?
– A temetőből már nem jött vissza este, a Józsi a vasútállomáson látta, és nem tudjuk, hol lakik.
– De ha olyan öreg, akkor meg is fog halni, és ha meghal, megszűnik az átok, nem?
– Nem érted? Annyira öreg, hogy kizártnak tartom, hogy valamikor is meghalhat. Legalább száz éve mindennap meg kellett volna már halnia, de még mindig él. Vani szerint fiatal szűz lányok vérében fürdik minden újholdkor, attól marad életben. Mindig egyedül jár, és minden családi eseményre eljön, merthogy valami módon tud róluk. Születik valaki, ő itt van, hogy segítsen, vagy ha kórházban születik, akkor ott mormol a szülőszoba előtt. Esküvőn, keresztelőn, meg minden ilyenen mindig eggyel több terítéket teszünk, mint a meghívottak, mert úgyis eljön. Temetésekkor is mindig.
– De akkor máskor…
– Máskor nem gyerek halt meg. Vagy nem így. Egy betegséget nem lehet elátkozni. Egy öreg miatt meg fölösleges is lenne az erőfeszítés. De most egy kisgyereket elütött egy teherautó.
– És akkor most egész életedben itt akarsz kuksolni az asztal alatt?
– Ha kell, igen – Gergőnek hangosan megkordult a gyomra, és ettől Daninak támadt egy ötlete.
– Akkor elég rövid életed lesz… Tudod, az ember éhenhal meg szomjanhal. Ahhoz nem kell átok sem.
– Gonosz vagy – nézett Danira Gergő gyűlölettel a szemében és kimászott az asztal alól.

Ki akartak menni a konyhába, de amikor az öregasszonyok mellett mentek el, Daninak eszébe jutott, mit is akart mondani. Olyan hirtelen állt meg, hogy a mögötte haladó Gergő nekiütközött és majdnem felborultak.
– Most meg mi van? – mordult rá Gergő – Rájöttél, hogy jobb az asztal alatt?
– Azért jöttem amúgy… azaz elsősorban meg akartam nézni, hogy hogy vagy, mert úgy elrohantál este. De…
– Bökd már ki! – Gergő türelmetlenül nézett rá, az asszonyok pedig elhallgattak az asztal körül és őt figyelték.
– Szóval… reggel mentem dolgozni. És… volt ott mindenféle rendőrautó meg mentő, meg tűzoltó. És…
– Mi történt, fiam? – kérdezte az egyik öregasszony, látva Dani habozását.
– Valami baleset volt. Gyuri bá… Gyuri bá meghalt.
– Mondtam én, hogy átok! – kiáltott fel Gergő, és vissza akart szaladni a másik szobába, de a nagyanyja szemfülesen elállta az útját és leültette az asztal mellé, majd Danit is odavonta.
– Mit tudsz még? – kérdezte Rózsi néni.
– Ennyit tudok. Láttam, hogy az intézet előtti park közepén le van takarva a… a holttest. Aztán egy rendőr kitessékelt onnan. Egyenesen ide jöttem.
– Délután elmegyek Náni mamóhoz – mondta Gergő nagyanyja olyan határozottan, hogy Dani arra gondolt, ez volt a vita tárgya korábban.
– Az késő lesz.
– Nem kell elmenni – szólalt meg valaki az ajtóban. Egy fiatal cigánylány állt ott virágmintás ruhában. Dani úgy érzete, valami romantikus regényből ugrott elő: a gyönyörű szép cigánylány a titokzatosság fátylában. A lány egy kis csomagot tett le az asztalra. – Mamó hallotta, hogy mi történt tegnap, és sejtette, hogy megkeresik. Engem küldött, hogy hozzam el ezeket. Nem tudta, mennyi kell, hármat csinált, de ha kell még, estére hozom a többit.
– Honnan tudta meg mamó, hogy mi történt?
– Tetszik tudni, megvan neki a módszere rá.
– Kösz, Dzseni. Azt hiszem, ennyi elég lesz.
– Tudják, hogy kell feltenni?
– Persze, én is laktam mamónál – a nagymama hangja rendreutasító volt, de Dzseni elengedte a füle mellett a rendreutasítást.
– Fog még kelleni?
– Nem, azt hiszem elég ennyi. Mondd meg mamónak, hogy köszönjük és megháláljuk.
– Mamó azt mondta, hogy úgyse fogják. Mondd meg a Tibi öcsédnek – nézett Gergőre – hogy mamó azt üzeni, rendben van.
A lány vigyorogva, könnyedén búcsút intett és olyan halkan, ahogy jött, már ki is ment. Dani csodálkozva nézett Gergőre, hogy ilyen szemtelen viselkedésért egyik öregasszony se szólt rá a lányra, de az asztal körül ülők szemében olyan furcsa kifejezés volt, hogy inkább hallgatott.
– Add a karod.
Az öregasszony, aki eddig nem szólalt meg, most Danira nézett. Dani hirtelen nem tudta, mit kell tennie, de az asszony áthajolt az asztal fölött és megragadta Dani karját. Közben Gergő nagymamája kibontotta a csomagot, amiből három különleges fonással készített, furcsa anyagból készült, nagyjából ujjnyi vastag szalag hullott ki. Az öregasszony Dani csuklójára kötötte az egyiket, majd végighúzta az ujját a csomó fölött. Dani legnagyobb meglepetésére a csomó eltűnt, csak a pánt maradt a karján, nem látszott rajta semmi jel, hogy hol lett összekötve. Mire felnézett, látta, hogy Gergő csuklójára is ugyanolyan pánt került.
– Ha tényleg átok volt, amit hallottatok, ez megvéd titeket. Soha nem vehetitek le. Ha megsérül, vagy elvesztitek, gyertek vissza egy újért. Megértettétek?
– De ez olyan buzis – nyafogott Gergő – mit mondunk a suliban, ha meglátják a többiek, hogy egyforma karkötőnk van?
– Ez nem karkötő, hanem védelmi jel. Igazából a bőrötökbe kéne égetni, de ahhoz még kölykök vagytok. Vedd csak le, majd mellátod, mi lesz.
– Köszönjük – nézte a pántot elgondolkozva Dani.
– Szívesen. Olyan jóba’ vagy a fiammal, hogy ez a legkevesebb.
– Majd azt mondjuk, elvesztettünk egy fogadást, amiatt kell hordanunk – nézett Gergőre Dani.
– Ez jó. Van kedved focizni?
– Persze, csak előbb eszek valamit.

A zsíros kenyérből és a frissen fejt kecsketejből Daninak is jutott, majd a fiúk elköszöntek Rózsi nénitől és az öregasszonyoktól. Először a falu közepe felé vették az irányt, hogy az ott lakó Kovács ikreknek is szóljanak, meg esetleg ha Dominik és Jani otthon vannak, őket is hívják. Mégsem jutottak el odáig. Az egyik ház kerítése előtt haladva sírásra figyeltek fel.
– Hallod? – nézett Dani a barátjára.
– Aha… onnan jön – bökött Gergő a fejével a ház felé.
– Mátééktól?
– Ja.
– Nézzük meg, mi van.
– Én…nem mennék oda.
– Mi bajod?
– Az ő apja volt, aki elütötte a Pityut.
– Ne legyél már hülye.
– De Manci néni azt mondta, hogy ne beszéljünk velük. Tudod… hallottam az asztal alatt, hogy mit beszéltek apumék este. A Máté apja eljött a temetésre. Pityu anyja majdnem nekiesett, de Manci néni lefogta. Azt mondta, hogy „haggyad lyányom, majd örűne még annak, ha te vernéd agyon”. Apám szerint erre mindenki elhúzódott, a Máté apja meg szerencsétlenül végigállta a temetést, de nem merte megvárni a végét, hazament előbb.
– És emiatt Mátéra kell haragudni?
– Neem, de…
– Gyere már.
Dani türelmetlenül otthagyta a barátját és belesett a kerítésen Mátéék udvarára. A kisfiú a kerítés tövében ült és próbált nem túl hangosan sírni.
– Máté, mi van? – szólt be Dani. A másik fiú egy ideig forgatta a fejét, hogy ki szólt hozzá, de amikor meglátta Danit, odaballagott.
– Aaaapuuu – zokogta.
– Mi van vele?
– Kohohóóórhááázbaan vaan…
– Mi történt?
– Nehehem tuudooom.
– Hagyd már abba a sírást, mert nem értem, mit mondasz.
Máté csuklott egyet-kettőt, de próbálta összeszedni magát.
– Tegnap elment a temetésre. Semmi baja nem volt, csak kicsit sápadtan jött haza. Éjjel arra ébredtem, hogy anyu a mentőket hívja. Szívroham. De most nem tudom, mi van, anyu elment vele a kórházba, tesóm meg még nem jött haza Pestről, őt várom, hogy együtt bemenjünk.
– Biztos jól lesz apukád. Itt maradjunk veled?
– Ahaa…
Dani átmászott a kerítésen, és igyekezett nem meghallani, hogy Gergő a fülébe sugdossa, hogy ez a Manci néni átka lesz. Két órán át ültek Máté mellett, mire megjött Ildi, a nővére, és autóval bevitte őt a kórházba. A fiúknak nem volt kedvük már focizni, csak tébláboltak a faluban délig, amikor, mintha megbeszélték volna, mindketten hazamentek és egész délután bezárkóztak a szobáikba.

