Kicsit fura, hogy az idő nem állt meg,
De a hiányod bennem lüktet,
Hogy ott állok megtépázva, bénán,
Mint kit a gyorsvonatról kilöktek.
Csak peregnek agyamban a percek
Miket veled eltöltöttem,
És már nem ölelhetlek meg.
Elvesztettelek örökre.
Most varjak kárognak felettem
És az idő szele sürget,
Hogy megtegyem, mit még nem tettem
S ne vesztegessem az időmet.
Elkezdem hát számba venni,
Kiket egykor, s ma is szeretek,
Van időm még megköszönni,
Hogy veletek lehetek.
Felugrok egy kisvonatra
S onnan leintegetek –
A pályaudvar egyre messzebb.
A végállomás közelebb.
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében születtem. Gyermekkoromban családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Eleinte lelki késztetés, egyfajta kényszer vezérelt a versek irányába, majd időközebn mindinkább önkifejező-és örömforrássá váltak számomra. Örömmel tölt el, hogy megoszthatom érzéseimet és gondolataimat más emberekkel. Könnyen tudok azonosulni mások érzelmeivel, például fájdalmával. Amikor leírom ezekeket, "kiírom magamból" letisztul az "érzelmi vihar" a lelkemben,. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek legyenek, mindenki számára érthetők, és hogy írásaimmal képes legyek megérinteni az egyszerű embereket is. Hiszem, hogy bár mindannyian egyediek, és különlegesek vagyunk, az érzelmek, melyekkel nap, mint nap szembesülünk, nagyon is hasonlóak. Egy megfelelő vers segítségével az az ember is képes lehet "kiönteni" a lelkét és elmondani az érzelmeit, akinek nehezebb a saját gondolatait versbe szedve önmagát kifejeznie. Remélem, hogy segíthetek neki ebben a megtisztelő feladatban.