A legyőzhetetlen ember

 

Egy kedves, barátságos kis faluban élt egy ember, Peter Allen. Éppen a századfordulón, 1899 szilveszterének éjszakáján látta meg a napvilágot. Születésének körülményeit tekintve azt mondták, nagy hírnevet fog szerezni magának, hiszen nem csak hogy vele köszöntötték az újévet, ráadásul burokban jött a világra, ami rendkívüli ritkaságnak számított. Az emberek csodájára jártak, valamiféle babonás hiedelemtől vezérelve szerették volna megérinteni a gyermeket, vagy legalább egy pillantást vetni rá. Szülei roppant büszkék voltak a kis jövevényre, szeretettel fogadták a látogatókat, akik el voltak ájulva a páratlan szépségű csecsemőtől. Valóban, az Úr kegyes volt hozzájuk, ahogy a fiú cseperedett, változott, mind jobban megmutatkoztak előnyös vonásai: dús szőke haj, barna szem, rózsás arc, piros ajkak, nyílt tekintet. Már az első évben meghozta a falu szerencséjét: a mezőgazdaság fellendült, bőven tudtak raktározni a termésből, tavasszal bőséges eső, nyáron minden eddiginél több napsütéses időszak, hosszúra nyúlt, langyos ősz és kevéssé hideg tél volt az ajándék, rengeteg hóval. Így ment ez sok éven át, a lakók minden kedvező jelenséget neki tulajdonítottak, ezért az egész család nagy megbecsülésnek örvendett. Azonban, ahogy az lenni szokott, ez az idill sem tartott örökké, Peter édesanyja, Rose nyolc évvel a fiú születése után csúnyán megfázott, tüdőgyulladást kapott, magas lázzal ágynak esett. Naponta kétszer küldtek orvosért, aki lelkiismeretesen el is jött hozzájuk, a legmodernebb gyógyszereket írta fel, sajnos azonban a nő állapota nem javult, egy májusi napon, miközben odakint virágba borultak a cseresznyefák, madarak köszöntötték a közelgő nyarat, és a gyerekek az utcákon, mezőkön játszottak, mit sem törődve a világ szomorúságával, Rose örökre lehunyta szemeit.

Férje összetört, napokig siratta, és amikor már nem maradtak könnyei, akkor sem vetette le a gyászt. Az addig mosolygós, kedves férfi komorrá, szótlanná vált, elzárkózott mindenkitől. Csak Peter látta minden nap a gyötrő fájdalmat az arcán és azt a kínt, amit minden nap egyre súlyosbított, hiszen reggel, amikor kinyitotta szemeit, rájött, hogy még mindig életben van, márpedig létezése semmit sem ért egyetlen szerelme nélkül. Fiának kellett gondoskodnia a háztartásról, a birtokról, az ételről, az állatokról, mindenről. Ártatlan arca még mindig szép volt, de teste és lelke kezdett megváltozni. Hamar fel kellett nőnie, nem élvezhette a gondtalan gyermekkort, mint a többiek, és ezért irigyelte őket. Ők iskola után játszottak, futkároztak, míg Peter sokszor éjfélig ébren volt, hol a kerítést, hol a csűrt javította, etette a jószágokat, főzött, takarított, és a napi rutin részévé vált, hogy apjába erőltessen némi élelmet. Egy gyermek szíve nem bírja el az effajta dolgokkal járó felelősséget, úgy döntött hát, hozzáöregszik a lélekhez. Rövid, de fájdalmas folyamat volt, melynek során a fiú elveszített bizonyos képességeket. Nem tudott már mosolyogni és szeretni, csak ragaszkodni. Komor arccal végezte napi teendőit, egyre kevésbé törődve a körülötte élőkkel. Észre sem vette, hogy egykori játszópajtásai felnőttek, hiszen ő már régen túlesett ezen a folyamaton. Hat év telt el egyhangú komorságban, amikor kitört a háború. Nem érintette közvetlenül a falut, látszólag minden folyt tovább a maga csendes kis medrében. Egy napon azonban, amikor Peter hazaért, irományt talált az asztalon, melyet apja hagyott hátra, röviden tudatva vele, hogy önkéntesen beállt katonának. Nem lepődött meg, bár rosszul esett neki a levél tömörsége és hidegsége. Alig néhány nap múlva meg is kapta a gyásztáviratot, melyben tudatták vele, hogy a férfi elesett, a falu polgármestere biztosította együttérzéséről és arról, mily nagy veszteség ez mindnyájuknak. Félretette az üzenetet és nekifogott napi teendőinek, ahogy máskor is. Tudta, hogy valamit éreznie kellene, például szomorúságot, dühöt, vagy legalább megkönnyebbülést, de mintha semmi sem történt volna. A falubeli emberek csak akkor tudták meg, hogy a férfi meghalt, amikor a holttestét hazaszállították. Megborzongtak, amikor tudatosult bennük, hogy Peter napok múlva sem gondoskodott a temetésről, ennek pedig csak egy oka lehet: saját kertjükben földelte el apját. Ezt azonban nem merték nyíltan szóvá tenni, mert egy ideje tartottak a fiútól. Nem tudták megmagyarázni, miért, talán örökké komor ábrázata, alkata, mely hamar keménnyé és túl izmossá vált a munkától, az, hogy nem szólt senkihez, nem mosolygott senkire, mindez együttesen kiválthatott félelmet az emberekből. Az igazi ok azonban, és ezt mindnyájan tudták, mégsem beszéltek róla, az eltorzult lélek volt, melynek pusztulása a szemekben látható. Az arca még mindig szép volt, de a tekintetét kerülték, mintha a robosztus alkat semmiség lenne ahhoz képest, amilyen pusztítást egy szempár tud okozni. Kezdték elfelejteni születésének szerencsés körülményeit, és azokat az időket is, amikor a falu virágkorát élte. Mostanra minden szürke lett, mintha Rose magával vitte volna a napfényt a Mennyországba. Senki sem beszélt már Peterrel, senki sem látogatta meg, az áldás így fordult átokká. Ő már felnőtt, élt, egészséges volt, mindenről gondoskodott maga körül, fizikai erejét láthatóan semmi nem tudta megtörni, ugyanakkor nem létezett olyan dolog, ami mosolyt csalhatott volna arcára. Ő lett a tragédiák nagy túlélője, a legyőzhetetlen ember.