***

Dani élvezte a pesti utcák forgatagát. Már nem Daninak nevezték, hanem legrosszabb esetben is Dánielnek, de inkább Szigeti úrnak, vagy mérnök úrnak, esetleg főnöknek különböző jelzőkkel. Egyedül a családja és a barátai hívták Daninak, illetve Anikó, a menyasszonya, Danikámnak. Huszonnégy évesen diplomázott, hét éve dolgozott egy komoly cégnél, akik az egyetemi gyakorlati idő után a diplomaszerzést követően visszavették. Négy komoly építkezést fejeztek be, ebből két épület az ő felelőssége volt, mert két éve részlegvezetőnek nevezte ki a cég. Az egyiket épp most adták át, így Dani, a róla leszakadó teher és a siker miatt még a szokásosnál is jobban élvezte az őt körülvevő zsivajt. Szerencsére ő is, a kutató vegyész Anikó is jól kerestek, így három éve vettek egy pici házat az egyik külvárosi részen. Igaz, még sok felújítanivaló volt rajta, nem tudtak beköltözni, ezért albérletben maradtak a belvároshoz közel. Dani legszívesebben már most költözött volna, mert a sikeres átadó után olyan jókedve lett, hogy a világot el tudta volna vinni a nyakában. Gondolt egyet, és felhívta Anikót, hátha lenne kedve megünnepelni ma este Dani sikerét. Hosszan csörgött, de a telefont végül nem a lány vette fel.
– Fekete Anikó telefonja – szólt bele egy férfihang.
– Én Anikó vőlegénye vagyok – Dani szíve összeszorult. Csak nem szeretőt tart a menyasszonya? – Maga kicsoda?
– Én Kecskés Péter vagyok, itt dolgozom gyakornokként a laborban. Sajnos történt egy baleset. Anikót most vitte el a mentő, azt mondták, a kórházból felhívják önt. A professzor is épp az ön névjegykártyáját kereste, amikor csörögni kezdett.
– Mi történt? – Dani sápadtan támaszkodott neki a falnak, és szinte szellemalakokként látta az előtte elsiető járókelőket.
– Rosszul sült el az egyik kísérlet. Pontosan nem tudjuk még, mi ment félre, de mérges gáz terítette be a labort és már csak azt vettük észre, hogy Anikó összeesik. Ha nem nyitok ablakot, lehet, hogy robbant is volna, de igazából nem tudjuk, mi történhetett. Azonnal mentőt hívtunk. A professzor most vizsgálja, mi történt pontosan.
– Melyik kórház?
– A Besenyő utcai.
– Köszönöm.
A kórház egy tipikusan szocreál épület volt, amit nemrég újíthattak fel. Az adminisztrációs pultnál lévő középkorú, mogorva nő alig akart odafigyelni Danira, amikor idegesen berontott, de a fiú olyan erélyesen szólt rá, hogy nem tudta nem észrevenni.
– Jó estét! A menyasszonyomat most hozták be, elvileg valami gázmérgezés. Fekete Anikó.
– Iiigen, igen, már látom – bogarászott kelletlenül a nő a számítógépen. – Az intenzívre vitték fél órával ezelőtt. Lifttel a harmadikra, ott pedig jobbra.
– Köszönöm.
Az a tíz másodperc, amíg a lift leért, egy örökkévalóságig tartó purgatóriumi szenvedést jelentett Daninak, aztán ugyanannyit, amíg felvitte a harmadikra. A jobbra nyíló folyosót egy nehéz biztonsági ajtó zárta el, mellette steril fülkében egy védőruhába öltözött férfi ült. Dani odalépett.
– Elnézést, a menyasszonyomat most hozták be…
– Igen, a mérgezés. Még vizsgálják, nem mehet be, de figyelem a doktor urat, és idehívom, ha látom. Kérem, üljön ott le és várjon.
A fal mentén húzódó tipikus kórházi székekre mutatott. Dani leült és ahogy idegességében szokta, a karján lévő védelmező szalagot kezdte el fogdosni. Az viszont nem volt a csuklóján. Sem a ruhaujjában. Sem a zsebében. Balsejtelem szorította össze a szívét és ordítani tudott volna. Az évek során meggyőződésévé vált, hogy a sikerei ennek az amulettnek köszönhetőek. Nem volt buta, sőt, átlagon felüli intelligenciával rendelkezett, de nem volt se gazdag, se törtető, mint a társai nagy része, akik hasonló sikereket értek el. Aki szegény volt, az mehetett haza vidékre, vagy itt egy szerény állással kellett beérnie, ha tudta mellette fizetni az albérletet. Neki viszont valahogy mindig szerencséje volt és egyértelműen érezte, hogy Náni mamó karkötőjének ehhez köze volt. De mikor eshetett le róla? Hiszen mindig figyelte, nincs-e megsérülve. És mi van, ha Anikó azért járt így, mert ő elhagyta a karkötőt?

Végig se tudta ezt gondolni, amikor két ember lépett ki a liftből. Az idősebbik a professzor volt, akinek a csapatában Anikó dolgozott, a fiatalabb pedig az a gyakornok, aki felvette Anikó telefonját. Elhozták a lány táskáját és ruháit a laborból.
– Rájöttek, mi volt az a gáz? – kérdezte Dani köszönés nélkül.
– Még nem. További elemzések szükségesek. Nem is értem, hiszen Anikó nem dolgozott olyan feladaton, ami veszélyes lehetett volna.
– Úgy tűnik, mégis.
– Nem, nem érti. Az állapotára tekintettel pár hete már csak adminisztratív munkát adtam neki.
– Az állapotára….? Tessék?
– Nem…nem tudta? – a professzor tágra nyílt szemmel nézett Danira.
– Mit?
– Anikó gyermeket vár. Még csak pár hete.
– És önnek elmondta, nekem meg nem?
– Nem mondta el. De a laborhoz egyetlen mosdó tartozik, azt használjuk mind. Láttam a tesztet a szemetesben. Mivel nem szólt, én sem hoztam szóba, de kímélő feladatokkal láttam el, hogy ne érintkezhessen veszélyes anyagokkal addig sem, amíg nem szól. Elvileg csak a jegyzőkönyvért kellett bemennie a laborba, hogy az alapján az irodai gépen rögzítse az eredményeket. Hetek óta az irodában dolgozott csak.
– Miért nem mondta el nekem? – kérdezte maga elé mormolva Dani.
– Lehet, hogy még orvosi vizsgálatra várt és azzal az eredménnyel együtt akart beszélni magával. Nem tudom. Azt tudom, hogy holnap délutánról elkéredzkedett.
– Ez… ezt nem… nem… nem lehet…
Dani visszament a székéhez és beleroskadt. Pár percig mozdulatlanul ült, de akkor nyílt a biztonsági ajtó és egy fehér ruhás orvos lépett ki rajta. Egyenesen Danihoz ment.
– Ön Szigeti Dániel?
– Én vagyok – nézett fel Dani és próbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek.
– Maradjon csak ülve. A menyasszonya túlélte, de nem sokon múlt. Most mesterséges kómában tartjuk, mert nagy fájdalmai vannak, a tüdeje nagy részét szétmarta a gáz. Meg tudtuk menteni, de további műtétekre lesz szükség az elkövetkező két hétben.
– Láthatom?
– Egyelőre nem. Steril szobában van, gépekre kötve.
– És a baba?
– Egyelőre rendben van, de sajnos őérte nem kezeskedhetem. Annyira korai a terhesség, hogy még enélkül is bármi történhetne vele. Igyekszünk életben tartani, de a protokoll szerint az anya az első.
Dani pár másodpercig elgondolkodott, hogy ki az az anya, akit említ. Végül megszólalt:
– Értem… Tehetek valamit?
– Írja fel a telefonszámát – az orvos egy noteszt nyújtott felé, aminek a felső lapján Anikó neve, címe, telefonszáma, kórházi szobája volt felírva, és Dani neve. A fiú szinte öntudatlanul rákörmölte a számát. – Ha bármi változás van, értesítem, de menjen haza, pihenjen, mert szüksége lesz az erejére, nehéz időszak ez a hozzátartozóknak is.
– Nem… nem maradhatok?
– Nincs értelme. A menyasszonya jelenleg stabil és folyamatos ellenőrzés alatt van, de nem mehet be hozzá.
– És ha felkel?
– Mesterséges kómában tartjuk. Nem fog felkelni. Ez neki is jobb így és a magzatnak is. Menjen haza, Szigeti úr. Telefonálni fogunk, ha valami történik. De tapasztalataim szerint egy ideig nem fog.
– Rendben. De… biztos, hogy hív?
– Igen.

