Egy ország, két ország – Avarország vége

Első rész

Kagán csak egy van

A tél hideg volt és száraz. Hó alig hullott már vagy három éve. De a nyár sem volt sokkal különb. Akkor igaz, meleg volt, meg por mindenfelől jött a széllel, de eső nem akart esni sehogy sem. Még a tavasz és az ősz volt valamivel jobb az emberekhez. Akkor néha eső is volt, de az is csak alig. Arra volt jó, hogy a port elverje.

Az emberek, azok akik a közelben laktak mindenképpen, de a távolabbi vidékekről is hasonló hírek jöttek, vagyis, hogy elvándoroltak onnét ahol azelőtt laktak, vagy ami még rosszabb, házsártosak lettek, sokszor szinte ok nélkül egymásra támadtak. Gyilkosságok is estek. De ki is lenne az, aki számba tudta volna venni az emberi szenvedéseket, hacsak nem maga az Isten, akármi néven tiszteljék is.

A nagyobb gazdaságok még csak elvoltak valahogy, ha jó gazda vezette a közösséget, általában megéltek egyik évről a másikra. Olyan helyeken haláleset is csak annyi történt, amennyi a természettől esedékes volt. Esetleg vének haltak két-három évvel hamarabb mint estek volna boldogabb korokban. De ők már a legtöbbször maguk is kívánták a földi árnyékvilág mihamarabbi elhagyását.

Na de a kicsik… Az olyan gazdaságok, ahol esetenként csak egy, vagy legfeljebb két erős férfiember élt, hogy az eke szarvát megfogja, s megkísérelje megfordítani a kőkeményre száradt föld tetejét. Bizony azoknak sanyarú sors jutott osztályrészül. És az ilyen helyeken leginkább a gyermekek szenvedték meg a feje tetejére állt természet sanyargatását. Haltak is néha az árvák. De éhezni mindenképpen éheztek. Sokat.

− Hej Öregisten! Mikor lesz ennek vége? Lesz-e valaha egyáltalán? Vagy így fogunk elpusztulni az alattomos rontás miatt mind az utolsó pulyáig?

A férfi, aki így sóhajtott, középtermetű, kemény, középkorú ember volt, vagy minden esetre annak nézett ki. Akkori mértékkel nézve tisztességesen volt öltözve, vagyis lábra simuló nadrágot viselt, fölötte pedig olyan, derékban kissé beszűkített kabátot viselt, amely még évszázadok múltán is használatban volt, csak akkor már kaftán volt a neve. A férfi lábán puha posztóféléből készült csizma volt, szintén a jómód jele. Ezúttal azonban csak állt, nézett merően napnyugta felé, mintha meg akarta volna bűvölni az említett égtájat. Illetve… lehet, hogy éppenséggel azt is tette, ennek lehetett a része az előbbi sóhajtás.

Október volt akkor, az akkor használatban levő naptár szerinti hétszázkilencvenes év októbere.

Nyugat felé nézett tehát, talán azért, mert hallotta vándorló, csavargó emberektől, hogy arrafelé jobb idők járnak, s a hegyek mögött lévő területeket nem kerülik el az esők. Onnét azonban ahol éppen állt, még hegynek a rezgő, ugráló képét sem lehetett látni, olyant, amilyet néha délibáb hozott a nézegető emberek elébe, vagy igazi lévén, vagy csalóka képzelődés.

Most ilyen sem volt. Nem is lett volna illendő ilyesmit látni, hiszen az október ugyan meleg volt, de azért aki ilyenről mondott volna hírt, hamar elterjesztették volna róla, hogy biztosan mákonyt ivott vagy evett.

A mi emberünk azonban annál sokkal komolyabb volt, hogy ilyesmit tegyen, akár csak gondolatban is. De tudni azért tudott arról, hogy ilyen létezik. Sok-sok mértföldnyi messzeségben ugyan, de igazán van.

