KÍSÉRTETEK VENDÉGFOGADÓJA

(Megtörtént események alapján)

Stubai-völgy, Délnyugat-Ausztria, 1934 januárja

Louis Neunert vegyes érzelmek járták át, de leginkább a kíváncsiság és a bizonytalanság között lebegett. Gondolatai viharként kavarogtak a fejében, miközben némán lépkedett a térdig érő hóban, így teljesen figyelmen kívül hagyta az őt körülölelő festői szépségű alpesi tájat. A kristályos takaróval fedett Stubai-völgy egyfajta hatalmas katlanra emlékeztetett, a háttérben magasodó csipkézett hegyormok téli napfényben való csillogása tündérmesébe illettek.

A harminckét esztendős Neuner újságíróként dolgozott egy innsbrucki lapnál. Nagyjából húsz kilométert utazott délnyugatra a városból, hogy anyagot gyűjtsön egy cikkhez. Arcát ugyan kicsípte a hideg, viszont a vérkeringését serkentő gyaloglásnak, és a cingár testét védő hosszú barna kabátjának köszönhetően nem fázott. Tüdejét jó alaposan teleszívta a friss hegyi levegővel, mely fokozatosan kitisztította az elméjét. Erre most szüksége is volt, mivel az elkövetkezendő órákban racionálisan kellett gondolkodnia.

Miután felért az útjába eső dombtetőre, megpillantotta az alatta csörgedező Oberbergbach-patak partján elterülő Stöcklen-legelőt, melynek közepén egy emeletes, nyeregtetős faház állt – egy vendégfogadó. Éppen oda tartott, hogy górcső alá vegyen egy igen különös rejtélyt, majd írjon a felfedezéséről néhány izgalmas sort. Nemrégiben ugyanis megtudta, hogy az egyik szomszédos völgy korcsmárosa ki akarta bérelni a stöckleni fogadót, de többen is azt tanácsolták neki, mondjon le a szándékáról, mivel a hírek szerint az épületben kísértetek tanyáznak. Kapcsolatba lépett hát a vendégfogadót üzemeltető Proxaut családdal, hogy készíthetne-e velük interjút. Szerencséjére beleegyeztek.

Amikor Neuner végre az épülethez ért, a nyikorgó falépcsőn felment a tornácra, majd bekopogott. Nem kellett sokáig várakoznia, néhány másodpercen belül egy középkorú, magas, köpcös férfi nyitott ajtót neki.

– Szép jó napot kívánok! Ön bizonyára Pierre Proxaut úr. A nevem Louis Neuner. Néhány napja értekeztünk egymással – mondta mély hangon, kedvesen mosolyogva.

– Ó, ön az az innsbrucki újságíró. Ki is ment a fejemből, hogy mára beszéltük meg a találkozót – szabadkozott a fogadós, miközben sűrű bajusza alatt kínos mosoly villant, barna szemében azonban elégedettség tükröződött.

Pierre Proxaut, kinek testén divatjamúlt öltöny feszült, kitárta az ajtót, majd udvariasan megkérte a látogatót, hogy fáradjon beljebb.

Neuner leemelte fejéről a kalapját, és átlépte a küszöböt. Tágas hallban találta magát, ahonnan ajtók nyíltak az étterembe, a konyhába, a szalonba és a Proxaut család kicsiny lakrészébe, illetve lépcső vezetett az emeletre, ahol pedig a kiadó szobák sorakoztak.

A konyhából ekkor kiviharzott egy negyvenöt év körüli terebélyes asszonyság, aki fakanalat markolt a kezében – dühös tekintete alapján úgy tűnt, valakit agyon szeretne csapni vele. Eloise Proxaut nem volt különösebben szép, dundi arcát kontyba kötött őszes haj keretezte, sötétbarna ruháját félig eltakarta a zsírfoltos vászonkötény, melyet széles dereka körül kötött meg. Miután a férje bemutatta neki az újságírót, a nő fizimiskája megenyhült.