Dani halványan emlékezett vissza, hogy a professzor vitte haza autóval, képekben maradt meg, hogy baktat fel a harmadikra a lépcsőn. Amikor a lakáshoz ért, az ajtó előtt egy árny emelkedett fel előtte. A lámpa pont itt égett ki, sötétbe burkolva a folyosónak ezt a részét, így Dani nem látta, ki az. Mély, zengő, kissé hipnotikus erejű férfihang szólalt meg a sötétből.
– Még életben vagy? Akkor nem késtem el.
– Ki vagy? – lépett hátra ijedten Dani.
– Tibi vagyok, Gergő öccse. Megvan még a védelmed? – kérdezte és elkapta Dani karját. – Ettől féltem – sóhajtott lemondóan, amikor látta, hogy nincs meg a karkötő. – Ezért szokták az ilyet a bőrbe égetni.
– Állj már le! Mi van? Mit keresel itt? Amúgy is, honnan tudjam, hogy a Tibi vagy? Ő eltűnt évekkel ezelőtt! – Dani dühösen ellökte a másikat.
– Nyugi. Gergő küldött. Egy verekedés során lejött a karjáról a karkötő. Hosszú történet. Mivel később jött rá, megkeresni sem tudtuk, de az ilyen elveszti az erejét, amint nem érintkezik többet azzal, akit véd. Gergő biztonságban van… most már; de volt egy elég súlyos balesete, amit alig élt túl.
– Mit beszélsz?
– Beszélnünk kell. Beengedsz?
– Nem tudom. Nézd, a menyasszonyom kórházban van és…
– Mit mondasz? – Tibi hangjában ijedtség csendült. – Akkor téged is környékez az átok, de még nem ért el. Helyetted rá csapott le.
– Micsoda?
– Ha beengedsz, elmondom. És azt is, mit kell tennünk.
Bementek a lakásba. Daninak összeszorult a szíve, amikor meglátta Anikó csámpásan lerakott papucsát az ajtó mellett. A sírás kerülgette, de nem volt egyedül, így nem mutathatta gyengének magát. A konyhába vezette a vendégét. Tibi, Gergő öccse nagyon megváltozott, amióta utoljára látta, de a fényben most már egyértelműen felismerte a vonásait. Ő még a gyerekre emlékezett, aki állandóan rájuk akaszkodott, aztán egyszercsak eltűnt. Ez azon a nyáron volt, a temetés után nem sokkal, és a család, Gergővel együtt, mélyen hallgatott arról, hogy mi is történt. A koszos, eleven, de vézna, beteges kis cigánygyerek helyett egy középtermetű, barna képű, komoly tekintetű fiatalember állt Dani előtt térdig érő barna ballonkabátban, fekete nadrágban és pulóverben, fekete táskával a hátán. Jóvágású arcát rövid szakáll keretezte, de a leginkább a tekintete változott meg, mintha valami tűz égne benne. Mindig okos tekintete volt, nagyon értelmes volt gyerekkorukban is, de most Dani hirtelen úgy érezte, Tibi olyat tud a világról, amit ő sosem fog. A gyerekkorából ismert mesék vándordiákjai, táltosai, vajákosai jutottak eszébe, ahogy ránézett a nála öt évvel fiatalabb fiúra; és úgy érezte, Tibi az idősebb kettejük közül. Jóval idősebb. Tibi kérés és kérdés nélkül ledobta a kabátját az egyik székre és leült.

– Tudom, hogy kérdéseket vetett fel benned, hogy hova tűntem gyerekkoromban. Nem beszélhettünk róla, de most már elmondhatom. Náni mamó mellett tanultam évekig, majd olyasvalakihez küldött tovább, akiről nem beszélhetek nyíltan. Sokmindent megtanultam, és amikor hallottam, hogy mamó meghalt, tudtam, hogy bajban lehettek. Manci néni még mindig fel-felbukkan hol itt, hol ott, és igaza volt Gergőnek, amikor azt mondta, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy meghaljon. Tudom, hogy ez ellentmondásnak hangzik, de nem az. Később beszélhetünk erről is. Na mindegy. A védő karkötő, amit mamó készített nektek, csak addig védett titeket, amíg mamó élt, mert az ő erejéből és jóakaratából táplálkozott. Ráadásul nemcsak vele voltak összeköttetésben, hanem egymással is. Mamó halálával csak az erejük tűnt el, de amíg rajtatok volt, valami védő erő megmaradt bennük, igaz, egyre inkább szivárgott el. Viszont a kettő közti kapcsolat miatt, ha az egyiket elveszti egyikőtök, akkor még abban a holdciklusban a másik is eltűnik. A tied mikor tűnt el?
– Nem is tudom. Ma még megvolt, amikor az épület átadóján átvágtuk a szalagot, akkor még láttam a karomon. Utána, amikor megtudtam, hogy Anikó kórházba került, a kórházban vettem észre, hogy nincs meg.
– Hmmm… ezek szerint a védelem még nem halványodott el annyira, hogy te magad kerülj bajba, de a szeretteidet már nem védi semmi.
– Azt mondod, hogy emiatt került Anikó ilyen állapotba?
– Nem vagyok benne teljesen biztos, de úgy gondolom, igen. De mindegy is, mert lassan egyre több szerencsétlenség fog érni: előbb apróbbak, később nagyobbak.
– Anyukám! – kiáltott fel Dani aggódva.
– Voltam nála, és elvégeztem a szertartást, ami távol tartja a bajt tőle. De nem fog sokáig tartani.
– És mit tudunk tenni?
– Velem kell jönnöd.
– Hova?
– Ezt bonyolult elmagyarázni. Egy olyan helyre, ahol én is tanultam.
– Én most nem mehetek el. Mi lesz Anikóval?
– Anikó jó helyen van, ahol figyelnek rá. Ha viszont húzod az időt, lehet, hogy nem tudunk tenni semmit, mire döntesz.
– Miért kellek én?
– Mert kell valaki, aki elmondja, hogy került rátok az átok.
– Te nem tudod elmondani? Úgy látom, jobban értesz hozzá, mint én – morrant ellenségesen Dani.
– Nem szóban kell elmondani. Ez… bonyolult.
– Nem tudom…
– Itt maradok holnap estig egy havernál. Itt a számom. Ha döntöttél, hívj. Ha nem hívsz, nem látjuk egymást többé, mert feladatom van, és nem jövök se ide, se haza már. És ne feledd: nem csak az a valóság, amit látsz.
Tibi felállt, összeszedte a kabátját és a táskát, és mielőtt Dani feleszmélt volna, köddé vált. Dani csak másnap reggel gondolt arra, hogy nem emlékszik rá, hogy kinyitotta volna a kulcsával az ajtót a fiúnak, hogy távozhasson.

Miután aludt egyet a dologra, minden babonája ellenére Dani egyre kevésbé tartotta valószínűnek, hogy valóban az átok miatt történhetett ez Anikóval. Reggel felhívta a főnökét, hogy szabadságot kérjen a balesetre hivatkozva, majd elindult a laborba, hátha kiderítették, milyen méreg volt ez. A professzor karikás szemekkel nézett rá.
– Nem tudok mit mondani. Ez a gáz nem fordul elő a természetben még kis mennyiségben sem, nemhogy ekkorában. És nincsenek is a laborban olyan anyagok, amikből elő tudtuk volna állítani.
– Valahogy mégis itt kellett lennie.
– Nem lehetett volna itt! Ezt borzasztóan költséges előállítani, így nem kísérletezik vele egy cég sem. Legalábbis tudomásom szerint. Nem tudom, mit mondhatnék…
– Szólt erről a kórházban?
– Igen, amikor eddig jutottam, felhívtam a doktor urat. Először nem akart komolyan venni.
– Háát…
– Tudom, én sem venném komolyan magam, de akkor is azt kell mondanom, hogy erre jöttem rá.

