Az Angyal a kiságy szélén lógázta a lábát, hiszen valahol mindig lógáznia kellett, és nézte a Gyermeket, aki éppen aludt. Halk szusszanások, cuppanások kísérték álmát. Fekete fürtjei ráizzadtak a buksijára. Apró kis orra, cseresznyepiros szája már-már angyalra is emlékeztették. Valószínűtlenül szép volt és békés. Feküdt a halványkék ágyneművel vetett ágyában, baba illatúan, puhán, a semmit nem tudás őszinte bájával.
-Ó! Mennyire tiszta! Mennyire mentes minden emberi gyarlóságtól, ostobaságtól!- feledkezett bele az Angyal.
–Vajon képes leszek megtartani benne ezt a csodát? – Igen, hát hogyne, rögtön eszébe jutott az Öreg és az ő boldogság keresése, ami kudarcba fulladt.
Legalábbis így ítélte meg, ha már egészen őszinte szeretett volna lenni legalább önmagához. És már megint azok a lüke emberi érzések, naná, hogy előjöttek… Az emlék szorongatta a torkát. Ja! És a könnyek…Ó, igen, azok is… A feltétlen szeretet velejárói, ha valakit, akit tiszta szívvel szeretek, el kell engedni… Gyorsan elhessegetett mindent, mert tudta, új feladata van. Kísérni a Gyermeket az emberré válás csöppet sem egyszerű útján.
A Gyermek lassan ébredezett. Csöpp kis karjaival feje mellett nyújtózott, aztán kinyíltak a csodás szurok fekete szemei, melyek azonnal megakadtak az Angyalon, aki mosolyogva bámulta az álom állapotából visszatérő kisdedet. Egy csöppet sem lepődött meg a Gyermek, hogy az ágyán egy lábát lógázó Angyalt lát. Kevesen tudják, emberré válni angyali küldetés. Csak elfelejtjük, elfelejtetik velünk.
-Szia! Te leszel az Angyalom? – köszöntötte a Gyermek az Angyalt olyan természetességgel, mintha a szomszéddal találkozna.
-Ühüm! Asszem! – felelte az Angyal, a maga módján, csak, hogy idejében szokja a pártfogoltja a kissé egyéni stílusát.
-Te Angyal! Mi a csudának születtem ide? – kérdezte a gyermek olyan tömör egyszerűséggel, mint akinek ténylegesen fogalma sincs világra jöttének értelméről.
Az Angyal elgondolkodott. Most mi az Isten csudáját mondjon?! Hogy szenvedjen egy csomót azért, hogy boldog lehessen, meg tanuljon, meg szeressen azért feltétel nélkül, hogy aztán jól faképnél hagyják?! Kavarogtak a gondolatai elég rendesen. De hát, feladata volt… Nem is kicsi… Tudta ezt ő jól. Ezért próbálta diplomatikusan megfogalmazni a választ.
-Hm… Mert tapasztalnod kell. Jó sokat. Hibázol, elbuksz, felállsz. Valahogy így. – maga is elcsodálkozott a meglehetősen konkrét kijelentésen. Ja! Hogy csöppet sem volt angyali? Nos, ezen már tán nem is csodálkozunk.
-Te jó ég! – cuppantott nagyot a gyermek. Hiba, Elbukás? Mi a csudáról beszélsz te nekem?- csodálkozott teljesen tiszta ártatlansággal a Gyermek. – Tényleg nem értem! – mondta, miközben egyre erőteljesebben érezte, hogy a gyomrában üresség van, tehát sírnia kell hamarosan, hogy jöjjön az az izé, amiből az a finom folyadék kiszopható. Na persze, mindehhez kapott még valami olyan meleg ölelést is, ami átjárta egész kis testét. És az a valaki, aki hordozta ezt az izét hordozta magán, simogatta is. Még a gondolatától is jó érzés töltötte el. Vágyott utána. Tán nem is csak éhes volt…
-Mi az? Mi az? Aj! Ugye nem várod tőlem, hogy előre leírjam az egész életed? – mutatkozott meg elég gyorsan az Angyal pimaszsága.
-Mindent meg fogsz tudni időben! – nézett a Gyermekre elmerengő tekintettel.
Aha. Mindent. Persze. Nos, most jött el az a pillanat, amikor megfordult a fejében, hogy mi a fenének is kap ő ilyen hihetetlenül nemes feladatot, hogy egy ember gyerekét kísérje végig az útján?! Aztán elszégyellte magát, majdnem ember módjára. Igen. Éppen ezért. Hogy a bukás ne legyen akkora, hogy a felállás kicsit könnyebbé váljon és az újrakezdés reményét megadhassa. Ragyogó angyali mosollyal pillantott a Gyermekre, aki éppen ficánkolódni kezdett emberi mivoltának teljes tudatában, és persze azért mert éhes volt, és vágyta azt a hihetetlenül jó érzést, ami körülölelte közben.
-Na, te kis vakarcs! Látom, elég rendesen bírsz alkalmazkodni az emberi élethez! – szólt hozzá azon a hangon, amiből áradt a mélységes szeretet és a flegmaság, ami persze nem lehetett más, mint a Földi lét hozadéka.
Aztán kihúzta magát. Igen. És felelőssége teljes tudatában ült tovább a kiságyon lógázva a lábát. És tudta, hogy mi a dolga. Angyal volt, vagy mi a szösz.
A gyermek éhesen felsírt, követelve azt, ami neki jár…
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…