– Elnézését kérem Neuner úr, mostanában nagyon frusztrált vagyok, ami a körülményeket tekintve érthető is. Hús-vér ember fél megszállni minálunk, így nincs bevételünk, viszont kísértetekben annál inkább bővelkedünk. Ezek azonban sajnos nem fizetnek a szolgáltatásainkért – panaszkodott az asszony.

Neuner nem hitt a szellemhistóriákban, szerinte mindenre létezett észszerű magyarázat. Éppen ezért volt most itt, hogy leleplezze a csalást, és írjon az esetről egy szenzációs cikket.

Hirtelen kutyaugatás törte meg a közöttük beállt pillanatnyi csendet. Mindhárman felkapták a fejüket, a hang az emeletről jött. Egy perc elteltével gyönyörű farkaskutya rohant le a lépcsőn, a nyomában egy serdülőkorban lévő, jól táplált lánnyal. Lenszőke haját kétoldalt copfba fonta, értelmes szemében pajkosság csillogott. Miközben szaladt lefelé, megigazította magán fehér pöttyökkel teleszórt piros ruháját.

– Ő itt Agnes, az unokahúgom – mutatta be Proxautné a tizennégy éves lányt, miután leért, és megállt a kutyája mellett, amelyik jó alaposan megszagolta Neunert. Kisvártatva hozzátette: – A szülei Párizsba utaztak, ezért most néhány hétig mi vigyázunk rá. Mutatkozz be szépen az úrnak!

– A nevem Agnes Müller, örvendek – nyújtotta kezét illedelmesen az újságíró felé.

Louis Neuner kezet rázott a lánnyal, miközben ő is bemutatkozott, azután megkérdezte:

– Nagyon szép kutyád van. Hogy hívják?

– Elza – felelte büszkén. – Nagyon ügyes, mivel elég sokat foglalkozom vele. Sok mindenre megtanítottam.

A formális társalgás után, Proxauték bekísérték Neunert az ízlésesen berendezett szalonba, melyet kellemes meleggel árasztott el a kandallóban meghitten pattogó tűz. Agnes nem csatlakozott hozzájuk, mivel kivitte a kutyáját sétálni. Letelepedtek a kis dohányzóasztal körül elrendezett ülőgarnitúrára, majd forró gyógyteát kortyolgatva rátértek a lényegre. Az újságíró feltette kérdéseit, a házaspár pedig készségesen válaszolt rájuk. A fogadós elmondta, hogy az elmúlt pár napban ismét kibírhatatlanul működnek a szellemek. Különféle tárgyakat röptetnek vagy lebegtetnek, leküzdvén ezzel a Newton-féle gravitációs törvényt. A megmagyarázhatatlan jelenségre leginkább az egyik emeleti szobában szokott sor kerülni.

Neuner mindent gondosan lejegyzett a bőrbe kötött jegyzettömbjébe, azután így szólt:

– Ha nem veszik zokon, szeretném abban a szobában tölteni az éjszakát, amelyikben legutoljára észlelhető volt a kísértetjárás. És örülnék neki, ha önök és az unokahúguk is velem együtt térnének nyugovóra az említett helyiségben.

A Proxaut házaspár először kétkedve összenézett, majd mindketten bizonytalan bólintással jelezték a beleegyezésüket.

Az este szinte észrevétlenül telepedett le az Alpokra. Először a hegyvonulatok borultak sötétségbe, majd fokozatosan a behavazott legelők is. A koromfekete égbolton ezernyi csillag ragyogott, melyek végtelen türelemmel ölelték körül a vakítóan fénylő holdsarlót. Időnként libabőrt keltő farkasüvöltés visszhangzott a terjedelmes völgyben, ami jócskán rátett egy lapáttal az így is rossz közérzetre.

A finom vacsora elfogyasztása után mindnyájan bezsúfolódtak a legnagyobb emeleti szobába, melynek berendezését négy ágy, az azok mellett elhelyezett éjjeliszekrények, négy székkel körülvett asztal, egy ruhásszekrény és cserépkályha alkotta. Neuner kérésére az ágyát az ablak alá tolták, ahonnan az egész helyiséget jól belátta. Miután lefeküdtek, eloltották a lámpát, és feszülten figyeltek. Egyikük sem volt képes álomra hajtani a fejét, a szívük a torkukban kalapált, minden izmuk megfeszült.