Az idő délutánra járt, úgy gondolta, hogy eleget tépelődött már, attól úgysem lesz semmi sem jobb, ideje lesz visszafordulni, s dolog után látni. Vagyis inkább folytatni a már reggel elkezdett munkákat.

Akkor látta meg a közeledőt.

Mivel mint mondtam, meleg volt az október, no meg száraz is, eleinte nem is lehetett jól látni, hogy vajon ember-e, vagy valami másféle szerzet? Mert hol látható volt a szél által felkavart por felhői között, hol pedig nem. És amikor látszott is, a melegben rezgő levegő hol azt mutatta, hogy lábak nélkül, a föld fölött úszva közeledik egy fél ember, hol pedig azt, hogy egész ember ugyan, de az alsó széle úgy libeg, mintha erős szél fújná hol erre, hol arra.

Hát, gyalog jön, gondolta magában. És egyedül. Első gondolata az volt, hogy akkor nem lehet veszélyes. A második viszont az, hogy éppen fordítva, akkor veszélyes csak igazán. Mert könnyen lehet, hogy az egyedül közeledő valaki csak arra való, hogy a figyelmet elaltassa, miközben talán lovasok talán tízei is jönnek mellette jókora távolságban, megtámadni az útjukba kerülő tanyát.

Fokozottan kezdett hát figyelni és ugyanakkor egy karmozdulatot tett a baljával, mintegy hívó jelet. Amelyre egy szép pej lovacska elő is jött, szépen odabújtatva a fejét a gazdájához, kimutatva a szeretetét.

− Állj meg egy kicsit! – beszélt hozzá, mintha emberhez beszélne. A ló megértette és megállt mint a cövek.

Közben a gyalogos közeledett. Egy idő után aztán látszott rajta, hogy pap. A mi emberünk fellélegzett. Mert bizony valóban nagy kő gördült le a szívéről. Igaz ugyan, hogy olyan híreket egészen addig csak másoktól hallott, hogy azt mondja, itt is, ott is megtámadtak egy-egy tanyát, néha éppen egy kisebb falut, de nem kételkedett benne, hogy ilyesmik történni szoktak. Miért mondanák, ha nem lenne igaz.

Az ő tanyája még nem szenvedett ilyesmit. Békés területnek számított és amellett a védelme is valamennyire meg volt szervezve. De azért a Gonosz nem alszik. Sőt, inkább nagyon is éber, főleg olyankor, amikor az emberek ébersége lankad.

A pap időközben odaért éppen melléje. Meg is állt ott és köszöntötte Jézus nevével.

A mi emberünk is válaszolt az ő módján, Öregistent említve. Abból aztán a szemközt jövő is fogalmat alkothatott arról, hogy ő meg miféle szerzet. De nem látszott rajta sem ellenérzés és még kevésbé megbotránkozás. Általában igen szelíd papocska benyomását keltette.

„Az Úr, Jézus Krisztus születésétől számított hétszáznyolcvanötödik évben én, Odo, ki az Isten legkisebb, legméltatlanabb szolgájának számítom magam, útra keltem, hogy megvizsgáljam Avarország helyzetét a mostani, zavaros és fölöttébb ínséges időkben. Maga az Aacheni Kolostor perjele küldött engem hosszú utamra, miután tüzetesen megvizsgálta a gondjára bízott frátereket, hogy ki lenne a leginkább alkalmas erre az imént mondott küldetésre. Mivel pediglen éppen engem talált, ellenvetésnek hely nem volt, vitának úgyszintén.

De talán kezdjem azzal, hogy méltatlan személyemről is szóljak néhány szót!

Aachenben születtem, ebben a szép koronázó városban, nagyjából negyven évvel a mai nap előtt. Azért írom azt, hogy csak nagyjából, mert a születésem pontos idejét nem tudom, sem az évet, sem a napot. Mivel, hogy nem sok nappal azután, hogy megszülettem, gonosz rablók törtek a házunkra, kirabolták azt és mindenkit megöltek aki élt és mozgott. Engem vagy nem találtak meg, vagy azt gondolták, hogy nem lehetek veszélyes rájuk. De az is lehet, hogy a nyivákolásomat hallva, nem embergyermekre, hanem macskára gondoltak.

