Mert szeretlek

– Láttátok azt a két srácot? – kérdezte Noel barátaitól, miközben kiléptek a Campona ajtaján.

– Azokat, akik fogták egymás kezét? – fintorgott Ákos nevű haverja, kabátját összehúzva magán, hogy védekezzen a novemberi hideg ellen.

– Jah! Tök undi! Miért csinálnak ilyeneket emberek előtt? – bosszankodott Noel.

– Olyan szívesen megvertem volna őket. – morogta Ákos.

– Megverni? Inkább lelőni kellene az ilyeneket. – tett rá még egy lapáttal Noel, miközben kezéből formált puskának a csövét a fejéhez érintette.

– Hát nem tudom – mondta nekik Heni nevű barátjuk – mérgesek vagytok, amiért egy srác ez másik srácnak adja magát… ez nekem féltékenységnek hangzik.

– Állj már le ezzel a nyomi, érzékenyítő dumával! – szólt rá Noel.

– Ugyan már! Hetero pasi nem létezik, csak makacs meleg. – Heni ezt már viccnek szánta, de amikor csak a melegekre terelődött a szó, mindig kiállt értük. Undorítónak találta, hogy ez a két haverja ennyire utálja őket. Mindent és mindenkit el tudtak fogadni, de mintha a melegeket is csak divatból vetették volna meg.

Miközben Ákos és Noel viszolyogva rombolták Heni nézeteit, pár lépésre tőlük lemaradva a csapat két csendesebb tagja halkabban beszélgetetett.

– Már megint ez a téma.  – sóhajtotta Rebeka – Nem értem, mi bajuk van.

– Szerintem érthető. Minden fiú utálja a melegeket. – vont vállat Marcell, aki mellesleg Noel ikertestvére volt. Külsőleg csupán annyiban különböztek, hogy Marcell szemüveget viselt, személyiségükben azonban teljes ellentétjei voltak egymásnak. Noel hangos, magabiztos jellemmel rendelkezett, aki nem félt kimondani a véleményét. Marcell viszont sokkal csendesebb volt nála. Csak azért volt tagja ennek a csapatnak, mert ikertestvére mindenhova magával cipelte őt, néha akarata ellenére. Szerencséjére azonban Rebeka hozzá hasonlóan tartózkodóbb ember volt, így jól el tudtak beszélgetni. Amikor együtt volt a csapat, ők remekül megvoltak kettesben, és pont emiatt Noel úgy gondolta nagyon összeillenének, és ahol csak tehette úgy hozta össze a dolgokat, hogy Marcell és Rebeka kettesben legyenek.

– A többiekkel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Deákra az óriáskerékhez – fordult feléjük Noel – Jöttök ti is?

Marcell elnyomta magába gondterhelt sóhaját és visszafogta rosszalló szemforgatását, hogy normális ember módjára mondjon nemet.

– Bocs, de nem érek rá. – előzte meg Rebeka – Holnap témazárót írunk töriből. Lehet, hogy nektek jó a kettes is, de én inkább rátanulnék egy keveset.

– Igen, én is. – mondta Marcell.

Noel szeme erre egyből felcsillant.

– Jól van, akkor ti nyugodtan menjetek haza. – mondta nekik, majd átkarolta két barátja vállát és elhaladt velük. Ákos és Heni is tudtak a tervéről, de hiába mondták neki, hogy a vak is látja, hogy a két fiatal nem akar egymástól semmit, Noel akkor sem adta fel.

A három jó barát az óriáskerék után még csavargott egy kicsit Budapest utcáin, végül Noel tíz óta után ért haza vidéki otthonába. Halkan lépett be a házba és lopódzott végig a folyosókon. Még csak három hónapja kezdte el a középiskolát és tudta, hogy édesanyja nagyon dühös lenne, ha észrevenné, hogy csak most ért haza. Minél később tudja meg, annál több ideje lesz lenyugodni.

Ahogy ellopakodott fivére szobája mellett, különös hangot halott, ami miatt egy percre meg is torpant. Mintha Marcell sírt volna. Noel bekopogott és szinte suttogva szólalt meg.

– Marci, ébren vagy? – de kérdésére csak néma csend volt a felelet. Percekig állt még ott azt latolgatva, hogy bemenjen-e, de inkább mégsem tette, pedig nem ez volt az első eset, ugyanis Marcell az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedett.

