ars poetica (ugyanúgy, mint mások…)

nem vagyok író. bár írok néha,
ugyanúgy, mint mások.
és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is,
ugyanúgy, mint mások

és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha,
ugyanúgy, mint mások,
és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is,
ugyanúgy, mint mások

nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha,
ugyanúgy, mint mások,
és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is.
ugyanúgy, mint mások…

2023.10.21. (67 évesen)

publikálva: „Csak reszkető fényéhez hű a csillag„, verses antológia, Irodalmi Rádió, 2024.10. hó

(az írás véletlenül „Arc poetica” címen jelent meg…)

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

Az „ars poetica – ugyanúgy, mint mások” című szöveg egy sajátos, vallomásos lírai próza és szabadvers határán mozgó alkotás, amelynek alapritmusát az ismétlésre épülő, önmeghatározást tagadó – majd azt újraépítő – szerkezet adja. A „nem vagyok…” kezdetű sorok refrénszerű hullámzása fokozatosan bontja ki az identitás paradoxonát: a tagadás, az ellenpontozó „bár… én is”, majd az „ugyanúgy, mint mások” záróformula egy háromlépcsős, ciklikusan visszatérő retorikai mintát hoz létre, amely az önazonosság bizonytalanságát és egyetemességét egyszerre teszi átélhetővé.

A szöveg líraisága elsősorban nem a gazdag képiségből, hanem a mantra-szerű ismétlésből fakadó belső zeneiségből építkezik. Nyelvezete tudatosan egyszerű, köznyelvi, mégis jelentéssel telített: a hétköznapi igék („ír”, „vérzik”, „érez”) fokozatosan egzisztenciális súlyt kapnak. A párhuzamos mondatszerkezetek és az anaforikus ismétlések hipnotikus ritmust teremtenek, amely pszicholingvisztikai szinten is azonosulásra késztet – az olvasó szinte belecsúszik a lírai én ismétlődő gondolati mintázataiba.

A retorikai felépítés körkörös és finoman töredező: az egyszerű kijelentések mögött fokozódó érzelmi intenzitás húzódik meg, amely a zárlatban fragmentáltabb mondatokban teljesedik ki. A tipográfia – a kisbetűs kezdések, a tagolatlan sorok, az ellipszis – a befejezetlenség és az ösztönös megszólalás érzetét erősíti, mintha a szöveg nem lezárt állítás, hanem folyamatban lévő belső beszéd lenne.

A metaforika visszafogott, inkább fogalmi jellegű, de éppen ebben rejlik ereje: a „fájó seb” és a „vérzés” motívumai a testi és lelki sérülékenység egymásba csúsztatott képei, míg a nagybetűs „Ember” -ség nem pusztán létállapot, hanem időlegesen felvillanó erkölcsi minőség. A paradoxon („nem vagyok senki… bár Ember vagyok néha”) a szöveg egyik legerősebb gondolati csomópontja, ahol a hiány és teljesség egyidejűsége válik átélhetővé.

A hangulat melankolikus és rezignált, megtartva a csendes, önironikus számvetés belső nyugalmát. Az érzelmi ív hullámzó: a hiányélménytől az elfogadás felé mozdul, miközben végig megőrzi az érzéki tapasztalatiság finom jelenlétét. Az erotikus dimenzió nem direkt, inkább az „átélés” és „érzés” ismétlődő hangsúlyán keresztül sejlik fel: a lét maga válik intim, testi-lelki tapasztalattá.

Külön figyelmet érdemel, hogy a szöveg a közhelyesség határát súroló kifejezéseket sem kiüresíti, hanem új jelentéssel telíti: az ismétlés és a kontextus révén ezek a panelek kollektív tapasztalattá mélyülnek. A vers így egyszerre személyes és általános; az egyediség feladásában talál rá saját, hiteles hangjára.

Összességében a mű minimalista eszköztára ellenére összetett hatást kelt: a repetitív szerkezet, a párhuzamos szintaxis és a visszafogott metaforika együttese meditatív, belső rezgésű szöveget hoz létre. Konklúziója nem tételszerű, hanem tapasztalati érvényű: az emberi lét nem a kivételességben, hanem a közös, sérülékeny „ugyanúgy” -ban nyeri el értelmét.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...