A jelzőt, amellyel illették, véletlenül hallotta meg, egy gyerek szájából, amikor árut vitt a piaci kereskedőnek eladásra. Egyáltalán nem zavarta, sőt, valamiféle jó érzéssel töltötte el, hogy az emberek félnek tőle. Nem tudta megmagyarázni, miért, talán büszkeségből, hiszen ezzel ő jelképezheti a túlélést, az erőt, a hatalmat. Igen, a hatalom, amiért a háború is zajlott, amiért milliók halnak meg, amitől mindenki fél, és ami egyedül az ő birtokában van. Nem lehet nevetség tárgyává, mert félnek tőle. A hatalom, ami uralja a falut, a megyét, az országot, a világot. Ez ő. Ilyesfajta gondolatok jártak a fejében kertjében üldögélve, amikor valami fura dolog történt. Elmosolyodott. Nem volt ez széles vagy ostoba vigyorgás, sem hahotázás, csak valami a szája szegletében. És amikor ez megtörtént, egy kis virág kibújt a földből, éppen a lábai előtt. Még sosem látott ilyen szépet, színeset, illatosat, törékenyt. Mintha az égből szórták volna el a magvakat, hogy ebben a buta földben megteremhessen. Csendben ült, nézte a kis szépséget, így töltötte el a nap hátralevő részét. Amikor ráesteledett, bement a házba. Reggel korán felkelt, hogy újra megcsodálhassa a kis teremtményt, vízzel locsolta, ápolta, becézgette, szívét melegség járta át, végre volt kiről gondoskodnia, és a virág meg is hálálta a törődést. A jó érzés befészkelte magát a szívébe, és kiült az arcára is – mosolygott. Így látta meg őt néhány gyerek, akik éppen az ő kertje előtt mentek el.

– Nézzétek! – kiáltotta az egyik. – A legyőzhetetlen embert legyőzte egy kis virág!

Mindannyian nevettek rajta.

– Tűnjetek el innen! – kiabált rájuk Peter, felugrott és elkezdett feléjük szaladni. A gyerekek megrémültek, elszaladtak, de mindenkinek elmondták, hogy a legyőzhetetlen ember elgyengült egy virágtól. A felnőttek csodálkoztak, mosolyogtak, néhányan a bátrabbak közül odamerészkedtek a házhoz, hogy megnézzék maguknak a különös jelenséget. Visszatérve csalódottságuknak adtak hangot, hiszen sem Petert, sem a virágot nem látták. Összeszidták a gyerekeket, amiért ilyen buta hazugságokat találtak ki.