– Nem mondott neked semmit? – kérdezte egyik nap édesanyját. Vasárnap délután volt, ilyenkor Marcell mindig visszavonult a szobájába és nem szívesen engedett be senkit.

– Nem, de nekem is feltűnt. – felelte neki az édesanyja, Éva – Azt reméltem, hogy neked talán elmondta. – ült le mellé a konyhaasztalhoz – De ezek szerint, nem így van. – birizgálta meg az abrosz szélét. Fia pedig fejét csóválta.

– Mikor rákérdezek, azt mondja semmi baja. – vont vállat – Furcsa, mert eddig mindig mindent elmondott nekem. – fűzte hozzá, és ez így is volt. Olyan titkaik is voltak, amiket elvált anyjukkal sem beszéltek meg, apjukkal, akivel csak néhány havonta találkoztak, pedig pláne nem.

– Nem értem miért hiszitek azt, hogy nekem nem mondhattok el mindent. – duzzogta Éva.

– Emlékszel még, amikor hetedikben tetszett egy lány? Elmondtam neked, te meg annyira kiborultál, hogy bejöttél megmondani neki, hogy ne kezdjen ki velem. Na, ezért!

Ez valóban megtörtént, és bár Éva ezerszer is bocsánatot kért, Noel akkor sem mondott el neki semmi személyeset az eset óta.

– De muszáj volt!  – védekezett Éva – Nem hagyhattam, hogy összeszűrd a levet egy cigánylánnyal.

A nő mindenki előtt hirdette a nagy elfogadását, de azért mégis volt benne némi rasszizmus és előítélet.

– Anya, azzal jövök össze, akivel akarok. Akár még egy pasival is összejöhetnék, ha ahhoz támadna kedvem.

– Jézusom! Ne mondj már ilyen undorító dolgokat! – hördült fel Éva. Innen jött Noel meleg ellenes véleménye is – Akárhogy is, Marci egyre jobban aggaszt. Mindig azt mondja, hogy tanulnia kell.

– Rá is fér. Nincsenek valami jó jegyei, szinte csak hármasai. – jegyezte meg Noel.

– Hogyan? Az mégis hogy lehet?! – csattant fel Éva – Egész általános iskolában jó tanuló volt. Ezt nem hagyhatom annyiban. – vágta állásba magát és határozott léptekkel megindult fia szobája fel, Noel pedig követte, miközben próbálta leállítani, de ez vajmi keveset ért, amikor Marcell jegyeiről volt szó. Szinte feltépte az ajtót, miközben berontott.

– Noel szerint rosszak jegyed. Mégis mit jelentsen ez? – állt meg az ajtóban keresztbe tett karokkal. Marcell az íróasztalánál ülve gyilkos pillantást vettet ikertestvérére, aki bocsánatkérően nézett vissza rá – Okos gyerek vagy. Komolyan kell venned a tanulást!

– Egyáltalán nem vagyok okos! – kiáltotta Marcell, miközben felállt – Mióta megkaptam ezt a nyomorult szemüveget, valamiért azt gondolod rólam, hogy én vagyok az okosabb, közben Noelt meg azért ünnepled, mert nem bukott meg matekból. Hol itt az igazság?

– Ne merj ilyen hangot megütni velem szemben. Én az anyád vagyok, nem pedig a játszótársad! – szidta le őt Éva – Megértetted?

Marcell ökölbe szorította a kezét.

– Igen… – morogta. Éva pedig elhagyta a szobát. Noel óvatosan közelebb lépett fivéréhez.

– Bocsi! Nem tudtam, hogy titok.

– Inkább te is hagyj békén! – kérte őt Marcell. Noel nem akarta ennél is jobban magára haragítani, ezért inkább teljesítette a kérését, és eldöntötte, hogy anyjával többé semmit sem oszt meg.

Estére azzal a szándékkal tért vissza Marcell szobájába, hogy megbeszéljék a dolgokat. Remélte, hogy a fiú megenyhült irányában, mert nem akart haragban lenni vele. Be is kopogott, de miután nem szólt senki, benyitott. Marcell szobája tiszta volt és rendes, mint mindig. Noel világéletében rendetlenebb volt nála. Mivel a szoba lakója nem volt bent, úgy döntött, leül és megvárja, de amikor az ágyhoz lépett jeges iszonyat futott végig a gerincén.

Marcell ágya végében egy véres sniccert látott és még az ágyneműre is jutott néhány vöröslő folt. Noel el sem tudta képzelni mi történhetett. Jóformán hozzá se mert érni, végül mégis remegő kezébe vette azt. A vér még egészen friss volt rajta.

