A titok

 

Az Angyal mosolyogva lógázta a lábát szokott helyén, a faágon, közben az elmúlt időszak eseményei pörögtek csöpp kis fejében, akár egy film. Várta az Öreget, hogy érkezik, mint minden, nap fát gyűjtögetni. Tulajdonképpen azért is éppen itt lógázta apró lábacskáit, mert várta… Mindig várta.

Körülötte az alvó fák halkan szuszogtak, mint a jóllakott gyermek, aki édesdeden álmodik. A hó sem esett, a téli nap halovány sugara átszűrődött az erdőn, meg-megcsillant a fenyők hamvas ágain.

Az Öreg nem jött.

  • Pedig mindig ilyenkor szokott érkezni.- jegyezte meg magában az Angyal, miközben egyre érezte a benne felgyülemlő feszültséget, amit emberi módon akár aggodalomnak is hívhatnánk.
  • –Na, jó, ha hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez!- magyarázta meg hirtelen magának, hogy miért is röppent le szuperszonikus sebességgel az ágról, s indult el az Öreg vityillója felé.
  • – Ja, persze! Én vagyok az Angyal! Aha! Nekem mindig tudnom kell, hogy mi van vele. Vajon őt érdekli, hogy velem mi van?! Akár… akár a fáról is leeshettem volna – próbálta győzködni magát, de ezen még neki is nevetnie kellett.
  • –Jó, azt azért nem!- kacagott fel, mert azonnal megjelent előtte a kép, mint mindig, s látta, ahogy két csodaszárnnyal megáldva bukdácsol le az ágról.

Dohogása közben megérkezett a házikóhoz. Körbenézett, hátha az udvaron találja az Öreget, tán fát vágni, vagy a szokásos teljesen felesleges ide-oda rakosgatásait csinálni. De nem.

  • A manóba!- vágott egy fintort, mert elképzelte, hogyan szúrja majd le az Öreget, amiért nem érkezett meg hozzá, és különben is mit képzel, hogy nem jött.

Most azonban kezdte érezni, hogy valami történt. Benyitott az ajtón, persze, csak úgy, hiszen hogy is várható el egy angyaltól, hogy kopogjon?

Az Öreg az ágyban feküdt, lázasan csillogó szemekkel. Egész testéből áradt a forróság, miközben látványosan didergett, rázta a hideg. Bágyadt tekintettel nézett a váratlan, hívatlan vendégére és meglehetősen otromba módon, fátyolos, erősen megfázott hanggal így szólt hozzá.

  • Menj már el innen Angyal! Nem akarom, hogy így láss!

Hangjában ott volt a fájdalom, a gyengeség, a kiszolgáltatottságtól való félelem. Elfordult, fejét a párnába fúrta, hogy ne is lássa a kis betolakodót. Ó, de egy angyalt nem olyan fából faragnak, aki holmi Öreg mogorvaságára kifordul az ajtón. Dehogy! Angyalságának egyik legfőbb jellemzője éppen a segíteni akarás és persze tudás, aminél nincs erősebb érzés egy angyalban. Igen, persze, az odaadó szeretetével együtt. Egyből el is felejtette az összes dohogását és egyéb, feltételezésekre alapuló gondolatát, ami mitagadás, ismételten nagyon is emberi tulajdonság.

  • Jaj, te!- kezdett neki szónoklatába az Angyal. – Komolyan azt képzeled, hogy most aztán jól megijedtem és riadtan elszállok innen?! Beteg vagy Öreg! Isten bizony békén hagylak, csak mondjuk, előtte főzök neked egy jó forró teát! Az igazán nem nagy ügy! Majd nem nézek rád, hogy ne lássam a szenvedésed!- ezt már annyira kuncogva mondta ki, hogy az Öregnek esélye sem volt a tiltakozásra.

Miközben beszélt, mindenféle kérés és beleegyezés nélkül, hiszen mi szüksége van arra egy angyalnak- odatette a teavizet és kikészítette a bögréket. Naná, hogy kettőt. Esze ágában sem volt magára hagyni az Öreget. A tea hamarosan elkészült, amit gondoskodó szeretettel vitt az ágyhoz, s adta az Öreg reszkető kezébe.