Dani elköszönt és a kórház felé vette az irányt. Félúton járhatott, amikor megcsörrent a telefonja.
– Szigeti – szólt bele.
– Főnök, de jó, hogy elérem – az egyik beosztottja volt az. – Van egy kis gubanc. Az épület, amit átadtunk… kiderült, hogy a leadott papírokon elírtak valamit és… az lenne a legjobb, ha bejönne, főnök.
– Szabadságon vagyok.
– Az igazgató úr mondta, hogy telefonáljak. Hogy ne neki kelljen… – a hang elbizonytalanodott a vonal másik oldalán. Dani értett a szóból.
– Jó, indulok.
Az egész délelőttöt és a kora délutánt is a hiba elhárításával töltötte. Apróság volt, de ha egy ellenőrzés során kiderül, hogy ott van, akkor elbúcsúzhat a munkájától, de a cég is elbúcsúzhat egy igen jelentős összegtől. Ráadásul nehezen forgott az agya, mert folyamatosan Anikó járt az eszében. Aztán dél körül az egyik kollégája elcsúszott a frissen felmosott folyosón, ahova ő pont akkor készült kilépni, hogy mosdóba menjen, és eltörte a bokáját, kórházba kellett szállítani. Dani fél négy körül lépett ki az épületből, és csak remélte, hogy minden szálat elvarrt az ügyben.
Úton a kórház felé sok kis apróság bosszantotta fel. Egy játszótér mellett elhaladva pont előtte szórt szét egy kisfiú egy csomó üveggolyót, az egyiken meg is csúszott, mert későn vette észre, de nem esett el szerencsére. Két kereszteződésnél is kis híján elütötték, egy iskolaudvar mellett egy eltévedt focilabda úgy fejbe ütötte, hogy pár percig le kellett ülnie a kerítés mellé, hogy eltűnjenek a csillagok a szeme előtt.

Amikor a kórházba érve közölték vele, hogy Anikó orvosa megbetegedett, az új orvos pedig még nem tud semmit a páciensről, dühében akkorát ütött a falba, hogy mehetett röntgeneztetni az ujjait. Elhatározta, hogy akkor is megvárja, hogy mit mond az új orvos, ha itt kell éjszakáznia.

Egyetemi évei alatt sokszor cigarettázott, és bár azóta se gyújtott rá, most lement, és a kórház melletti trafikban vett egy dobozzal. A kórház bejáratától jóval messzebb állt meg, nehogy belekössenek, hogy ott nem dohányozhat, és rágyújtott. Behúzódott egy kapualjba, hogy ne akadályozza a közlekedő embereket. Nagyjából félig szívta el a cigit, épp kezdte érezni, hogy megnyugszik, amikor egy rendőrautó állt meg mellette és két rendőr szállt ki belőle.
– Uram, tudta, hogy itt tilos a dohányzás?
– Tessék? – rezzent fel sötét gondolataiból Dani.
– Uram, legyen szíves az igazolványát.
– Egy pillanat.
Kotorászni kezdett a zsebeiben, addig a cigit a szájában tartotta nem véve észre, hogy a rendőrök összenéznek. Amikor megtalálta az okmányait, átnyújtotta nekik. Az egyik írni kezdett valamit a papírok alapján, a másik pedig magyarázni neki valamit arról, hogy azonnal is fizethet, vagy csekken is, de utóbbi többe kerül. Dani még mindig értetlenül kifizette az összeget, és csak akkor kezdett felocsúdni, amikor az addig írogató rendőr kivette a szájából a cigit és eltaposta.
– Ezt pedig itt nem lehet ugyebár, épp ezért kapott büntetést. Vagy még egyet akar?
Ezzel a rendőrök elköszöntek, autóba ültek és elhajtottak. Dani ekkor vette észre, hogy egy általános iskola kapualjába állt be cigizni.

A kórházba visszaérve azzal szembesült, hogy amíg ő a rendőrökkel foglalkozott, Anikó új orvosa hazament. Úgy érezte, ez az utolsó csepp, elővette a telefont és felhívta Tibit. Tíz perc múlva egy régi, de gondosan karban tartott barna Skoda állt meg mellette, kivágódott az anyósülés ajtaja és Tibi integetett neki, hogy szálljon már be. Dani beugrott mellé.
– És most? – kérdezte.
– Gyere velem.
– De… kéne néhány cuccom.
– Mégis mire van szükséged? Két nap, maximum három és itthon leszünk. Vagy még annyi se.
– Fogkefe, tiszta ruha…
– Veszünk útközben. Ne húzzuk az időt.
Tibi gázt adott és elindultak ismeretlen céljuk felé.
Másfél óra múlva Dani felismerte, hogy a szülőfaluja közelében járnak. Megkérte Tibit, álljanak meg, hadd lássa pár percre az édesanyját, de Tibi nem lassított és nem kanyarodott le az autópályáról. Azt mondta, jobb, ha senki nem tud arról, mit csinálnak. Dani nem vitatkozott vele, fáradt volt ahhoz. Kis idő múlva el is aludt. Amikor felébredt, egy hipermarket parkolójában álltak, Tibi nem volt sehol. Ijedten próbálta kinyitni az ajtót gondolván, hogy bezárták oda, de az ajtó kinyílt. Dani kiszállt, nyújtózkodott és próbálta kitalálni, merre lehetnek.
– Debrecen – hallotta Tibi hangját a háta mögött. Megfordult. A fiú két szatyorral tért vissza. – Vettem neked fogkefét meg ilyesmit, meg hoztam némi kaját. Már nem állunk meg kulturált helyen.
– De…
– Benzinkutaknál megállhatunk, de ott sem szeretnék sokszor. Most maradhatunk itt egy ideig, de hajnal előtt oda akarok érni.
– Hajnal előtt… mi van? Hova?
– Szólj, ha induljunk.
Tibi felnyitotta a csomagtartót, bepakolta a szatyrokat, majd leült a nyitott csomagtartóra és rágyújtott egy cigire. Dani evett pár falatot, majd vállat vonva leült a másik fiú mellé és rágyújtott ő is. Ültek egymás mellett hallgatagon, majd Dani csak megszólalt.
– Szóval mit csináltál tulajdonképpen, miután leléptél?
– Hmm? Ja, gyerekkorunkban. Tanultam.
– Kétlem, hogy atomfizikát – a csípős megjegyzést Tibi mintha meg se hallotta volna.
– A régi módszereket. Először mamó mellett, aki aztán elküldött máshoz.
– Oda, ahova megyünk?
– Nem… Nem teljesen.
– Akkor hogy…?
– Megtalálom – jelentette ki Tibi nyugodtan. – Emiatt ne aggódj, tesó.
– Honnan tudod, hogy ő az?
– Tudom.
– Azt nem tudod esetleg, ki az a Manci néni?
– Nem fogsz hinni nekem.
– Azt hiszem, túl vagyok azon, hogy józan ésszel próbáljak felfogni bármit is.
– Jó. Te tudod. A mi népünk körében van egy mese, monda, legenda, nevezd, aminek gondolod. Volt egy világszép fiatalember, aki nem tudta, hogy félig az örökkévalók közül való. Ők akkor még köztünk jártak, bár rejtőzködve, hogy ne rémisszék meg az embereket a hatalmukkal. Ez a fiatalember is járt-kelt az emberek között, segített annak, akinek kellett. Egy faluban beleszeretett egy gyönyörű lányba, a lány is őbelé. A lánynak azonban volt egy hibája: nem vetette meg a férfitársaságot, így, amikor a fiatalember távol volt, mással is szórakozott. Ugyanabban a faluban egy másik lány is beleszeretett a fiúba, ez a lány állhatatos és hűséges volt, és bár ő is messze földön híres volt a szépségéről, mégis elutasította a férfiakat az igaz szerelemre várva. Csöndessége és szerénysége felhívta rá a fiatalember figyelmét, és bár a másik lányhoz volt hűséges, egyre többet beszélgettek, és észrevétlenül beleszeretett. A másik lány ezt észrevette és egyszer, amikor a kút melletti padon ülve találta őket beszélgetve, átkot szórt az állhatatos lányra, aki észrevette, és ellenátokkal akart védekezni. A fiatalember kettejük között állt és mivel nem akarta, hogy bármelyik lány is megsérüljön, a fellobbanó érzelmek miatt kiáradt belőle az örökkévalók ereje, de nem tudta irányítani, így az erő és az átkok összekeveredtek, a fiatalember holtan esett össze, a két lányt pedig elérte az egybeolvadt átok. Ez különbözőképpen hatott rájuk. Az, aki nem volt érintetlen, megöregedett és vénasszony képében kellett élnie tovább. A másik lány, aki érintetlen volt, fiatal maradt. Ami egyformán hatott rájuk, az az, hogy mindketten megkapták az örökkévalók erejét és hosszú életét, mert a fiú meghalt és az ereje átszállt rájuk – Tibi beleszívott a cigibe. – Az örökkévalók ekkor, látva, hogy milyen hatást gyakorolhatnak az emberekre, döntést hoztak és elzárkóztak a maguk birodalmába. A két lánynak is velük kellett volna mennie, de őket az átok kizárta, amikor az átjáróba léptek. Így itt nem maradhatnak, állandóan mozgásban kell lenniük, rejtőzködniük kell, de ott nem fogadják be őket. Csak az köztes semmiben lehet egy kis terük, ahonnan időről időre előbújnak.
– Ezek az örökkévalók teremtették a világot?
– A világot a Teremtő teremtette – nézett lesajnálóan Tibi Danira.
– Akkor kik ők?
– Ők a védelmezőink. Minden népnek megvannak a maga védelmezői. A mieink a Vándorlók, de vannak mások is. Az ókori görögöké a Művészek voltak, a hettitáké a Harcosok. A Mágusok az ősi Atlantisz népének védelmezői voltak. De mára már minden összekeveredett, főleg, miután az örökkévalók visszavonultak a maguk dimenziójába. Magukkal vitték a hatalmukat, az erejüket, és csak néhány kiválasztottban nyilvánul meg egy kevés ebből az erőből. Őket időről időre tanítványként maguk mellé veszik, aztán visszaengedik ebbe a világba.
– Ezzel a mesével azt akartad mondani – tért vissza Dani az eredeti kérdéshez, – hogy Manci néni az egyik lány, és a másik is él?
– Igen, és hozzá megyünk.
– Tessék?
– Igen. Manci néni átkát csak a másik lány törheti meg.
– Hogyan?
– Két módon. Manci néni vagy meghal, vagy megtörik az átok és az örökkévalók magukkal viszik.
– És a másik lány?
– Ezt nem tudom. Ha szerencsém van, tanulni tudok tőle, ha elfogad. Ahogy Náni mamó is tanult tőle, bár a mamó nem tudta, kitől tanult.
– Akkor mégiscsak tudod, ki az…
– Mennünk kell – tért ki Tibi a válasz alól. – Sok idő elment.
Belepöckölte a cigit egy csatornalefolyóba és visszaült az autóba. Dani még szívott három slukkot, majd megismételte a másik fiú mozdulatát és beült mellé az anyósülésre.

