A két diófa

Valamikor réges-régen két diófa élt a kastély kertjében, a domb tövében. Egymás mellett lengedeztek, mindenkinek integettek viharban, napsütésben egyaránt. Óriási ágaikkal árnyékolták a földet, ahol örömmel termett gyümölcs és réti virág.
A kastély lakói barátságos emberek voltak. Kertjüket szépítgették, néha fogadásokat adtak csillogó termeikben és ügyesen gazdálkodtak zsíros, jó földjeiken a közeli falu dolgozóival.
Szántottak, vetettek, jó kedvet teremtettek és békésen éltek.

Egyszer csak belépett életükbe a háború! Behívó parancsok jöttek, magasrangú tisztek érkeztek a birtokra és a férfiakat a frontra vitték zötyögő vonatokon. Gyors kiképzést kaptak és elöltöltős, használt fegyvereket adtak a kezükbe némi elemózsiával, majd a lövészárkokba terelték őket, bele a harcok közepébe. Kitört a világháború!

A nők magukra maradtak a kastélyban egyelőre. Nagy kondérban főztek maguknak és az idős, vagy sérült falubelieknek, akiket nem vittek el a frontra. Pár hét után már jöttek a rossz hírek! Az itthon maradt családok félve nézték, amint a postás megérkezik nyikorgó biciklijén és táskájából táviratokat emel ki. A harctéren elesett férfiak hírét hozta. Néha egy-két levelet is.
A nők gyakran jártak a temetőbe és a templomba, hogy imádkozzanak a szeretteikért.
Ahogy erősödött az ágyúdörgés, közeledett a frontvonal, a családok reménykedni kezdtek, hátha hazajön a fiuk, férjük, édesapjuk a háborúból.

Néhány hét múlva a kastély déli szárnyába katonák érkeztek és naponta gyakorlatoztak, majd kivágtattak a szomszédos hegygerinc felé, ahol már puskákkal, kardokkal is folyt a küzdelem.
A birtokot, a falut tönkre tették a becsapódó lövedékek és a családok lelkét a várakozás. Már nem volt idő, fogyott az erő, hogy a földeket műveljék és a házaikra vigyázzanak.

A kastély falain lassan málladozott a vakolat. A kertek elvadultak. Minden járműre, grófi hintóra, öreg kocsira és a lovakra nagy szükség volt. Az emberi életekért a fákat, növényeket áldozták fel. Sor került a két nagy diófára is!
Vastag ágaikból az ágyúk alá talpakat fabrikáltak, törzsükből tüzelőt hasítottak a nagy kondérokhoz és a vékonyabb, szívós részeikből a bognárok, kerékgyártók erős kerekeket készítettek. Gőzölték, hajlították, vasabroncsba szorították a fákat.
A nagyobbakat az ágyúkhoz használták, a keskenyebbeket a lovaskocsikhoz illesztették.
Minden járműre szükség volt, így a szebb napokat megélt urasági hintót is befogták sebesültet és lőszert szállítani.
Érdekes, hogy az új kerekek fele a bal oldali diófából készült, és amikor az anyaga elfogyott, a többit a jobb oldaliból teremtették elő. A hintó alá hátulra jóval erősebbeket tettek. Azok bizony több súlyt is hordoztak.
Szépen beállítva mindig együtt gurultak és hibátlanul szolgálták a rajtuk utazókat. Amikor a hintót javították, levették a kerekeket. Ilyenkor mindig egymás mellé kerültek a bognárok, dongakészítők remekei. Még három évig járták a környéket, majd elhalkultak a küzdelmek. Lassan elcsendesedett a világ. Véget ért a pusztítás. A frontról néhány falubeli hazaért.

Eloszlott a lőporfüst, elröppent ötven év. Lassan feledésbe merült a hintó.
A katonák mára már nagypapák lettek és gyakran beszélgettek a háborúról. A házakat felújították, újra gyümölcsösöket telepítettek. Megindult az élet.