Minden esetre az említett rablók elmentek a kis vagyonkánkkal, otthagyva engem a biztos halálnak. Nem tudom, hogy mennyi ideig voltam sorsomra hagyva, biztosan sokat ordítoztam, mert egy idő után egy jószívű barát megtalálta a házat, s az ordítozás után engem is.

Ezek után természetes volt, hogy a kolostorban nevelkedtem, megtanulva mindazt, amit a derék barátok tudományban képesek voltak adni nekem.

De nem érdemes tovább húzni az időt saját érdektelen személyemmel, fontos az, hogy felnőttem, komoly emberré cseperedtem, úgy testben, mint tudásban felvettem a versenyt a velem egykorúakkal. Talán ez indította a perjelünket arra, hogy engem válasszon erre az útra, meg gondolom a tény is, hogy az egész világon nincs semmi rokonom, akinek hiányoznék, ha nem térek vissza.

De miért is volt szükség erre az útra?

Tudott dolog, hogy körülbelül egy évvel az én útnak indulásom előtt, az avarok panaszkodni kezdtek, mert sok ideje nem esett az országukban az eső, emiatt pedig a földjeik mind kevesebbet kezdtek teremni. Pedig akkor még nem is tudták az egésznek a folytatását. Mert bizony az a szárazság, ami akkoriban kezdődött, később is folytatódni látszott. Úgy kell annak lenni, hogy az Úristen megunhatta a mondott avarok istentelenségeit, s haragjában úgy döntött, hogy kemény leckét ad nekik abból, hogy ki is igazából az ura a Világnak.

Tudni kell mindehhez, hogy az avarok földje nagyon jó, alkalmas mindenféle művelésre. Rendes körülmények között minden megterem ott, gabona, állat, vagy gyümölcs legyen is. Alighanem ez lehetett az oka annak, hogy az a nép, amely kezdetben kifejezetten és csakis harcolásra, rablásra tartotta magát jónak, de arra is volt jó, az idők folyamán megtanulta a paraszti munkákat úgy, hogy mára már leginkább földet művel, meg állatokat tenyészt. Igen szépeket egyébként, magam is láttam.

Mivel pedig a terményeik kedveltek mind a környező országokban, a görögöktől elkezdve a mi országunkig, de még a bolgároknál is, legfőképpen az állataik, tehát meglehetősen meg is gazdagodtak. Legalább így állt a helyzet még néhány évvel az utazásom megkezdése előtt. De mivel mind, vagy majdnem mind pogányok maradtak, nem tisztelve Jézus urat, de főleg nem a Szentlélek Istent, a büntetés idejének el kellett jönnie. El is jött az, a mostani szárazság képében.

Bizony, igen nyomorúságossá vált az életük, főleg ami a köznépet illeti.”

− Látom atyám, hogy messziről jössz! Bizonyára fáradt lehetsz. Kérlek, gyere be a házamba, pihenj meg nálunk! Ott biztonságban leszel, senki sem fog zavarni, nyugodtan gondolkodhatsz a te szent dolgaidon. Akár meg is oszthatod velünk. Az én házam biztonságos.

A hívó mozdulaton is látszott, hogy komolyan gondolja.

A pap, rövid tétovázás után, elfogadta az invitálást és megindult arra, amerre a mi emberünk hívta.