Egyértelmű lett, mikor haladtak át a határon, mert az addig elviselhető út egyszerre zötyögős lett. Tibi lassabban vezetett és jobban koncentrált. Dani párszor meg akart szólalni, de a társa arcára nézve inkább elhallgatott. Közben rájuk sötétedett. Egyszer álltak meg Nagyvárad után, később pedig Marosvásárhelynél. Az autóútról Felsőbükk mellett tértek le, Dani innentől kezdve nem tudta követni, merre járnak. Valamikor hajnali három körül Tibi leállította a motort.
– Innen gyalog megyünk – közölte.
– Ebben a cipőben?!
– Van egy bakancs a szatyorban. Próbáld fel.
– De…
– Vagy jöhetsz ebben is. De mennünk kell.
– Te Tibi! – kattant valami Dani agyában. – Azt mondtad, hogy üldöz engem az átok. És Pesten, mielőtt eljöttünk, egymás után történtek velem mindenféle bosszantó dolgok. És Anitával is ami történt…
– Igen.
– De amióta úton vagyunk…
– Ezért – Tibi benyúlt a pólójába és előhúzott egy bőrszíjon lógó zsákocskát.
– Ez mi?
– Ez egy szerencsehozó amulett – el is tette rögtön, nem engedte, hogy Dani megnézze. – Komoly bűbáj és nagyon összetett. Az én szerencsém egyelőre rád is kihat, amíg a közelemben vagy. Na felveszed azt a bakancsot, vagy ebben jössz?
– Ha nem lenne teljesen értelmetlen, hogy elhozol idáig megölni, akkor most félnék – morgott Dani, miközben leráncigálta a bőrcipőjét és felvette a bakancsot, ami tökéletes volt a lábára.

Tibi lecsapta a csomagtartót, és hátra se nézve elindult a fák közé. Dani nem tudta, hogy hogyan tájékozódik, de Tibi időnként ide-oda nézett, és bizonyosan láthatott valamit a holdfényes fák között, mert minden alkalommal határozottan indult el egy irányba. Dani csak az éjszakai erdőt látta, botladozott a sötétben és állandóan libabőrös lett a baglyok, farkasok, rókák hangjától. Amikor eszébe jutott, hogy medvék is élnek ezen a környéken, kiverte a hideg izzadtság. Tibi azonban csak ment előre néha meg-megállva, de határozottan. Egyszercsak megállt és bevárta őt.
– Itt megállunk.
– Mi van itt? – Dani nem látott mást, csak az ágak rengetegét.
Tibi csak az állával bökött egy irányba. Egy ágról néhány bot lógott le speciális módon összekötözve. Egy ijesztő bábut formázott.
– Ez egy figyelmeztető jel. Meg kell várnunk, hogy továbbengedjenek.
– Kik?
– Csak várj.
Kis idő múlva a pálcikafigura megrezzent olyan hangot adva, mintha csontok koccannának a hideg novemberi szélben. Tibi csak intett Daninak és továbbindult. Egy óra bozótban vergődés után egy tisztásra értek. Középen egy fa csonkja állt, köré öt karó volt letűzve a talajba. Tibi elővett öt vörös gyertyát, rátűzte a karókra és meggyújtotta őket, majd valami folyadékot szórt ki a tönkre, abba beleszórt valamit, és azt is meggyújtotta. Ekkor köd lepte el a tisztást. Dani menekülni akart, mert nem érezte magát biztonságban, de a köd mintha lefogta volna. Amikor teljesen ellepte őket, lökést érzett, majd kitisztult a levegő.

***

Egy ösvényen álltak, de az ösvény mellett nem volt semmi. Nem volt talaj, nem volt víz. Dani elsápadva fogta fel, hogy közvetlenül mellette valóban a semmi van. A távolban – már ha távolnak lehet mondani – csak néhány apró fényfolt derengett.
– Erre gyere – szólt rá Tibi és megfordította. – Vigyázz, ne lépj a semmibe.
Dani szédülni kezdett, Tibi karjába kapaszkodott.
– Jól gondolom, hogy te már jártál itt?
– Itt nem. Hasonló helyen igen.
– Téged miért fogadnak be?
– Nem tudom.
Tibi hangja nem volt őszinte, de elég határozott volt ahhoz, hogy Dani ne kérdezősködjön tovább. Bizonytalanul lépett egyet, de az ösvény stabilnak tűnt, így egyre bátrabban lépkedett Tibi után. Egy kis idő múlva fényfolt derengett fel előttük és a semmi, amibe az ösvény vezetett, valamivé vált. Egy sziklafal formálódott előttük vastag, lelógó növényzettel. A növényzet egyszercsak szétnyílt és egy húsz év körüli cigánylány lépett elő.
– Már vártalak titeket – a hangja mély volt, rekedtes, az a fajta hang, amit Dani jazzesnek nevezett. – Gyertek.
A lány eltűnt a növényzet mögött. Tibi utána indult, de Dani csak állt földbe gyökerezve. Tibi hátranyúlt és türelmetlenül maga után rángatta.