– Hát te? – jelent meg az ajtóban Marcell. Noel megfordult.

– Ezt meg mégis micsoda? – mutatta meg a sniccert, rémült arccal. Fivére vonásai megkeményedtek.

– Semmi közöd hozzá! – jelentette ki, miközben kimarkolta Noel kezéből a saját tulajdonát.

– Tesó, segíteni szeretnék. – erősködött – De nem tudok, ha kizársz.

– Senki sem kért arra, hogy segíts! Menj innen! – veszekedett rá Marcell.

– De Marci! – próbált hatni rá Noel, de fivére nem hallgatta végig.

– Azt mondtam, hogy menj innen! – üvöltött rá, és hirtelen felindulásból megütötte testvérét.

Noel a szájához szorította a kezét – ahol az ütés érte – és hatalmas, rémült szemekkel bámult Marcellre. Sosem üvöltözött még vele, nem is beszélve arról a kimondatlan szabályról kettejük között, miszerint sosem bántják egymást. Remegő léptekkel végül teljesítette Marcell kérését, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Testvére ütése szép nyomot hagyott a szája szélén és borzasztóan fájt neki. Nem teljesen értette miért kapta, de csak növelte aggodalmát Marcellal kapcsolatban, ami miatt éjjel alig aludt. Rettegett attól, hogy az éjszaka folyamán fivére egyszer csak úgy dönt, véget vet saját életének. Ha el is nyomta az álom, pár perc után kipattantak a szemei és fülét a falra tapasztotta. Csak akkor nyugodott meg, amikor meghallotta a szomszéd szobában szendergő Marcell szuszogását.

Noel reggel úgy kelt ki az ágyból, mint akit összevertek és ezt az érzést a külleme is tükrözte, azokkal a bíbor árnyalatú táskákkal a szemei alatt. Megmosta arcát hideg vízzel, ami némileg segített rajta, aztán sóhajtott egy hatalmasat, mintha minden fájdalmától így akarna megszabadulni.

A konyhában Marcell éppen szendvicseket gyártott. Általában a fivérének is szokott csinálni, de Noel nem volt biztos benne, hogy megtartotta ezt a jó szokását.

– Jó reggelt! – köszönt bizonytalanul.

– Azt. – felelte tömören Marcell, de rá sem nézett közben.

Noel magához vette a lehető legédesebb gabonapelyhet, amit otthon talált, hátha a sok cukor kicsit felpörgeti és miközben reggelizett testvérét figyelte, ügyelve arra, hogy az ne vegye észre. Marcell, miután végzett Noel elé is letett két becsomagolt szendvicset, de eközben kerülte a tekintetét, majd se szó, se beszéd elhagyta a házat.

Noelnek teljesen elment az étvágya. Mindig együtt mentek iskolába. Mi történhetett?

Már csak egy ember maradt, aki segíthetett neki.

– Szóval mit gondolsz? – kérdezte meg a történet elmesélése után Henitől. Éppen a büféből haladtak a termük felé.

– Hát… – gondolkodott a lány, miközben kibontotta a nemrég vásárolt müzli szeletet – Marcit ismerve én azt mondanám, hogy nehezebben megy neki a közép suli, mint hitte és ez aggasztja.

– De ennyire? – értetlenkedett Noel – Ez nem olyan nagy dolog.

– Nem tudhatod, ő hogyan éli meg. – váltott oktató módba Heni, amit Noel ki nem állhatott. Valami irányos beszólást akart mondani, amikor nagy ricsajra lettek figyelmesek.

Az összegyűlt diáktömeg miatt csak közelebb érve tudták meg a hangzavar okát. Marcell összekapott két osztálytársával. Éppen készült megadni magát a túlerőnek, amikor Noel gondolkodás nélkül közéjük vetette magát. Amikor agyát ellepte a vörös köd, akkor csak azt látta a szeme előtt, akit meg akart védeni.

A csetepaténak az lett a vége, hogy mind a négy diák hivatalos lett az igazgatói irodába. Elsőként a támadók lettek beinvitálva, addig az ikrek a folyosón foglaltak helyet. Egy ideig csöndben ücsörögtek, végül Noel legnagyobb meglepetésére Marcell törte meg a csendet.

– Köszi, hogy közbeléptél. – motyogta félénken.