Teltek-múltak a percek. Nem történt semmi. Csak egymás légzését hallották a sötétben.

Amikor már azt hitték, békés éjszaka elé néznek, hirtelen vérfagyasztó sikoltás hasított bele a csendbe; a pengeéles hang a szoba azon sarkából érkezett, ahol Proxautné ágya állt. Nem sokkal később Agnes is felsikoltott. Az emeleti folyosón békésen alvó Elza is felébredt a szobából kiszűrődő hangzavarra, mert vad ugatásba fogott.

Neuner kiugrott az ágyából, gyorsan lámpát gyújtott, és abban a pillanatban egy porceláncsésze repült végig a helyiségen. Érdekes módon nem tört össze, amikor a parkettára esett, ehelyett furcsamód pörögni kezdett. Az újságíró nem hitt a szemének, nem lehetett szó optikai csalódásról. Ekkor látta, hogy Eloise Proxaut és az unokahúga öltözéke vizes volt.

– Valaki leöntött vízzel – harsant fel döbbenten az asszony.

– Engem is – jelezte a lány.

Amikor a csésze végre megállapodott a padlón, Neuner ellenőrizte az ablakot, majd az ajtóhoz rohant, és azt is megpróbálta kinyitni. Mindkettő zárva volt, tehát idegennek nem adódott alkalma bejönni a szobába. Ki az ördög tehette ezt? Lehetséges, hogy tényleg kísértet van a háttérben? Gyorsan elhessegette a fejében zúgó kérdéseket, de az ismeretlentől való félelme mindvégig a lelki társa maradt.

Pierre Proxaut csak némán állt az ágyánál, halálsápadtan figyelte a körülötte zajló természetfeletti eseményeket.

– Le! – kiáltott fel a semmiből Agnes.

Louis Neuner tekintete a lányról az asszonyra vándorolt. Még fel sem ocsúdott az első meglepetésből, amikor észrevette, hogy egy ismeretlen erő elkezdte lerángatni Proxautnéről és Agnesről a ruhájukat. Próbáltak ellenállni a láthatatlan kéznek, de hiába. A dunnák is leestek az ágyakról, végigcsúsztak a padlón, majd az ajtónak ütközve maguktól összegyűrődtek. Erre már tényleg nem volt magyarázat.

– Le! Valami húzza le rólam a ruhámat! Segítség! – kiáltotta rémülten a lány.

Az újságíró már éppen azon volt, hogy segítsen a nőnek és a lánynak a testükön marasztalni az öltözéküket, amikor a háta mögött felkiáltott a fogadós:

– Ezt nézzétek!

Neuner villámgyorsan sarkon fordult, és meglepetésére egy nagy gyertyatartót pillantott meg a saját ágyában. Azután kerülhetett oda, miután kikelt belőle, mert azelőtt határozottan nem volt ott. Ép ésszel nem tudta felfogni a történteket.

Ezután nyugalom lett. A dunnák sem gyűrődtek tovább az ajtónál, és a szebbik nem képviselőiről sem akarták lerántani a ruhákat. A vicces kedvükben lévő szellemek látszólag eltűntek. Ennek ellenére az éjszaka hátralévő része nyugtalanul telt. A farkaskutya mindvégig ugatott, mintha érezte volna az asztrális lények jelenlétét.

A következő nap délelőttje is hozott néhány meglepetést. Egy hatalmas porcelántál valahonnan a hallból berepült a konyhába, majd darabokra tört. Neuner a zaj hallatán berohant a főző helyiségbe, hogy megnézze, mi történt, de ekkor a hallból egy kalapács süvített végig a levegőben, amely közvetlenül az újságíró lába előtt zuhant hangos koppanás közepette a földre. Nagyjából egy óra múlva Pierre Proxaut tálban egy húsdarabot akart kivinni a füstölőbe, amikor egyszer csak egy acélcsavart pillantott meg a húsban. Megdöbbenésében kis híján elejtette az edényt. Az újságíró természetesen mindent alaposan megvizsgált, de csalásnak nyomát sem találta.