A növényzet mögött egy hatalmas barlang szűk szája nyílt. A barlangban pedig egy kis faházikó állt. Az ajtaja nyitva volt. Bent egy óriási tűzhely fogadta őket, előtte egy asztal. Az szoba egyik sarkában egy ágy, a falakon körben pedig polcok mindenféle befőttesüvegekkel, amikről Dani nem akarta tudni, mit tartalmaznak. A lány az asztalnál ült. Nagy, fekete szemei nyugodtan néztek a két fiúra.
– A nevem Anna. Legalábbis egy ideje. Téged ismerlek – nézett Tibire. – Te olyan vagy, mint én. Te viszont… téged sötétség vesz körül.
– Igen, ezért jöttünk.
– A sötétséget te tartod vissza – nézett megint Tibire. – Bűbájjal? Nem… akkor őt is tudnád védeni. Bájital erre nem jó. Ha idézés volna, akkor látnám. Nem… Amuletted van. Jó erős lehet. Igazam van? – mosolyodott el és Dani úgy érezte, őrült módon bele tudna szeretni, ha nem szeretné annyira Anikót.
– Igen.
Anna Danira nézett és a fiú kissé megszédült a gyönyörű szempártól.
– Ülj ide – parancsolt rá a lány.
A fiú engedelmeskedett. Anna meggyújtott egy mécsest, amiből furcsa, bódító szag kúszott fel. Dani érezte, hogy eltompul az agya. Kezdett lassan lélegezni, és valahogy úgy érezte, minden rendben lesz.
– Hahh! Manci átka – szólalt meg halkan a lány. – Erős lett. Régen találkoztam vele – elfújta a gyertyát, mire a levegő kitisztult és Dani magához tért. – És most szeretném tudni, mi történt pontosan aznap, amikor elért az átok.
– Kint voltunk a…
– Nem így – intette le Anna. – Add a karod.
Egy apró tőrrel villámgyorsan pici vágást ejtett Dani karján, a kicsöpögő vért pedig egy réztálba gyűjtötte. Felállt, pakolgatni kezdett a polcokon, mindenfélét kevert össze a tálban, de mindezt olyan gyorsan, mintha megsokszorozódott volna, a két fiú nem tudta követni, mit is csinál. Végül hozzájuk fordult, letette a tálat az asztalra. Egy elég gusztustalan lötty úszkált az alján. A lány belenézett Dani szemébe.
– Ettől az italtól újra fogod élni azt a napot. Én pedig bele fogok nézni a gondolataidba. Ki tudsz űzni onnan, amikor csak akarsz, de akkor nem fogok segíteni neked, mert nem fogom tudni, amit tudnom kell. A te szemed fogja látni az eseményeket, én csak azt láthatom, amit te láttál, legfeljebb fel tudom erősíteni az ingereket annyira, hogy észrevehessem azt is, amit láttál, hallottál, éreztél, de nem tudsz róla. Ha csak egy pillanatra is arra gondolsz, hogy tűnjek el az emlékeidből, már mehetsz is haza és átadlak a végzetednek, mert nem tudom még egyszer megcsinálni ezt a trükköt veled. Legalábbis nem elég hamar. Ha megtudtam, amit akartam, megbeszéljük, tudok-e segíteni és mi az ára.
– Árról nem volt szó – nézett szemrehányóan Dani Tibire.
– Krisztus koporsóját se őrizték ingyér’ – vont vállat a fiú.
– Nem hoztam pénzt.
– Attól még megegyezhetünk – zárta le a vitát a lány. – Nos?
– Kezdhetjük.
– Idd meg.
Dani először kiköpte azt a löttyöt, annyira undorító íze volt, mintha sarat ivott volna, amiben békahullák rohadnak. Aztán hányingerrel küszködve legyűrte, amennyit csak tudott. Eleinte nem érzett semmit a hányingeren kívül, aztán mintha eltűnt volna előle a szoba. Újra a kutatóintézet földjén állt, lepergett előtte az egész eseménysor, de főleg a temetési szertartás és az utána következő ének- és dobszó volt olyan valósághű, hogy szinte hallotta őket, érezte a dinnyék szagát, a fáradtságot az izmaiban és érezte azt a fülledt hőséget, ami aznap végig kínozta őket. Most azonban hallotta az ének felhangjait is, és belátott a fák közé, mintha távcsővel nézte volna, mi zajlik ott. Az egész olyan intenzív volt, olyan részletgazdag, hogy Dani szinte kínzásnak érezte, és komoly erőfeszítésébe került, hogy ne könyörögjön, hogy legyen vége. Végül aztán ez is véget ért, és ő ott ült az asztalnál gerince mellett és homlokáról csöpögő izzadtsággal és egész teste borzongott a hidegtől.

Anna csöndben volt egy darabig, majd felnézett rájuk. Tekintete komoly volt, mintha nem az a vidám lány lett volna, akinek tűnt eddig. Fáradt volt és szomorú.
– Tudok segíteni – mondta végül. – De mint mondtuk is, semmi nincs ingyen és ennek komoly ára lesz, mert egy olyan átkot kell megtörnöm, aminek az életem is a része.
– Mennyit kér? És pontosan mit csinál?
– Két lehetőségem van. Az egyik, hogy szó szerint megtöröm az átkot, amit csak akkor lehet, ha az átkozó már nem él. Ez hatni fog rád és a haverodra is, aki nincs itt. A másik, hogy a védő szimbólumot a bőrödbe égetem, ez által téged elkerül a baj, a szeretteid is védve lesznek, sőt, némileg szerencsések is lesztek, ahogy eddig is tapasztalhattad, de a barátodon ez nem segít. Csak egyet választhatsz.
Dani elgondolkodott. Gergővel már régóta nem tartják a kapcsolatot, és a szerencse nagyon jól jönne most nekik is. Főleg, amilyen helyzetben van Anikó. Kis szerencsével hamarabb felgyógyulna, és a szerencsesorozat folytatódna tovább. Még a bőrébe égetés sem tántorította el. Viszont Gergő… Hiába távolodtak el, most, hogy újra látta az eseményeket és látta a barátja poros arcát, amikor együtt dolgoztak, eszébe jutott, hogy nem Gergő hibájából távolodtak el, ő volt az, aki otthagyta a falut és hagyta, hogy Pest magába szippantsa.
– Törjük meg az átkot. Nem kell a plusz szerencse – mondta határozottan.
– Biztos vagy benne?
– Igen – Dani Tibire nézett és látta, hogy a fiú most megint fiatalnak néz ki, szinte gyereknek, aki a bátyjáért aggódik. Odabiccentett neki, mire ő is megkönnyebbülten visszabiccentett.
– Ideje megegyeznünk az árban – kezdte Anna komoly hangon. – Régen volt már tanítványom és úgy érzem, Tibi megfelelne az elvárásaimnak.
– De ezt az árat nem én fizetem, ez Tibi döntése – nézett Dani a fiúra.
– Nem. Ezt az árat ő fizeti a bátyjáért. Te pedig neki fizetsz majd.
– Ezt nem értem.
– Én egyszer teszek valamit, ezért egy fizetséget fogadok el, ez pedig Tibi lesz. Ő viszont azért az áldozatért cserébe, hogy hátrahagy mindent, amit csinált, mindenkit, akit szeret, amiért feláldozza magát nemcsak a testvéréért, hanem érted és a családodért is, fizetséget érdemel tőled, amit ő szab meg. A fizetség nélkül nincs áldozat, és nincs cselekedet sem.

Dani kicsit megkönnyebbült, mert félt attól, amit Anna kért volna, de Tibi nem lesz kegyetlen hozzá. Anna elővett egy ősrégi tekercset, amin mindenféle növények ábrái voltak és Tibi kezébe nyomta.
– Hozzatok ezekből nekem. Itt a ház mögött van egy kert.
A fiúk bizonytalanul felkeltek. A barlangban a ház mögött valóban ott volt a kert. Hosszasan keresgéltek, legalábbis Dani szerint, aki egyetlen növényt talált meg, amíg Tibi összeszedte az összes többit. Amikor visszavitték Annához, a lány intett nekik, hogy kövessék, elővett egy ezüstszínű krétát és rajzolt valamit az egyik szabad falfelületre. Ott egy nyílás jelent meg, ami egy folyosón keresztül egy hatalmas, nagyjából kerek barlangrészbe vezetett. A barlangnak azonban nem volt teteje és Dani szédülve vette tudomásul, hogy a semmi van a feje fölött. A padlón egy körben gyertyák égtek, közöttük egy furcsa, csatornaszerű mélyedés kígyózott egy oltártól. Az oltáron egy hullámos pengéjű kés szikrázott a fellobbanó gyertyafényben, mellette egy agyagtál félig töltve vízzel. A helyiség oltárral szembeni részén öt rácsos ketrec helyezkedett el. Anna letette a növényeket az oltárra, két külön kupacba rendezte a növényeket, majd erős, határozott mozdulattal karon fogta a fiúkat és a ketrecek elé vezette őket.
– Befelé – parancsolta. Dani tiltakozni akart, de Anna nem hagyta. – A ketrecekben védve lesztek mindentől, ami történik. Amíg bent vagytok, nem láthat titeket senki – szinte belökdöste őket, bezárta, majd a rácson át benyújtotta a kulcsokat. – Ki ne gyertek, amíg nem biztonságos.
Ez utóbbit olyan hangon mondta, hogy Daninak eszébe sem jutott többé ellenkezni, pedig eltűntek a ketrec rácsai, a talaj, minden. A semmiben lebegtek, de maguk előtt mégis látták a barlangot. Összehúzta magát és csak nézett Tibi felé, de a másik fiú figyelmét a lány tevékenykedése kötötte le teljesen.