Rövid idő múltán ritkás erdőbe értek. Ártéri erdő volt. A ház is látszott. Kis halmon állt, de még így is vastag cölöpökön. Valamikor alighanem szükség lehetett azokra a cölöpökre, mert tavasszal, áradás idején odáig ért a víz, ahol most a cölöpök végződtek, s a ház vastag, legalsó gerendái kezdődtek. Három sorban. De egyébként is eléggé különleges ház volt. Mert az egyik oldalán, ott ahol nem volt bejárat, még legalább három ház volt hozzátoldva. Azok már egyszerűbbek voltak, de ugyanakkor jó nagyok. Látszott rajtuk, hogy cselédség számára készültek. De egyszerűségük mellett is ugyanolyan biztonságosaknak tűntek mint az első ház. Csak éppen az első ház körül volt ültetve szőlőtövekkel, amelyek az idők folyamán emeletnyi magasságra nőttek, s még mindig tele voltak feketéllő fürtökkel. Jelezvén, hogy nem a szüretelés szokása volt a ház lakói között a divatban, amely általában borkészítésben és következményes lerészegedésben szokott kiteljesedni, hanem a fürtönként való csemegézés. No persze attól még bora is lehetett a gazdának, de körülbelül nem az lehetett számára a legfontosabb.

A háztól aztán még tovább is lehetett menni, s akkor nemsokára előtűnt a folyó is. „Nagy folyó”, így nevezték, vagy néha egyszerűen, a szlávok szavával, hogy Tisza. Biz’ most nemigen érdemelte meg a „Nagy” nevet, mert igen össze volt húzódva. De azért még mindig tekintélyes volt, hallal pedig elláthatta a birtokot. Mint ahogyan vaddal is az a ritkás erdő. De kert is volt, jókora, abban zöldségek.

− Nézed atyám a kertet? Nem volt ez mindig így, de a mostani, ínséges időkben még ennyiért is hálásak lehetünk.

− Látom – nézegetett mindenfelé a pap – gondolom, menekültekkel is teli vagy.

− Vannak. De szigorú vagyok. Aki dolgozni akar, maradhat. Akinek ez nem tetszik, nyugodtan továbbmehet, én nem tartóztatom. Hosszú ez a folyó, találhat magának helyet mindenki.

− És akik a folyótól távolabb élnek?

− Na látod atyám, most rátapintottál. Ők az igazi gond. Mert mindenkit még én sem fogadhatok be. De mostanában nem is jönnek olyan sokan. Gondolom, beállt valami egyensúly-féle. Mert, ha jönnek is, őket is csak ugyanúgy kénytelen vagyok megrostálni. Mint a folyó-mentieket. Érted?

A pap értette. Persze, hogy értette, hiszen akkor már évek óta járta a vidékeket. Bár el kellett ismerje, ilyen jó állapotban levő birtokot eladdig keveset látott.

− De gyere be atyám a házba! Ismerd meg a családomat!

Odabent két asszony is tett-vett. És néhány gyermek is volt. Amikor megszokta a szeme, látta, hogy igazából négy van, szépen elosztva, két fiú és lét leányka. Az egyik fiú és az egyik leányka nagyobb volt, olyan tizenöt, tizenhat évesek, a másik kettő kisebb.

− A feleségem, Márta! És az ágyasom, Margit. Vagyis Margaréta – mutatta be a felnőtteket. Még jókor, mert a pap talán arra gyanakodhatott volna, hogy a gazda esetleg szerecsen. Vagyis muszlim. Ámbár az aligha említette volna Öregisten nevét. Mert ők másként nevezik ugyanazt a Mindenhatót – De ülj le uram, helyezd magad kényelembe!

A pap tehát leült egy éppen kínálkozó padra, igaz, szabódott előtte egy kicsit. Hogy:

− Ha lehetne előtte, megmosnám a lábamat! Nem szeretnék felborítani ilyen szép rendet.

Nem kellett kétszer mondania. A nők, értvén a szóból, hamar egy edényt hoztak, egyikük meg (ez volt az, akit Margitnak nevezett a gazda) valami növényfélét is és megmutatta, hogyan lehet rábírni azt a füvet, hogy habozzon, vagyis szappan legyen belőle. De már a lábmosást úgy látszik, nem vállalta valami okból. Lehet, hogy nem volt keresztény, vagy a gazda nem utasította egy szemvillantással.