Ebéd után Louis Neuner még sokáig beszélgetett a Proxaut házaspárral a szalonban. Közösen próbálták elemezni a látottakat. Az újságíró arra a következtetésre jutott, hogy a történtekre nincs racionális magyarázat. A tapasztalt esetek egyszerűen feszegették a józan ész határait. Mindvégig azon rágódott, vajon milyen stílusú beszámoló fog kikerülni a kezei alól: a kísértethistóriát megcáfoló vagy az azt megerősítő cikk?

– Bevallom, mielőtt idejöttem, azt hittem, csalásról van szó. De most már nem vagyok ebben olyan biztos – jelentette ki bizonytalanul Neuner.

– Teljesen tanácstalanul állunk a dolog előtt – sóhajtott a fogadós.

– Mondja, mitévők legyünk? – kérdezte Eloise Proxaut.

Az újságíró széttárta a karját.

– Sajnos, nem tudok tanácsot adni önöknek. Miután visszautazom Innsbruckba, azonnal nekilátok a cikk megírásához. Annak megjelenése után talán felfigyel az ügyre néhány médium, akik majd segítenek önöknek kiűzni a vendégfogadójukban tanyát vert lelkeket.

– Gondolja, hogy a rémhír elolvasása után fognak még ide valaha is özönleni az emberek? – érdeklődött a fogadós.

– Higgye el, lesznek érdeklődők. Tudják, akadnak olyanok, akik félnek az effajta dolgoktól, ugyanakkor vannak katasztrófaturisták, akik szeretik felkeresni a veszélyesebb helyeket. Nos, az utóbbi fajtához tartozó egyének biztosan ellátogatnak ide, hogy meggyőződjenek a hírek hitelességéről.

Körülbelül két órakor Louis Neuner elköszönt, majd visszaindult Innsbruckba. Hosszú út állt még előtte, és semmiképp se szerette volna, hogy ráesteledjen.

A vendég távozása után Proxauték és Agnes ismét összeültek a szalonban. Elégedettség töltötte el őket, valóban sikeresnek mondhatták magukat. Elérték ugyanis, amit szerettek volna, hiszen az újságírót abban a hitben hagyták elmenni, hogy valóban szellemek garázdálkodnak a házban.

Ez azonban szemenszedett hazugság volt.

Tökéletesen megrendezték az egészet, jó alaposan csőbe húzták Neunert. Agnes Müller nagy segítségére volt ebben a Proxaut házaspárnak. Gyakorlatilag ő volt az ötletgazda. Miután este bezárkóztak az újságíróval az emeleti szobába, és eloltották a villanyt, az asszony és a lány leöntötték magukat vízzel, amit csészébe töltve előzőleg elrejtettek a ruhásszekrényben. Miután sikoltozásba fogtak, Agnes eldobta a csészét, amely néhány másodpercig pörgött a padlón. Neuner épp időben kapcsolta fel a villanyt, hogy ezt láthassa. Ezután a második fázis következett, amiben a jó kiképzésben részesült farkaskutya is fontos szerepet játszott. Ugyanis igen vékony, áttetsző horgászzsinórt kötöttek a nyakörvére, majd átvezették azt az ajtó alatt a szobába, és rátekerték a dunnák, illetve ruhák gombjaira. Amikor a lány azt kiáltotta, hogy „le”, parancsot adott ezzel a folyosón várakozó kutyának, amelyik erre lerohant a lépcsőn, a zsinór segítségével magával rántva a dunnákat meg húzogatva Eloise Proxaut és Agnes Müller ruháit. Amikor az újságíró tegnap délután megérkezett a fogadóba, a lány és a kutya épp ezt a trükköt gyakorolták az emeleten; ezért igazgatta Agnes a ruháját, miközben szaladt le a lépcsőn, hogy üdvözölje a vendéget. Persze majdnem lelepleződtek, amikor Neuner meg akarta akadályozni, nehogy a mondvacsinált kísértet lerántsa róluk a ruhákat. Pierre Proxaut szerencsére azonnal kapcsolt, betette a gyertyatartót az újságíró ágyába, majd felhívta rá a figyelmét, még mielőtt az felfedhette volna a csalást. Amikor Neuner tehát az ágyában heverő tárgyat vizslatta, Proxautné és Agnes a gombokról gyorsan letekerték a horgászzsinórt, amit aztán Elza az ajtó alatt észrevétlenül kihúzott a szobából. Másnap délelőtt már jóval könnyebb dolguk volt. A lány elrejtőzött a lépcső alá, majd először a nagy tálat dobta be a konyhába, utána pedig a kalapácsot. Pierre Proxaut számára pedig már gyerekjáték volt a csavart a húsba szúrni.