Anna valami furcsa nyelven kántálni kezdett egy ősi éneket, majd megragadta az egyik kupac növényt, villámgyors mozdulatokkal felaprította a dal ütemére és beleszórta a tálba, majd a kántálást abba nem hagyva kiöntötte az oldatot az oltárra, és kilencszer körbetáncolta azt, miközben a lé az árokba folyt és a bonyolult mintázaton át középen összegyűlt. Anna még mindig kántálva megragadta a másik kupac növényt, megismételte az előző mozdulatokat, majd hétszer körbetáncolta az oltárt. Dani meglepődve látta, hogy a tál újratöltötte magát vízzel. Amikor ez a folyadék is összegyűlt középen, a késsel a saját karját vágta meg, a vére folyni kezdett a többi után, és középen összevegyült velük. Ekkor háromszor táncolta körbe az oltárt, majd az egyik gyertyával meggyújtotta a csatornát, ami fellángolt, a tűz ugyanúgy végigfutott rajta, mint a folyadékok és a vér, de nem aludt el, Anna pedig felvett egy csörgődobot és táncolni kezdett a kör körül álló gyertyák mellett körbe-körbe, miközben egy bizonyos ütemre verte a dobot és énekelt. Dani felismerte, hogy ez az ének mennyire hasonlít arra, amivel Manci néni megátkozta őket. A lány egyre gyorsabban táncolt és énekelt, egyre gyorsabban verte a dobot, majd egyszerre a gyertyák színe narancssárgáról kékre változott. Ekkor Anna egy éles kiáltással abbahagyta az éneket, a dobolást és a táncot. A gyertyák között egy sötét árny emelkedett ki a földből, és a szemük előtt lassan formálódott Manci nénivé. Dani érezte, hogy mellette Tibi reszketni kezd és csak jó idő után vette észre, hogy nem Tibi, hanem ő maga reszket az idegességtől. Tibi sápadtan, de szinte szomjasan nézte a jelentet.
– Mi volt ez? – kérdezte Dani halkan.
– Anna az örökkévalók erejével megidézte Manci nénit.
– Mint egy szellemet?
– Nem egészen. Mondjuk úgy, hogy ideteleportálta. De inkább figyelj – intett Tibi az előttük kibontakozó jelenet felé és nem figyelt többé Danira.
– Nézzenek oda, milyen fiatal fruska képében mászkálsz – jegyezte meg Manci néni.
– Jobb, mint vénasszonyként. Így van némi szórakozásom időről időre. A férfiak nagyot változtak azon a téren. Kedvesebbek, figyelmesebbek. Te ezt persze nem tudhatod.
– Én nem. De tudom, mi az igazi szerelem, amit te nem fogsz megismerni soha.
– A szerelem túlértékelt dolog. Te is tudod, hogy csak eszköz. És az igazit te sem ismered, különben nem lennél itt.
– Igen, eszköz – nevetett fel varjúhangján Manci néni – de még milyen! Jut eszembe… nem arról volt szó, hogy nem zavarjuk egymás köreit?
– Szerződést kötöttem.
– Egy szerződést fel lehet mondani.
– Tanítványom lett miatta. Te is tudod, ez mit jelent.
– És így öreg barátnédat pusztítanád el?
– Sosem voltál a barátom. Te átkoztál meg.
– Elég jól jöttél ki belőle. Csak a szeretődet vesztetted el. Pedig még szűz voltál! Ha tudtam volna, megvárom, hogy ne így legyen, akkor olyan vén lennél, mint én.
– Azért elég jól profitálsz te a vénségedből. Úgy hallom, mindenki rokona lettél. Mint a régi védelmezők. Csak te csaló vagy. És helyben is vagyunk. Megátkozni valakit, aki bűnt követett el, nem helyes, de érthető. De úgy szórni az átkot, olyan eszeveszetten, hogy ártatlanok is belekerüljenek, a legsúlyosabb bűn. Tudod, hogy az örökkévalók is elítélik.
– Ki vagy te, hogy ítélkezz felettem? – rikácsolta Manci néni.
– Az, aki most véget vet ennek. Sajnálom.

Anna felemelte a karját és azon az ismeretlen nyelven mondott valamit. Egy rövid szót, ami úgy érte Manci nénit, mint egy arculcsapás, hátratántorodott és felvisított. Innentől kezdve Dani még annyira sem értette, mi történik, mint eddig. Anna felkapott egy botot, azzal akart rávágni az öregasszonyra, de Manci néni szavára a bot a kezében kígyóvá vált, ő sikoltva eldobta, majd a rátámadó kígyót az oltárról felkapott tőrrel vágta ketté. Közben Manci néni kántálni kezdett valamit, mire pókok ezrei özönlöttek elő a repedésekből. Anna csak úgy tudott védekezni, hogy a még mindig lángoló tócsa közepébe állt, mert a pókok nem mertek átkelni a tűzön. A lány ekkor a lángokból kis labdákat formált, azt dobálta a vénasszonyra, aki elnyelte őket, mintha galuska lett volna. Dani nem tudta megmondani, mennyi ideig folytatódott a harc, végül Anna kiugrott a tűzfal védelméből és lángoló ruhával rávetette magát ellenfelére, aki a nem várt támadástól meginogva a földre zuhant. A fiúk hallották, mekkorát nyekkent. Anna viszont nem a kemény talajra esett, hanem az öregasszony párnás testére, a lángoló ruha pedig a vénasszony ruháját is meggyújtotta. Ráadásul Anna fiatal teste ruganyosan felugrott, Manci néni azonban nyögte a számtalan évek minden nyűgét. Mire Anna letépte magáról a lángoló ruhákat, Manci néni szárazra aszott vénasszony-testén csak felgyorsult az égés, és egy kupac por maradt csak belőle.

Anna lassan odalépkedett a ketrecekhez, látszólag nem érdekelte, hogy anyaszült meztelen, és kiengedte a sápadt, tágra nyílt szemű fiúkat. Léptei kevésbé voltak ruganyosak, mint eddig, szeme sarkában pedig egy halvány ránc képződött, mintha hatott volna rá Manci néni öregsége. Testén mindenhol égés- és zúzódásnyomok, némelyikből vér csorgott. A fiúk lassan kimásztak a ketrecekből. Tibi kutató tekintettel nézte a ráncokat, de Dani csak azzal foglalkozott, hogy egyelőre szilárd talajon áll végre. Anna beparancsolta őket a járatba, amin keresztül idejöttek, majd amikor visszaértek a szobába, maga köré terített egy plédet, letörölte a kréta vonalait, mire eltűnt az átjáró, és fáradt hangon megszólalt.
– Manci halála megtörte az átkot. Vége van. Én megtettem azt, amiben megegyeztünk, megfizettem az árat is, amit egy egyezség megtöréséért kellett. Tibi, kísérd vissza a barátodat a világába. Közben beszéljétek meg, milyen fizetséget vársz tőle. Ez nem rám tartozik már. Aztán gyere haza. Dani, neked egy kis ráadás, mert rendes voltál az enyéimhez. Legalábbis ezt hallottam – ránézett Tibire, és amikor a fiú bólintott, Anna odalépett a polchoz és levett egy kis üvegcsét. – Ez meggyógyítja a barátnődet.
– Mi ez?
– Rá van írva minden. Most menjetek, össze kell szednem magam.
Ezzel elfordult. Dani csak hebegve nyögött ki egy köszönömöt, majd Tibi noszogatására kilépett az ajtón.

