(Különdíjas írás próza kategóriában az Irodalmi Rádió Valentin-napi pályázatán. Megjelent a „Szerelmemnek Bálint-napra 2023.” antológia 45. oldalán.)
Éjfélkor azt kérdezte, felkérhet-e táncolni, megyek-e vele keringőzni. Bál volt. Farsang. Február. Kint minden fehérbe öltözött. Az utcai lámpák sárgás fénye vakítóan verődött vissza a még érintetlenül szikrázó hóról. A fekete hosszúszárú csizmám pici sarka nagy hanggal kopogott siető lépteimtől, az emberek cipőtalpától már-már megolvadt havas, lucskos járdán. Kipp-kopp, kipp-kopp… Már jócskán este volt, mikor odaértem. Hosszú, fényes, fekete bársony ruhát kölcsönöztem aznap délután. Szép akartam lenni. A legszebb. Egy hónapja államvizsgáztam. Ennyit megérdemlek – gondoltam magamban. Nagy, földig érő szoknya, az ujja válltól csuklóig végig csipke. Mint a mesékben. Túlöltöztem mindenkit. Nem tagadom, először kicsit feszélyezetten, végül királynőnek éreztem magam. Csakhogy, akadt egy kis gond: én ekkor még nem tudtam táncolni. Most mi legyen? Izgatott voltam.
Már kislány koromban tetszett a társastánc. Mindig vágytam rá, már gyerekként is hogy valaki felkérjen. Akár egy szülinapi zsúron, vagy egy iskolás farsangi bálban. Vagy… nem csak úgy valaki, hanem az a kisfiú, aki éppen tetszett, és ódákat zengtem róla tanulás után, az íróasztalom legfelső fiókjának leghátsó zugába eldugott, nagy titokban és becsben tartott naplóm hófehér lapjain, mely lapok máig őrzi az akkori emlékeket. Mindig nagy izgalommal készültem ezekre az eseményekre. Persze… általában mindig csalódnom kellett. Na, jó, egyik éven nem. Tízéves voltam, és neki is tetszettem. Kis diákszerelem volt. Valentin-napra rózsaszínű töltőceruzát, és egy márkás és szép golyóstollat kaptam, és kézzel írott szerelmesverseket, melyeket – akkori elmondása szerint – térden kúszva csempészett be a belső udvaron lévő postaládánkba. Én pedig hímeztem neki kicsi kezeimmel születésnapjára egy pici, köralakú, virágos terítőt, és egyik szülinapi zsúron még táncoltunk is az újságpapír-tánc nevű játékban. Boldog voltam. Aztán… vége lett a táncnak.
Nem sokkal később érkezett a kisvárosi művelődési házba egy tánctanár. Társastánc is lesz. Tudom, mert szerepelt a plakáton. Ki volt ragasztva a város minden sarkán. Ez az! – gondoltam. Viszont csak egy fiú jelentkezett rá beiratkozáskor, és hatvan lány, így nem indult. Csalódott voltam.
Elérkezett a szalagavtó a gimnáziumban. Végre megtanulok táncolni, és a társastánc – nem titok – közelebb hozza egymáshoz az embereket. Talán nekem is szerencsém lesz! – gondoltam. Nagy hófehér szoknya, melyben királynőnek érezheti magát minden végzős lány, de jó lesz! Izgatott voltam.
Aztán… a tánctanár kihirdette a próbák időpontját: este fél nyolctól kilencig minden nap – ha jól emlékszem.., – de az biztos, hogy nekem bejárósként előbb eljött az utolsó buszom, meg vonatom a próbák vége előtt, így én nem tudtam táncolni a saját szalagavatómon. Nem volt szép fehér ruha, sem bécsi-, sem angolkeringő, sem királyfi, sem palotás. Csalódott voltam.
De térjünk vissza oda, ahonnan elkezdtem: bál volt. Farsang. Február. És valaki felkért táncolni. Boldog voltam. Mióta vártam erre! Te jó ég! Aztán félszegen szóltam, szinte suttogva, hogy más meg ne hallja, csak ő: én nem tudok keringőzni. A válasz meglepett. Jól emlékszem rá, azt mondta: nem baj, majd én vezetlek. Izgatott voltam. Arra számítottam, hogy azt mondja, hogy oh, akkor nem. De nem ez történt. Táncoltunk. Boldog voltam. Nagyon boldog. Megszédített. Aztán… vége lett a táncnak. Én pedig még azon a héten beütöttem az internet keresőjébe, hogy kezdő társastánc tánctanfolyam; és beiratkoztam. Megtanultam táncolni. Igen, ezért. Ezt ő azóta se tudja. Honnan tudná? Soha nem mondtam.