Peter eközben bent ült a házban, kezében a letépett virággal. Őrá ugyan senki ne mondja, hogy legyőzte akármi is, főképpen nem egy ilyen kis növény. Hova lenne akkor a tekintélye, a hatalma? Ezt nem tűrheti, ezért ami elgyengíti, el kell pusztítania. A konyhaasztalnál virrasztott egész éjjel és egész nap, hogy végignézze a kis virág fonnyadását. Nem tudta, miért cselekedett így, talán meg akart bizonyosodni a felől, hogy tényleg meghalt, talán csak el akart búcsúzni tőle tisztességesen. Amikor vége volt, kiment a mezőre, eldobta a kórót és többé nem is nézett arra. Eltelt egy újabb év, de nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoljon a kis virágra. Következő tavasszal, egy reggelen, amikor felébredt, madárcsicsergést hallott. Kiment, és meglátott egy rigót, aki vidáman köszöntötte a közelgő nyarat. Megállt a fa alatt, hallgatta az éneket és újra elmosolyodott. Így ment ez nap nap után, szívét újból melegség járta át, talán még jobban, mint amikor gondoskodott a kis virágról. Minden nap korán felkelt, hogy hallhassa a reggeli énekszót. Nemsokára megint arra jártak a gyerekek, akik benéztek a kertbe, látták, hogy Peter mosolyog és az egyikőjük így kiáltott:

– Nézzétek, a legyőzhetetlen embert legyőzte egy kismadár!

Peter épphogy csak odafordította a fejét, máris elinaltak, mert féltek az erejétől. A faluban azonban mindenkinek elmondták, mit láttak. Néhányan megint odamerészkedtek, hogy megnézzék maguknak a madarat, de a kertben csend honolt. Csalódottan mentek vissza és megint összeszidták a gyerekeket.

Miután a gúnyolódó csemeték elszaladtak, a férfi elkomorodott, arra gondolt, hová lesz így az iránta érzett félelem, mi lesz a hatalommal, amitől tartanak az emberek? Bement a házba, kihozta parittyáját és lelőtte a kismadarat. A tetemet az út menti árokba dobta és többé arra se nézett.

Eltelt egy év, egy napon éppen a piaci kereskedőhöz ment a terméssel, hogy eladja neki, amikor az úton meglátott egy lányt. Fiatal volt, alig fiatalabb nála, fekete hajába virágot tűzött, éppen olyan szép virágot, mely az ő kertjében nyílt régen. Ez volt az első dolog, amit észrevett rajta.

– Hol találtad ezt a virágot? – kérdezte tőle. – Egyszer az én kertemben is volt egy éppen ilyen.

A lány csodálkozva nézett rá, úgy felelt:

– A mezőn találtam, egész bokornyi van belőle. Szeretnéd, hogy megmutassam?

– Igen, nagyon szeretném.

– Ki vagy te?

– A nevem Peter Allen.

A lány meglepődött. Hallott már a legyőzhetetlen emberről, de még sohasem látta, nem tudta, hogy ilyen fiatal és jóképű.

– Tőled félnek annyira az emberek?

Peter nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Életében először szégyellte magát a híre miatt. Nem tudta, miért, hiszen nem is ismerte a lányt. Letette a termést a földre, már nem érezte olyan fontosnak az eladást.

– Gyere velem – fogta meg kezét a lány. – Megmutatom, hol találtam a virágot.

Elmentek a mezőre, éppen oda, ahol Peter két éve elhajította a halott virágot. Nagyon elcsodálkozott, mert látta, mennyi van most belőle, és milyen pompázatos látványban van része.

– Köszönöm – rebegte. Most jutott eszébe, hogy nem is tudja a lány nevét. – Hogy hívnak?

– Anne Taylor.

– Itt laksz a faluban?

– Igen, itt is nőttem fel.

– Furcsa, hogy soha nem találkoztunk.

– Talán mégsem annyira, hiszen te soha nem mozdulsz ki, kivéve, ha éppen nem eladásra viszel valamit. Hallottam ám rólad – kacsintott most rá.

– Igazán, no és mit hallottál?

– Azt mondják, legyőzhetetlen vagy, akit egyszer legyőzött egy virág, egyszer pedig egy kismadár.

Peter megint elszégyellte magát, elvörösödött. Még sosem pirult bele semmibe.

– Ha ez vigasztal, engem minden nap legyőznek ilyesféle dolgok. Szeretem a természetet, hidd el, nincs abban semmi szégyellnivaló. Most mennem kell.

A férfi sajnálta, hogy ilyen hamar el kell válniuk, de nem szólt egy szót sem.