A lábmosás végeztével aztán a pap is kérdezni kezdett.

− És te uram? Megkérdezhetem, a te nevedet? Látod, az enyém Odo. Hívhattok Odo atyának.

− Harcos. Így hívnak.

− Harcos? Csak így? Jelent valamit ez a te nyelveden? – mert ezidáig az avarok köznyelvén beszéltek.

− Igen. Azt jelenti, hogy katona. Vagyis olyan, aki ismeri a fegyvereket, tud is velük bánni, de alkalomadtán egy kisebb sereget is elvezet.

− Bocsáss meg uram, de nem szeretném eltéveszteni! Tudsz írni?

− Tudok Odo atya. Háromféle írást tudok. A miénket, a görögökét, meg a latinokét is. Melyiket szeretnéd?

− Én a latint meg a germánokét ismerem. Azt hiszem, hogy legjobb lesz a latin. Azt mindketten tudjuk – és odanyújtott neki egy kis pergamen darabot, meg egy írószerszámot.

A gazda le is írta neki nagybetűkkel, hogy HARCOS.

A pap is próbálgatta egy ideig, majd kimondta ilyen formán:

− HÁRKOSZ. Köszönöm uram, most már emlékezni fogok – a gyerekek egy kicsit pukkadoztak a nevetéstől, de az apjuk szigorúan nézett rájuk, hát elhallgattak.

Még beszélgettek egy kicsit, majd eljött a vacsoraidő, hát nekiültek. A két férfi, a gazda meg a pap az asztalnál, a gyermekek, pedig már jócskán serdülők voltak, egy macskaasztalból avanzsált alacsonyabb asztalnál. A két asszony nem ült le. Csak térültek-fordultak, úgy kaptak be egy-egy falatot. Ilyen volt akkoriban a szokás. Meg is sértődtek volna, ha valaki az asztalhoz invitálja őket. Tán valami nemtelen célzásnak is veszik.

A gyermek az persze gyermek. De a két lány is elfordult, amikor falatot rakott a szájába. Nem volt illendő, hogy lássák a fiúk. Pedig egész nap együtt voltak, de ez… talán valami régi szokás maradványa volt, hogy a táplálkozást szentnek tekintették.

A pap… maradt. A gazda és családja meg volt győződve arról, hogy az ő kedves unszolásuknak tett eleget, amikor úgy határozott, hogy még marad egy ideig. Hogy mennyi lesz az az idő? Ezt senki nem tudta, de nem is törődtek vele. Harcos – mert valóban ez volt a neve, de, hogy miért, azt nem kötötte senki orrára, csak nagy ritkán lehetett kicsikarni belőle néhány szó utalást – minden esetre örült a jelenlétének. Mert elgondolta, hogy ő ugyan mindig igyekezett megadni a gyermekeinek azt, amit megadni képes volt, és sokan voltak így akkoriban azon a vidéken, éppen a szegénység, sőt néhol egyenesen az éhezés miatt, de tudta, hogy a jövő szempontjából az bizony nem lehet elég. Semmiképpen sem.

Ez természetesen a fiúkkal volt így. Mert a két lányt az anyjuk tanította, méghozzá elég jó egyetértésben egymással. Amit Márta tudott, azt mindkét leánykának elmondta, s Margit is ugyanúgy viszonyult a két leánykához. Már pedig két tanító, akárhogy is vesszük, több mint egy. tehát a lányok, nem nagyon, de azért mégis valamennyire előnyben voltak a fiúkkal szemben.

− Furcsának tűnik nekem uram, hogy ez a két nő olyan jó megértésben van egymással – mondta egyszer a pap, amikor már nem fért a begyébe az amit naponta látott.

Harcos látta ezt már régen, s a rá jellemző csendes humorral figyelgette, hogy Odo atya mikor fog már egyszer megszólalni. Hát most megszólalt.