Egy év múlva újra felkért egy hasonló bálon. Akkor már magabiztosan igen-t mertem mondani neki a keringőre. Aztán… a táncnak újra vége lett.
Pár évvel később egy szép napon, egy hajnalig tartó táncos céges buli után már világosodott, mikor hazaértem az akkori albérletembe, a Keleti pályaudvar közvetlen szomszédságába, ahol színtisztán lehetett hallani, hogy melyik vonat honnan indul és mikor. Aznap este egy házi pókerpartira voltam hivatalos. Nem tudtam pókerezni. Ma sem tudok. Dehogy megyek! Inkább alszom. Fejem is fáj… ráadásul csak ismerősök lesznek, így ott még ismerkedni sem lehet. – gondoltam. Aztán végül – kis rábeszéléssel, de nem túl nagy kedvvel – mégiscsak elmentem. Miután kinyitotta az egyik legjobb barátnőm – az est főszervezője – nekem az ajtót, látom ám, hogy jön be egyenesen utánam egy ismeretlen srác. Nem értettem. Én biztos jó helyen vagyok; de ő kicsoda? Izgatott voltam.
Másnap az interneten rákerestem, de nem találtam. Csak a keresztnevét tudtam, vagyis a becenevét… mást nem. Hogy megkérdezzem barátnőmet? Dehogyis! Rögtön kombinálna. Nagyobb nekem annál a női hiúságom! Ha érdeklem a fiút, akkor majd ő kérdez utánam a közös imserősünktől. Igen, így a helyes. – gondoltam. Nem találtam, nem kérdeztem, nem is kerestem egy idő után többet. El is felejtettem.
Öt hónap múlva újra pókerparti volt ugyanott. Utána elmentünk egy szórakozóhelyre táncolni. Aztán… másnap az „ismeretlen srác”, aki ugye megint ott volt… randevúra hívott a Városligetbe. Pontosabban kutyát sétáltatni. Csakhogy, akadt egy kis gond: én ekkor még féltem a kutyáktól. Most mi legyen? Izgatott voltam.
Végül találkoztunk. Újra, meg újra, és újra. Elmentünk a Millenárisra a Láthatatlan Kiállításra, az állatkertbe, egy plakát kiállításra, a Gellért-hegyre, a Margitszigetre a zenélő szökőkúthoz, a Duna-partra és ki tudja még hova. Jól éreztem magam vele. Nagyon jól. Csak úgy röpült az együtt töltött idő. De… megijedtem a saját érzéseimtől, és egy szép napon megírtam neki e-mailben, hogy inkább legyünk csak barátok.
Akkoriban latintánc tanfolyamra jártam. Salsa-ra, meg bachata-ra. Párcserés volt, ami azt jelentette, hogy mindenki táncolt mindenkivel. Ha nincs párod, az se baj, gyere hozzánk táncolni! – valahogy így szólt a hirdetés szövege, és én mentem. Még tánctáborba is. Talán ezúttal nekem is szerencsém lesz! – gondoltam.
Teltek a hetek. Leveleztünk egymással. Hiányzott, de hogy én ezt bevalljam neki, hogy badarság volt azt mondanom, hogy „legyünk csak barátok”?! Dehogyis! Nagyobb nekem annál a női hiúságom!
