“Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” (Dante: Isteni színjáték)
De legalábbis töröld meg a szemüveged, mielőtt azt hinnéd, az érzéki csalódások csak a bekoszolódott lencse fondorlatai. Az akklimatizálódás első másodpercei után ugyanis rögtön egyik ámulatból a másikba esünk. Nevetve vesszük tudomásul azt is, amit máskor, más helyzetben, oly drámai módon fogadnánk: a tényt, hogy könnyedén megtéveszthetők, pillanatok alatt átverhetők vagyunk. Azonnal kiderül, mennyire a szemünkkel látunk – vagy még inkább csak nézünk –, pedig Saint-Exupéry óta már biztosan tudhatjuk, mivel kellene valójában. Most, amikor végre szembekerülünk igazi tükörképünkkel, csak zavartan mosolygunk azon, hogy amit eddig jó iránynak hittünk, az pontosan ellentétes formát ölt, ha kívülről figyelhetjük önmagunkat.
Idő kell hozzá mire rájövünk, valójában maga a múzeum a tükör, és bármennyire is torznak látszik minden az első ránézésre, igazából így is sokkal közelebb áll a valósághoz, mint bármi, amivel manapság a hétköznapokban találkozunk. Az Illúziók Múzeumában valójában egyetlen illúzió sincs, egyfolytában a saját életünket néz velünk farkasszemet. Rácsodálkozunk arra, mennyire csak megfelelő perspektíva kérdése, nagynak vagy kicsinek látnak-e minket kívülről. Megérthetjük mennyire fontos az, hogy milyen nézőpontból szemléljük a dolgaink, mert elég egy lépés ide vagy oda és a tárgy, amit addig székként azonosítottunk, már csak három önálló, ámde magányos fadarab. Nem pontosan ugyanígy esik szét elemeire a valóságunk, például egy trauma után?
Háromdimenziósnak gondoljuk életünket, pedig legtöbbször csak síkban kúszunk előre-hátra, s ha mázlink van, talán egy megfelelő tükör segítsége révén – nevezzük szerencsés véletlennek, esetleg vasakaratnak –, ki tudunk emelkedni belőle. Próbáljuk felfedezni a sztereogramok mögöttes tartalmát, pontosan úgy, ahogy az élet szövetén át igyekszünk felfogni a lényeges dolgokat. Erőlködünk, de nem megy. Magunkénak akarjuk a felfedezés örömét, s az azzal járó jutalmat, de csak a fejfájás, ami végül ténylegesen a miénk. Egy óvatlan pillanatban azonban, csak amolyan minden mindegy alapon, ellazulva tekintünk az összevisszaságra, s akkor váratlanul feltárul a mögöttes tartalom, amit így sokkal nagyobb csodálattal nézünk, mint addig bármikor tettük volna. Belebámulunk a feneketlennek látszó kútba, és elszörnyedünk a mélységén, miként a problémáinkat is mindig elefántnak látjuk, addig, amíg rá nem jövünk a megoldásra. Ábrákat vízionálunk oda is, ahol igazából semmi sincs. Fehér fénnyé olvadnak össze előttünk a színek, pedig a falra vetített árnyékunk határozottan sokszínű. Valóban, a színek is csak akkor látszanak, ha van egy receptor, ami felfogja őket. De miből gondoljuk, hogy pont a mi receptorunk az egyetlen, igaz és csalhatatlan? Miért hisszük egyáltalán, hogy bizonyos színek fontosabbak, mint mások? A színeknek szépsége van. A színeknek hőfoka van. A színeknek jelentése van. Nem címkézni kell őket, hanem befogadni. Ugyanis minél több színt mondhatsz a magadénak, annál esélyesebb, hogy nem leszel újabb fehér alapon fehér négyzet.
Az Illúziók Múzeuma, mintha Thackerey – Hiúságok vására című regényének a vizuális kivetülése lenne. Egy olyan történetet mesél el akaratlanul is, amelyből minden generáció elé oda kellene tenni a sajátját, vagy talán valamilyen genetikai kód formájában már eleve “be kéne ültetni”, hogy mi, emberek, kezdettől fogva pontosan érthessük: nem az a fontos, mit látunk, hanem hogy milyen kép áll össze bennünk a látottakból, és azt hogyan tudjuk majd továbbadni. Hiszem, hogy nem a világ az illúzió. Az életünk az.
Author: Soós Gábor
Miskolcon élő hegedűművész, zeneszerző vagyok. Az irodalom már kicsi koromtól az életem része, de mivel a zene is egész embert kíván, ezért gyermek- és ifjúkori zsengéimet hátrahagyva, teljes mértékben a hegedűs pályafutásomra koncentráltam. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább úgy éreztem, annyi élmény, érzés és gondolat gyűlt össze bennem, hogy itt az ideje őket szavakba önteni. A művészeteket én mindig is kerek egésznek láttam, amelyben egyik „testvér” inspirálja a másikat, ezért verseimhez gyakran zenét is írok (hangulati kiegészítésként), vagy fordított esetben a zenéim kapnak „szöveges útmutatást”. Lemezeket 2017 óta adok ki Gabreal Sounds művésznéven. Megtiszteltetés, hogy az Irodalmi Rádió alkotó közösségéhez tartozhatom.