− Mert igaz ugyan, hogy én születésemtől fogva mindig klastromban laktam, de ne hidd azért, hogy nem ismerem a kinti világ dolgait! Néha utaznom kellett, eddig is, és ne feledkezzünk meg a gyóntatásról sem. Egyszóval, azok a családok, amelyeket eddig én láttam s hallottam, egészen másmilyenek voltak. Nem is tudom eldönteni hirtelenében, hogy náluk a két asszony egymásnak a szemét kaparta volna-e ki, vagy pedig szép megegyezésben a férfiét?

Mire aztán Harcos gazda igen vidáman kezdett el nevetni. Ám aztán ő is elkomolyodott. Azt mondta:

− Tudod atyám, hogy engem Harcosnak neveznek. Szeretem is ezt a nevet, mert jól kifejezi a valóságot. Akár azt is mondhatnám, hogy már nem is emlékszem az azelőtti nevemre, de ez hazugság lenne, s Isten emberével való beszédben nem illik hazudni. De nem is tartozik ide. Hát, értek a fegyverekhez, meg tudok tervezni egy rajtaütést ilyen-olyan ellenségen, de ami annál fontosabb, egy védekezést is meg tudok szervezni. Meg is tettem már sokszor. Ilyen volt az is, amikor ez a nagyobbik fiú, Kerecse, éppen csak megszületett. Faluban éltem akkoriban, nem így, komor bika módjára, s akkor történt, hogy lovas hírnök jött, újságolva bizonyos rablók megjelenését a közelben, akikről az hírlett, éppen a mi falunkat akarják kifosztani.

− Miféle szerzetek voltak azok a rablók? – vetette közbe a pap.

− Az nem tartozik ide. Rablók voltak, punktum. A falu elég gazdag volt, lett volna mit rabolni. Ám azok a rabló zsiványok nem csak a kincseinket kívánták meg. Hanem az emberekkel is gyalázatos tervük volt. Vagyis, a férfiakat megölni, vagy eladni őket rabszolgának, s a gyermekeket szintén. Jó ára volt akkoriban az egészséges gyermekeknek. – a gazdának már az emlékezéstől is ökölbe szorult a keze, s rekedt lett a hangja – Hát megkértek akkor a többiek, hogy vállaljam el a védelem szervezését. Elvállaltam, hiszen azért vagyok katona. Sokan meghaltak akkor, de a rablók csapatából egyet sem hagytunk életben. Azaz, hogy… egyet éppen igen. Az megszökött, nem is láttam előtte.

No, vége volt a harcnak, éppen számba vettük a veszteségeket, s természetesen a támadókét is. Úgy láttuk, teljes volt a diadal. A faluból kilencen vesztek oda, s egy eltűnt. No, elmúlt vagy három nap, vagy négy, s jött ám egy asszony. Nagyon szép asszony volt, sokszor megakadt rajta a szemem azelőtt, de hát nekem akkor már fiatal feleségem volt, s mint mondtam, Kerecse nem sokkal azelőtt született. Hanem azt mondta az az asszony, hogy fogadjam el őt mint ágyast, mert egyedül maradt, s milyen élet várna rá ezután a faluban, egyedül. Kiderült, hogy az ő férje volt az az elveszett ember. De nem csak annyi ám! Mert éppenséggel a férje volt az, aki ránk hozta a martalócokat. Volt-e valakivel elszámolása, vagy tán az egész faluval, s ha igen, miféle, nem tudtam. Most sem tudom. Nem is vagyok kíváncsi rá. De… mint mondta, vannak a faluban néhányan, akik tudnak az ő elveszett férje tevékenységéről, meg is nevezett vagy hármat, hogy ne gondoljam, hogy a levegőbe beszél. De ezek után valóban hinni kezdtem, hogy igazat mond, amikor azt mondja, fél, hogy megölik. Megpróbáltam beszélni is néhánnyal azok közül, akiknek a nevét kimondta, de nem találtam valami nagy megértésre. Megértettem, hogy talán éppen a nyakát nem vágják el, de lehet, hogy éhen-szomjan veszejtik. Megbeszéltem hát a feleségemmel. Ő is látta a másik asszony kínlódását, hát rábólintott. No! Így van hát nekem feleségem is, meg ágyasom is. Nem bántam meg. Nemsokára meg is született Basil. Vagy Vazul, ahogy tetszik. És két év után aztán a lányok.