– Egyértelmű, hogy kiállok érted. – felelte Noel – Hogy kaptál össze velük? – nézett rá, de Marcell nem felelt, csak fészkelődött a padon – Ne csináld, hogy ezt sem mondod el! – nyafogott Noel.

– Kiborultam…  – mondta – anya túl sokat vár el tőlem. Mintha a szemüveg egyértelmű jele lenne annak, hogy okos vagyok, pedig pont az ellenkezője az igaz. Általánosban még könnyű volt puskázni, és lemásolni a padtáram dolgozatát, pláne, mert a tanáraim javarészt pofára osztályoztak, de közép suliban ez már nem megy. Nem azért vannak rossz jegyeim, mert ne venném komolyan és a felvételim sem a betegségem miatt lett rémes. Én csak ennyit tudok. – vont vállat bánatosan.

– De miért nem próbálod ezt megbeszélni anyával? Szerintem megértené. – vélte Noel.

– Nem emlékszel mit művelt, amikor kiderült, hogy nem vettek fel a gimibe? – jutatta testvére eszébe azt az esetet, amikor édesanyjuk majdnem egy egész napon át haragudott fiára, amiért kiderült, hogy csak a szakközépiskolába vették fel. Egyértelműen Marcell volt a hibás, amiért nem vigyázott kellőképp az egészségére a felvételi előtt, és amiért nem nyújtotta a maximumot és a többi és a többi…

– Komolyan kell vennie, hát emiatt verekedtél. – mondta Noel. Marcell egy pillanatra elhallgatott.

– Az igazából más miatt volt. – ismerte be – megzsaroltak. – Marcell szinte suttogva beszélt, de Noel minden szavát kristály tisztán hallotta – Megtudták, hogy meleg vagyok és azt mondták, hogy szétkürtölik a suliban, ha nem teszem azt, amit mondanak nekem.  – vallotta be lehajtott fejjel – Tudom, hogy ez nem normális, meg, hogy undorító, de ígérem, megváltozom. – bizonygatta, miközben elpityeredett – Kérlek szépen, ne utálj meg!

– De hát ez igazán nem nagy ügy. – vont vállat Noel – Teljesen rendben van, ha a fiúkat szereted.

– Nem, ez nincs rendben. – fakadt ki Marcell, és könnyek között folytatta – Ti is mindig arról beszéltek, hogy ez milyen undorító és, hogy fejbe kéne lőni az ilyeneket… mint, amilyen én vagyok.

Noelt villámcsapásként érte a felismerés, hogy tényleg mondott ilyeneket, de most egyszerre rosszul lett saját magától. Fogalma sem volt róla, hogy szavainak ekkora súlya lehet, se arról, hogy fivére rémes lelki állapota részben – ha nem teljes egészében – az ő hibája. Nem találta a szavakat, amik rendesen kifejeznék megbánását.

– Bocsáss meg! – végül ezt találta a legoptimálisabbnak – Nem gondoltam komolyan.

– Nem kell hazudnod. – felelte Marcell – Tudtam, hogy undorodni fogsz tőlem.

– Marci, ez nem igaz! – érintette meg a vállát – Nézd, az ember kívülállóként mond dolgokat, de amikor hirtelen részese lesz, akkor minden megváltozik.

– Akkor nem utálsz miatta? Tényleg elfogadod? – emelte testvérére összetört tekintetét Marcell. Noel a szemébe nézett.

– Természetesen.

– De miért?

– Mert szeretlek. – jelentette ki Noel, amikor pedig tudatosult benne, hogy mit mondott elfordította a fejét. Noha nagyon közel álltak egymáshoz, még sosem mondták ki ezt a szót egymásnak és most, hogy mégis kiszaladt a száján nagyon kínosan érezte magát. A füle teljesen bele is pirult szégyenébe. Marcellnek viszont ez nagyon sokat jelentett.

– Én is szeretlek. – mosolyodott el könnyei között. Szavaira Noel is mosolygott.

– Mi lenne, ha mostantól mindent elmondanál nekem? – nézett ismét rá.

– Jól van. – nevetett fel Marcell, majd megérintette Noel kezét. A fiú vette az üzenetet. Tenyerével körbefogta fivére kezét és bátorító jelleggel megszorította azt.

Lehetnek bármilyen idősek, kerülhetnek bármilyen helyzetbe, akkor is tudni fogják, hogy sosincsenek egyedül. Mindig ott lesznek egymásnak, mert ők ketten alkotnak egy egészet.