Aztán egy szép, őszi, októberi napon értem jött a latintánc tanfolyamom után, ahogyan azt előző nap megbeszéltük, amikor is a peronon várta, ahogy befut velem a vidéki gyorsvonat a Déli pályudvarra – akkoriban „csak barátok” voltunk – és elmentünk együtt egy társastánc tanfolyamra beiratkozni, Aztán utána – meglepetésemre – egy palacsintázóba vitt, ahol egy csigalépcsőn kellett felmenni a vendégtérbe. Mobilon írogatott neki valaki, de azt mondta, nem fontos, majd később elolvassa. Sőt, megkéri, hogy most ne zavarjon. Beszélgettünk. Lefelé persze, hogy elejtettem a villát és a kést a lépcsőn, sőt, a tálcával egyensúlyozva magassarkúban majdnem le is estem. Nevettünk. Majd a Duna-parton egymás mellett sétáltunk; néztük a főváros csodálatos éjszakai fényeit, ahogy meg-megcsillantak a Duna fodrozódó vízében, és közben meséltünk egymásnak mindenfélét. Sétáltunk egészen fel a Budai várba. Megcsókolt. Akkor ott fent, a város felett megállt az idő. Együttlétünket a hirtelen jött őszi, de még meleg eső szakította félbe. Mikor hazavitt a Keleti pályaudvarhoz, az akkori albérletembe, mielőtt elköszönt volna a téglaszínű ház rozsdásbarna kapuja előtt, és én már vettem elő a kulcsomat, váratlanul megkérdezte tőlem, leszek-e a hercegnője…, és én akkor gondolkodás nélkül igen-t mondtam.
Azóta sok boldogságot, de sok nehézséget is megéltünk együtt. Közben összeházasodtunk.
Az ötödik évfordulónkat egy étteremben ünnepeltük. A ház ajándéka egy torta volt. Mikor elfújtuk rajta a gyertyát, azt kívántuk, hogy a hatodikat már hármasban ünnepelhessük – na jó, Fagyi kutyával együtt négyesben. Odafönt meghallgatták kérésünket, és valóban, Istennek hála, a hatodik évfordulót már így ünnepelhettük kislányunkkal. Igaz, nem étteremben, hanem a kiságy mellett, és lopott ebédidővel, de ez akkor így volt kerek.
Van egy fotó az esküvőnkről. Egy színpadon állunk. Csak a lábunk látszik, semmi más. De erről a fényképről mindig az jut eszembe, hogy azóta, a most már nyolc évvel ezelőtti októberi nap óta együtt táncolunk: hol szorosan egymáshoz simulva, hol egymást kicsit elengedve, de közben azért megtartva; hol latinosan, nagyobb hanggal, hol csendesebben, hol gyorsabban, hol lassabban, hol egymást vezetve, vagy éppen átengedve az irányítást, és a másiknak vezetni hagyva, hol egyszerűbb, hol bonyolultabb tánclépésekkel, hol magabiztosan, hol egyensúlyozva, mert igen, ilyen is van; de tovább forog a tánc. Nem egy bálon. Nem egy tánctanfolyamon. Nem egy táncteremben. Hanem az élet színpadán.
Author: Budavári-Bókkon Andrea
Budavári-Bókkon Andrea vagyok, de sokan csak “Bókkon Andi”-ként ismernek. 🙂 Az Irodalmi Rádió által kiadott antológiák közül a Rókaerdő c. kötetbe került be először az írásom, majd a karácsonyi pályázat próza kategóriáját sikerült megnyernem 2022-ben egy régi történettel. A novellám a Meleg szívek c. antológiában olvasható. Ezen kívül még a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által kiadott 2022-es Életmesék, illetve az Illír Kolostor szerkesztésében megjelent Megérzés című antológiában olvashatóak az írásaim, melyek egytől egyig rólam, a saját megélt érzéseimről szólnak. 2023-ban pedig az Irodalmi Rádió Bálint-napi versenyén próza kategóriában különdíjat kaptam. Erre a versenyre küldött írásom a Szerelmemnek Bálint-napra 2023. c. antológiában olvasható. 2023-ban megjelent írásom még az Illír Kolostor által szerkesztett Véletlen c. antológiában, az Irodalmi Rádió 94. Ünnepi Könyvhétre megjelentetett Múzsa, magam ma neked megadom c. könyvében, bekerült egy írásom a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által, 2023. június végén kiadandott Kárpát-medencei Életmesék 2023. c. antológiába, továbbá az Irodalmi Rádió által kiadott „Cirkusz a moziban – Novellák 2023” antológiába, továbbá II. helyezést értem el az Országos Mécs László Irodalmi Társaság által kiírt Erdélyi Csillagok pályázaton. Nekem az írás egy terápia is egyben. Picit rólam: Eredetileg sümegi vagyok, de 16 éve Budapesten élek. 8 évesen, karácsonykor kezdtem el naplót írni. Húgomat rábeszéltem, hogy...