− Ezek szerint tehát Basil/Vazul nem éppen a te fiad – mondta Odo atya elgondolkozva.

− Úgy van. Ismered Atyám, a görög mondát, Zeuszról és Lédáról? Akiknek két ikerpár gyermekeik születtek. Castor és Pollux, valamint Heléna és Klütaimnésztra. Csak várom, hogy mikor, melyik páros kezd el így, vagy úgy viselkedni.

A pap megint bólintott. Hogy érti. És végül is, Castor és Pollux gyakorlatilag egyforma sorsot választott, gondolta magában, na de a két lány?

Aztán elaludt az ügy, mert mindenféle dolgok estek közbe. És a gyermekek tanítása is komoly ütemben megkezdődött.

A gyermekek tehát tanultak és ebben Odo atyának oroszlánrésze volt. Harcos uramnak csak egyetlen kérése volt. Az, hogy ne térítsen nagyon durván. Ha már mindenképpen szükségét látja. Főleg a két fiúnál. Mert a lányok előbb-utóbb úgyis férjhez mennek majd, s úgyis követni fogják a férjüket. Odo azt válaszolta erre, hogy a térítés nem feltétlenül szükséges, a durva térítésnek meg éppenséggel semmi értelmét nem látja, mert az csak ellenérzést szül. Különben is, egyelőre Istenről nincsenek közvetlen fogalmaink, és ki tudja, hogy nem tetszik-e Neki jobban az Öregisten név, mint azok, amelyekkel most illetik azok, akik kereszténynek képzelik magukat? Egyelőre tehát inkább világi dolgokról folyt a tanítás. Az atya sok földet bejárt, tudós ember volt, népeket ismert, s azok vezetőit is, persze legtöbbjének inkább csak a nevét, volt tehát miről beszéljen a fiataloknak.

Volt más is. Ahogy hidegebb lett, s a folyók partján is megkeményedett a föld, mert voltak azért folyók, ha össze is voltak zsugorodva, mind több lovas tűnt fel a vidéken. Sokan napnyugat felé tartottak, s azt mondták, a kagánhoz mennek. Mások ellenkező irányba mentek, dolguk végeztével, vagy anélkül, iparkodtak a saját uralkodójukhoz visszatérni. Olyan is volt, aki révésznek nézte Harcost.

− Ennyi fáradsággal akár lehetnék is – mondta vigyorogva.

A papnak azonban másféle gondolatai támadtak, s azokat a gondolatokat meg is örökítette a naplójában.

„Ezen a napon megint követjárás volt. Azt mondták, a kagánhoz, vagy éppenséggel el tőle. Érdekes volt, mert mindegyik másféleképpen mondták ki a titulusát. Kagán, kaán, kaan, kahagán, kapagán, meg még sok másféle. Még olyan is volt, aki kákánnak mondta. Ezek alighanem olyan változatok voltak, amelyeket kimondva azt akarták, hogy ugyanaz legyen, de mégse teljesen. Mint az ótestámentumi zsidóknál ahogy Aharonból Áron lett, vagy Ábrámból Ábrahám. Lehet, hogy mindez arra szolgált, hogy az emberek felismerjék, de a Rossz, a Rontás, az itteniek szerint Manó, Döbröc, vagy Híz, ne tudja, hogy kiről van szó. Együgyű praktika tudom, de úgy látszik, hogy nekik megfelel. Manót ugyan nálunk felé is mondanak, és én sem tudom, hogy az miből ered. Emberke lenne? Vagy éppenséggel Manira, Manicheusra céloznak. Úgy látom, sokat kell még tanulnom!”