Nagy esőzések jöttek és a kastély romos fészerébe a sérült tetőn át beömlött a víz.
Idővel elmállott a vasabroncs is, ami körbefogta, kalodába zárta a kerekeket.
Így teltek az évek. Télen, nyáron folyamatosan víz áztatta a fészert, mígnem – szinte hihetetlen, – egy kicsi zöld rügy jelent meg az egyik kerék alján és egy apró, friss hajtás a másikon.

Amikor végre gazdára talált a lepusztult kastély, az intéző körbejárta a birtokot a lovásszal, a kertésszel, az uruk parancsára. Ami nem kellett, kidobták a domb aljába, hogy majd onnan elszállítják a szemétbe. Volt ott lukas lábos, törött kasza, puska, pár korhadt szekér és a két kerék. A sérült hintó a fészerben maradt, és mint egy fáradt igásló, csendben pihent a hasán a széna között.

Olyan sok munka volt a főépülettel, hogy lassan elfelejtődött a domb tövébe kidobott pár kacat. Hangyák, bogarak között feküdtek. Néha kis rágcsálók jártak arra, vagy egy-egy kóbor kutya szimatolta meg a régiségeket a magas fűben.

Csoda volt, de a két kerék szinte virult! Kihajtott, életre kelt. Úgy tűnik, emlékeztek egy réges-régi álomra, hogy ők, mintha már jártak volna itt. Zöldebbek lettek, növekedtek, emlékeztek.
Közben az uraság megvált a fészertől, a kert szobraitól, majd a lovaitól és a szekereitől. Sokat kártyázott, sokat mulatott és lassan elherdálta a kastély árát is. Így történt, hogy a birtoknak másik gazdája lett, aki nem is tudta, hogy uradalma napsütötte szélén, a domb aljában új élet virult. Bokrok, virágok nyújtózkodtak a fény felé és a két kerék szorosan egymás mellett szárba szökkent. Facsemetékké változtak.

Ezalatt a kastély megszépült, a kert ismét pompázott és az új birtokos gyermekei szépen felcseperedtek. Egy aranyhajú lány és egy sudár termetű fiú.
Édesapjuk számot vetett és kigondolta, hogyan fogja megszépíteni a hatalmas területet. A gondos leltározás közben előkerült a hintó is. Tanakodtak, hogy mi legyen vele, hiszen rozzant volt már, de mégis előkelően várta az ácsmesterek gyógyító munkáját. Végül felújították, gondosan lefestették és kerekeket tettek alá, majd gyorslábú lovakat fogtak be elé és az uraság gyermekei gyakran kikocsikáztak vele a faluba.
A gazda már idős ember volt. Egyre inkább megfáradt. A vadászat és ünneplések helyett a kastély teraszán pipázgatott. Felesége mellette kötögetett, vagy a hintaszékbe süppedve olvasott. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy mindketten a távolba meredtek és hazavárták a gyermekeiket. Hajuk hófehér volt már és messziről nézve olyannak tűntek, mint két idevarázsolt, békés hópehely.

A facsemeték megerősödtek, kinőtték régi háncs-ruhájukat és pompás, kitárt karjaikkal szinte a felhőket ölelték. A két diófa ágai összekapaszkodtak. Leveleik együtt moccantak a szélben és gazdag termésüket önzetlenül hullajtották le a földre.
A gyerekek ezalatt szépséges és szerelmes fiatalokká serdültek. Az aranyhajú lánynak már volt udvarlója a faluban, a sudár termetű ifjú pedig egy hozzáillő lánnyal találkozgatott a közelben. Egyre többször kocsikáztak a fehérre meszelt, tiszta házak között a kedvesükhöz. A kezdeti ismerkedések után, ahogyan telt-múlt az idő, már feljártak a birtok szélére, a két nagy diófa alá beszélgetni. Takarót terítettek, kosárból ételt eszegettek és összebújva csodálták a fölöttük integető színes leveleket.
A két diófa a széltől, naptól óvta őket. Amikor az ifjak elaludtak a gyógyító lombok alatt, ágaikkal ők is összekapaszkodtak. Végignéztek az ismerős birtokon. Egy pillanatra felsejlett nekik a hintó, majd ahogyan megérkezett egy kósza szél, suttogva együtt nyújtózkodtak, mint régen, ott a domb tövében.

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok, 58-as születésű. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!