Hazament, egész nap a lányon járt az esze, alig várta a másnapot, és amikor a nap már magasan járt az égen, elindult otthonról. Anne újra arra sétált, most végre beszélgethettek. Néhány ember a faluból meglátta őket, rögvest el is vitte a hírt a többieknek.

Teltek a napok, a két fiatal minden nap találkozott, sokáig beszélgettek, együtt gyönyörködtek a virágok szépségében és a madarak énekében. Peter nem tudta, mi történik vele, már elfelejtett szeretni, ez az érzés új volt számára, boldogsággal töltötte el. Végre mosolygott megint, minden nap, minden éjjel, Anne megtanította újra nevetni is. A világ megszépült, a nap melegen sütött a falura, mint sok évvel ezelőtt. Az emberek fellélegeztek, a nyomasztó érzések kezdtek eltűnni belőlük, vidáman beszélgettek az utcán, a boltokban, pikniket szerveztek, minden sokkal barátságosabb lett. Így teltek a hetek, amikor Peter rászánta magát, hogy megkérje Anne kezét. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg, ezért az izgalomtól csendesen sétált a lány mellett, aki boldogan fogta a kezét. Már éppen elhatározásra jutott, amikor arra vetődött egy csapat gyerek.

– Nézzétek! – kiáltotta egyikük. – A legyőzhetetlen embert legyőzte a kis Annie!

Mielőtt bármelyikük is szólhatott volna, a gyerekek elszaladtak. Néma csend telepedett közéjük, melyet egy idő után a lány tört meg.

– Peter, valami baj van?

– Nem is tudom… olyan furcsa érzés. – A szép arc újra elkomorult, láthatóan elkalandoztak a gondolatai. „A legyőzhetetlen embert legyőzte a kis Annie!” – zakatolt egyre a fejében.

– Most hazamegyek.

– De holnap találkozunk?

– Igen… persze.

Azzal sarkon fordult és elindult otthona felé. Megint leült a konyhaasztalhoz, komor gondolatok gyötörték. Hogyan győzheti le őt bárki is? Mi lesz a tekintélyével, mi lesz érinthetetlenségével, a hatalmával? Hogyan fog bármit is túlélni legyőzöttként? Hirtelen úgy érezte, csapdába került, ez a lány kelepcébe csalta, hogy mindenki rajta nevessen, a falu, a megye, a világ. A virággal is gúnyolódott, mintha azt mondaná: lám, azt hitted, elpusztítottad, mégis túlélte, én megtaláltam, és most ellened fordítom. Nevetség tárgyává teszlek mindenki előtt, visszahozok mindent, amit semmisnek hittél, hogy utána sokkal boldogtalanabb legyél.

„Ha ez az ára a boldogságnak, nem kérek belőle” – gondolta. Valami azonban megváltozott, hiszen most szerelmes volt. Soha nem érzett így egész életében, éppen ezért nem tudta, mit kezdjen ezen érzelmekkel, milyen döntést hozzon. Felkelt az asztaltól, elővette a fiókból a gyásztáviratot, elolvasta, sokszor egymás után. Úgy érezte, valami módon apja szelleme talán segíthet rajta, hiszen ő átélte a szerelmet. Már régen ráesteledett, amikor elhatározásra jutott. Kilépett a házból, elindult az úton, egyenesen ahhoz a házhoz, ahol Anne lakott. Az ablakok sötétek voltak, mindenütt csend honolt. Beosont, a lány szobája felé vette az irányt. Mikor benyitott, a Hold fényénél látta, milyen békésen alszik. Odalépett hozzá, felkeltette, de csendre intette. Annie engedelmeskedett.

Reggel a lány szülei benyitottak a szobába, s borzalmas látvány tárult eléjük. Gyermekük, mintha még mindig békésen aludna, falfehéren feküdt az ágyban, mellette Peter, mellkasában egy késsel. Az apa kiparancsolta feleségét a házból, orvosért szaladt, bár tudta ő, hogy már késő, és mikor visszatértek, a jó doktor hamar megállapította, mi történt. Anne Taylor nyakát kitörte Peter Allen, aztán végzett magával is. Így vette elejét saját szégyenének és bánatának.

A temetés pár nap múlva lezajlott, egymástól távol földelték el őket, mégis, a mai napig beszélik egymás közt és mutogatják az arra járóknak:

– Nézd, ez Annie Taylor sírja, akit legyőzött a legyőzhetetlen ember. Az meg ott Peter Allené, a legyőzhetetlen emberé, akit legyőzött a kis Annie Taylor.