A fiúk egy ideig csak szótlanul baktattak egymás mellett, látszott, hogy Tibit is megrázta, amit látott, pedig Dani egyre biztosabb volt benne, hogy a fiatalabb fiú már szinte mindent látott. Amikor kiértek a semmiből és a ködön át visszatértek a saját világukba, Dani felsóhajtott.
– Mi volt ez az egész? Mi ez, hogy itt maradsz?
– Az átok egyik felét megtörtük. De Anna és Manci néni között van egy ahhoz hasonló kötelék, ami a te védő karkötőd és Gergőé között volt. Anna nem árt neked ugyan, sőt, vissza fogja tartani az átkot, de Manci néni halálával az életereje fogyni fog. Ez időbe telik, és ez alatt megtanít engem mindarra, amire nekem lesz szükségem ahhoz, hogy a rajtatok lévő átok utolsó morzsáit is eltöröljem.
– Még mindig átkozottak vagyunk?
– Bizonyos értelemben igen. De már veszély nincs. Csak az erő van meg, amiben a rosszindulat volt, de a rosszindulat, ami az átok magja, eltűnt. Az erő maga pedig nem jelent veszélyt senkire, és Anna nem fogja engedni, hogy bántódásotok essék.
– Mit kell neked megtanulnod?
– Anna átkát kétféle módon lehet megtörni. Az egyik az igaz szerelem. Én azonban nem tudok beleszeretni, mert van már valaki, akit szeretek. De van másik mód is. Ráadásul az, hogy Manci néni meghalt, Anna örök fiatalságát is eltörölte. Láttad, hogy elkezdett ráncosodni. Kilenc éve van hátra a hagyományok szerint, kilenc éve van arra, hogy kitanítson engem, hogy hogyan zárjam be ezt az utolsó átjárót.
– Mit beszélsz?
– Át kell vennem tőle az erejét, amit az örökkévalóktól bitorol. Ezt jelenti, hogy tanítvány vagyok. Minden tanítványnak ez a szerepe, de eddig senki nem volt elég állhatatos, hogy megtegye, ezért tudtak visszajönni.
– De, ha átveszed az erejét, akkor…
– Akkor meghal. Én pedig hosszúéletűvé válok.
– Miért kell bezárni az átjárót?
– Már mondtam. Az örökkévalók visszavonultak a maguk világába. Az átjárót csak az Anna és Manci néni közötti átok tartotta nyitva, illetve az, hogy egy örökkévaló erejét felhasználva egy halandó hosszúéletű lett.
– De ha te… ha te is az leszel, akkor te fogod nyitva tartani.
– Igen. És nem. Mert én le fogom zárni az átjárót.
– De ez mire jó?
– Nézd, Dani, az én népem nem bántott soha senkit. Volt bizonyos tudásunk az átkok, áldások terén, de nem volt ennyire erős, mint amit tapasztaltál. Inkább csak a gyógyító és mérgező növényeket ismertük nagyon jól. Az atlantisziak értettek igazán a varázslatokhoz, nem mi. Mi csak amuletteket tudunk készíteni a növények erejével. De az emberek azt hiszik, hogy mi gonoszok, átkozódók vagyunk, és Manci néni ehhez nagyban hozzájárult. Ő képzett ki tanítványokat, akik átkokat szórtak és rontást hoztak, és Anna volt, aki ezt csak megakadályozni akarta az olyanokkal, mint mamó volt. Ezzel akart védeni minket is, de a többi embert is. De Manci néni és tanítványai erősebbek voltak, mert a vénasszony nem tartotta be a szabályokat és tiltott módszerekkel túl sok erőt adott az övéinek. Ezeknek köszönhető az, hogy a többi ember elhúzódott tőlünk. Ma már nem is tudják, mi bajuk van, amikor elkerülnek minket.
– És mi lesz veled?
– Mi lenne?
– Amikor bezárod az átjárót.
– Nem tudom. Lehet, hogy az örökkévalók világában fogok élni. De valószínűbb, hogy meghalok. Az átjárók áldozatot kívánnak és én nem akarok mást feláldozni ezért legyen az ember vagy állat.
– De azt mondtad, szeretsz valakit.
– Igen.
– És nem akarod újra látni?
– Biztonságban akarom tudni. És erre ez az egyetlen mód.
– És ha Anna csak meghalna, te meg visszajönnél?
– Ki tudja, milyen erők szabadulnának át ebbe a világba. Vagy el tudod-e képzelni, ha az örökkévalók gondolnak egyet és visszajönnek?
– De ők nem rosszak…
– De ez a világ már nem képes befogadni őket, még, ha rejtőzködnek is. És ők sem lennének képesek ebben a túlszabályozott, túl bürokratikus világban élni. Baj lenne belőle, és ha csak egynek elszabadul az ereje…
– De…
– Semmi de. Ennek így kell lennie.
Tibi elhallgatott és szótlanul baktatott tovább az erdőben. Sokkal hamarabb járták meg az utat világosban vissza az autóhoz, mint amikor megérkeztek. Az autónál Tibi megállt.
– Nem szívesen kérek fizetséget, főleg, mert választhattad volna azt, hogy titeket ne érjen el az átok és még szerencsétek is legyen. De te a szerencsédet feláldoztad a bátyámért.
– Ugyan már.
– Nem. Fogalmad sincs, milyen nagy a jelentősége a szerencsének. Sose nézd le! Ne a szerencsejátékokból indulj ki. Életeket menthet a szerencse, betegségeket gyógyíthat, bármit! A szerencse, ha rád mosolyog, az egyik legnagyobb áldás a világon. Éppen ezért ezt neked akarom adni – levette a nyakából a bőrszíjon lógó pici csomagocskát. – Ne szedd szét, mert elveszti az erejét. De ez szerencsét ad.
– Nem kell…
– De kell. Nekem nem lesz szükségem rá többet.
Hallgattak egy ideig, majd Dani kérdezte:
– De milyen fizetséget kérsz most?
– Csak, amit szoktunk – mosolyodott el. – Azt, amit otthon találsz, de nem számítasz rá. Ami a tied, de nem tudsz róla.
Dani elkomorodott. Ilyeneket a mesékben hallott, amikor a vándordiák megmentett valakit, és cserébe ezt kérte az illetőtől. Az meg hazamenet látta, hogy a felesége gyermeket vár, vagy szült, és tudja, hogy oda kell adnia a gyermeket. Aztán eszébe jutott, hogy szerencsére ő tudja, hogy Anikó gyermeket vár, ezért ilyen meglepetés nem érheti. Legfeljebb egy macska költözhetett be a lakásukba, vagy az új házba.
– Rendben – nyújtotta a kezét, – de hogy adjam át a fizetséget?
– Anna mellett kilenc évig fogok tanulni, de a végén már nem hagyhatom ott. Hét év múlva felkereslek – kezet fogtak.
– Hazafelé megállok Gergőnél és szólok neki.
– Nem. Ne most. Menj haza Anikóhoz. Add be neki azt a főzetet. Éljetek. Én majd fogok tudni üzenni a bátyámnak még egyszer. Te most egyenesen menj haza.
– Hogy tudok innen kikeveredni? Nem emlékszem az útra.
– Kövesd a holdfényt – fordult el Tibi és köszönés nélkül eltűnt az esteledő erdő bokrai között.
Dani felsóhajtott. Beindította a motort, és ekkor látta, hogy a holdfény egy hosszú csíkban, mint egy fonal húzódik előtte, és követni kezdte.

***

Másnap hajnalra ért Pestre. Első útja a kórházba vezetett. Az osztályos főorvos, úgy tűnik, felépült a betegségből, mert mosolyogva sietett Dani elé.
– Örömmel közölhetem, hogy Anikó túl van a nehezén. Hihetetlenül erős szervezete van. És… nem is tudom, hogy mondjam, de a baj nem is volt akkora, mint először láttuk. Már felébresztettük a kómából, de még steril szobában van. Bemehet hozzá, de be kell öltöznie.
– Persze, beöltözök.
– Két percnél tovább egyelőre nem maradhat. De sokat segítene, ha láthatná önt.
Dani beöltözött és az orvos bevezette Anikóhoz. A fiú szíve majd megszakadt, amikor ilyen állapotban találta a menyasszonyát, de mosolygott. Anikó csövekre volt kötve, a légcsövén is levezetett egy, így beszélni sem tudott. Éppen aludt, legalábbis csukva volt a szeme, így még elesettebbnek tűnt. Daninak eszébe jutott az üvegcse, amit Anna adott neki bónuszként. Előhúzta a zsebéből. Valóban volt egy használati utasítás rajta. „Szájba önteni és várni fél napot.”. Dani egy ideig gondolkozott, hogy tényleg jó ötlet-e, de eszébe jutott az egész kaland, és úgy döntött, bízik Annában. Gyengéden kinyitotta Anikó száját és lassan belecsorgatta az üvegcse tartalmát.
Épp el tudta tenni az üres üveget, amikor jött vissza a főorvos, hogy kitessékelje. Dani hazament, és a fárasztó napok után csak ledőlt a kanapéra és elaludt. Este arra ébredt, hogy csörög a telefonja. A főorvos volt az.
– Több jó hírt is közölhetek önnel – az orvos hangjában csodálkozás és némi ujjongás-szerű öröm vegyült. – Csodálatos módon a menyasszonya felébredt és teljesen jól van. A tüdején alig látszik valami abból, ami történt vele. Nem is kell az intenzíven feküdnie, de pár napig bent tartjuk még.
– Ez nagyszerű, azonnal indulok is…
– Gondoltam. De van még valami. A magzat is túlélte és egészséges.
– Köszönöm, doktor úr.
– Várjon. A másik magzat is életben maradt. A menyasszonya ikreket vár.
Dani kiejtette a kezéből a telefont és ájultan vágódott végig a padlón…

Author: Elek Andrea

Elek Andrea az Irodalmi Rádió szerzője. Egerben születtem 1984-ben, majd a középiskola elvégzése után Debrecenbe mentem tanulni. A diploma megszerzése után ismét Egerben kerestem, és hosszú idő után találtam is állást egy kollégium nevelőtanáraként, majd gyermekem születése és a válásom után online szerkesztőként új munkahelyet választottam. Már 11-12 éves koromban verseket írtam, bár ezek nem bírnak különösebb irodalmi értékkel, inkább csak érzelemkifejezésre voltak jók. Ezt akkoriban nem tudtam még, és ezért nagyon rosszul esett, amikor az egyik tanáromtól megkaptam a kritikát, hogy nincs titok a verseimben. Egyetem alatt jöttem rá, hogy mit is értett ez alatt, ekkor felhagytam az írással és inkább olvastam sokat, ami egyébként kellett is magyar nyelv és irodalom szakon. Akkor kezdtem újra az írással foglalkozni, amikor az első munkahelyemre bekerültem, és olyanokkal ismerkedtem meg, akik nem tartották nevetségesnek a fantasy és sci-fi iránti érdeklődésemet. Ez új lendületet adott, bár a versek helyett inkább a próza felé fordultam ekkor elsősorban, és megszületett a Fogadó a Régi Emlékekhez című novellám. Ezek után sorban jött a többi, és 2015-ben magánkiadásban két novelláskötetem is megjelent, a Mítoszok és Legendák könyve, ami inkább fantasy témájú novellákat tartalmaz, és a Fekete akkordok, ami pedig a sci-fi, illetve a mágikus realizmus felé hajlik....