  • Na! Igyál! – bíztatta. Mondhatnánk, hogy fura módon, de tudjuk, hogy tőle ez megszokott. Mindeközben beült az ágy végébe, így az Öreg a forró ital elszürcsölése után egyenesen az Angyal ölébe hajtotta a fejét. Próbált volna ellenkezni, de hát tökéletesen tudta már, hogy teljesen felesleges.
  • Most ne ficánkolj Öreg! Csukd be a szemed!- adta ki az utasítást az Angyal, lágy csókot lehelve az izzadó homlokra.

Nos, a ficánkolás gondolatától is távol álló ember, akinek az összes végtagja fájt, a mellkasán mintha ördögök ültek volna, most inkább hallgatott az angyali szóra. Fáradtan becsukta a szemeit, de meggyötört arcán megjelent egy halovány mosoly. Bízott az Angyalban.

Az Angyal lágyan az Öreg arca fölé tette apró tenyerét. És érzett. Ó, magasságos ég, de mi mindent! A múlt összes fájdalmát, a ki nem mondott titkokat, a lappangó félelmeket, a szorongást, a gátlásokat. Megborzongott. Van, hogy az Angyal sem akar mindent tudni. A tenyere egyre forróbbá vált, s látta, tudta, hogy az Öreg is érzi, valami történik vele. Az arca kisimult, néha megremegett a teste, egészen apró rezdülések mutatták, hogy a betegség, ami megtámadta elveszti erejét. Azt csak az Angyal tudta, hogy ez az erő mekkora volt. Végigsimította az Öreg arcát és hagyta aludni. Az mélyen, nagyon mélyen elaludt. Abban a biztos tudatban, hogy Angyal őrzi az álmát.

Másnap az Öreg határozottan jobban volt, már az étvágya is visszatért. Felkelt az ágyból, tett-vett a szobácskában. Az Angyal, aki tapodtat sem mozdult persze mellőle, arcán különös mosollyal figyelte a gyógyulás lassú, de biztos jeleit. Fejében még keringtek azok a gondolatok, érzések, amit akkor látott. Amit nem akart látni, de gyorsan el is hessegette.

  • Mi van Öreg? Csak nem éhes vagy?- kérdezte pimaszul, csöppet jó érzéssel.

Az Öreg megnyugodott a belé visszaáramló erőtől. Boldog volt, amiért a kiszolgáltatottsági érzése is eltűnt.

  • Köszönöm Angyalom! – felelte és szeméből áradt a hála. Hálás volt. Igen. Mélységesen hálás.
  • Ugyan már Öreg! Nem vagyok én szolgáltatás, hogy köszöngess!- nevetett fel az Angyal. –Sose felejtsd el! Akit szeretünk, azért mindent megteszünk, ami csak tőlünk tehető. És ezt úgy hívják, gondosokodás. Csak ennyi történt, te kis mogorva beteg!
  • Gondoskodás.- ismételte a szót az Öreg, talán, csak hogy soha el ne felejtse.
Tóth Szilvia
Author: Tóth Szilvia

Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Szerelem és egyéb jelenségek                                 „bolondos verzió” A szerelem nem mindig komoly, néha olyan, mint egy jó vicc – egy csók, amitől leesik az állam,

Teljes bejegyzés »

Szerelem és egyéb jelenségek                                 „fiatal szerelem, szenvedéllyel” A szerelem mikor még meg sem érintettél, de már éget a vágy – mintha minden részem téged

Teljes bejegyzés »

Szerelem és egyéb jelenségek                                 „vágy és vonzalom” A szerelem nem mindig csendes ölelés, néha vad, lángoló vágy, amely más karokban keres új testet, más

Teljes bejegyzés »

Szerelem

Szerelem és egyéb jelenségek                                  „eksztázis és összetörtség” A szerelem – vad tűz, amely fellobant egy pillanat alatt, s ha nem vigyázunk, porrá éget mindent.

Teljes bejegyzés »

Szerelem többféle változatban

Szerelem, és egyéb jelenségek Szerelem, jött hasított, elrabolt. Szívemet döngette vadul. Minden nap éreztem, fájdalmas kínokat élveztem, miközben mellkasom tépte szét. Ez lenne a szerelem?

Teljes bejegyzés »

Éjjeli gondolat

Virágzó ágon átderengő holdfény, Bárányfelhők mögé rejted sugarad, Megvigasztalod bús vándorok lelkét, Bölcsességed csillan ezüst mosolyban. Szelíd dombok felett hullámzik az ég, Hold-mesék szikráznak csillagdalokat,

Teljes bejegyzés »