Minderre azért volt szükség, hogy a stöckleni vendégfogadó bekerüljön a köztudatba. Ha beszélni fognak róla, az embereket rabul ejti a saját kíváncsiságuk, és megszállnak itt, hogy retteghessenek egy picit. Főleg a fiatalabb generáció rajongott a rémtörténetekért, s ez a hasznukra válhat. Ez természetesen bevételt jelentene, amiben Proxautéknak mostanában nem nagyon volt részük.

– Nagyon ügyes vagy, Agnes – dicsérte meg a nagynénje, amit a lány széles mosollyal nyugtázott.

– És természetesen Elzának is kijár a dicséret, valóban rendkívül okos kutya – simogatta meg a fogadós a széke mellett ülő állatot. Kisvártatva hozzátette: – Gondoskodtunk a reklámról, most már csak várnunk kell.

– Bízom benne, hogy szerencsével járunk – jegyezte meg elégedetten az asszony, majd kinézett az ablakon az eget karcoló hófehér hegycsúcsokra. – Hamarosan ismét beindul az üzlet.

 

Megjegyzés: A novella megjelent a Felvidéki Alkotók Szövetsége által 2023-ban kiadott CSODA című antológiában. 

Surovec Róbert
Author: Surovec Róbert

Felvidéki magyar vagyok, egy Kassához közeli községben lakom, Tornán, amely egykoron Magyarország legkisebb vármegyéjének a székhelye volt. Gépészmérnöki diplomám van, viszont néhány éve a pedagógusi pályát választottam. Emellett a helyi társadalmi életben is aktívan részt veszek, igyekszem a lehető legtöbbet megtenni a szlovákiai magyar kultúra ápolásáért, terjesztéséért. Helytörténettel is foglalkozom, mert szerintem fontos visszahozni a jelenbe a múltban elfeledett dolgokat, és a jövő nemzedékre hagyni azokat; mindenkinek meg kellene fogadnia gróf Széchényi István tanácsát: "Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn". Az utazás szintén a szenvedélyeim közé tartozik, ennek köszönhetően tágul az ember látóköre, ráadásul inspirációt is gyűjthetünk általa; Mozart is megmondta: "Utazások nélkül, legalább is, ha az ember művész vagy tudós, csupán csekély értelmű teremtmények lennénk". Szeretek még festeni (leginkább tájképeket viszek vászonra), túrázni, múzeumokat látogatni és természetesen olvasni.  A legfőbb szenvedélyem azonban az írás, amely még a gyermekkoromban gyökerezik. Már akkor különféle történeteket vetettem papírra, főleg krimikkel próbálkoztam. Leginkább csak magamnak írtam, kedvtelésből, senkinek sem adtam oda elolvasni azokat. Viszont mindig is író szerettem volna lenni, s ez 2022-ben teljesült is, amikor megjelent A halál anatómiája című regényem. A második regényem A halál gépezete címmel 2023-ban látott napvilágot. Történelmi krimikről van szó, melyek Kassán játszódnak 1896-ban, a millenniumi ünnepségek évében. Jelenleg...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

28 − 24 =

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »