Krisztinek
„Az a szombat esti lány
Ha újra várna rám
Már nem hagynám el őt
Vasárnap hajnalán”*
„Tudod, fáradt voltam, csalódott meg minden.
Egész egyszerűen nem értettelek.
Olyan átkozottul tiszta tudtál lenni,
Sajnálom most már, hogy megsértettelek” **
valahogy mindig mással vagyok, amikor valakivel lennem lehetne.
veled is: mire az éjjelvonat gőzös-hideg reggelbe zakatolt, eltűntem a szemed elől.
kedves voltál, de számomra halva született zsoltár minden mosoly,
ölelésem embertagadó ragaszkodás, sem célja, sem szülniható ereje nincs.
olyan pici voltál, idegen, védtelen és hozzám közelálló,
hogy képtelen voltam mást, mint téged szeretni tenni,
karolva bánatom fejét szívedtől nyugtatni hagyni.
Felhőbokorka!
szememmel láttam lombod hullani,
virágpettyes szelíd arcod bánatodtól elhomályba fordítani.
már tudom, megszerettelek,
mindenféle érzelemmel, halványfájó bús lepellel, és elküldtelek.
te pedig? – elmentél.
véletlenül letöröltem melled ízét a számról, és most betűkbe rejtem emlékedet.
becsaptalak, megbántottalak, szerettelek.
ne bocsáss meg!
1977.11.19., 21 évesen
*A szombat esti lány,
Fonográf együttes, Szörényi Levente – Bródy János
**Mondd, hogy nem haragszol rám,
Fonográf együttes, Szörényi Levente – Bródy János
illusztráció: Train Carriage on Foggy Night with Full Moon · Free Stock Photo (pexels.com)
zenei illusztrációk:
A szombat esti lány (youtube.com)
Fonográf – Mondd, hogy nem haragszol rám
publikálva: Művész Magazin, Forró vágyak 2026. (e-Book antológia),
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali).
Az „en.Krisz” című írás lírai prózába hajló, emlékezés- és hiánycentrikus beszédmódja már első olvasásra is egyfajta csendes, belső monológként hat, amely a személyesség és a távolságtartás finom egyensúlyára épít. A narratív alaphelyzet – egy múltbéli kapcsolat utórezgéseinek felidézése – nem lineáris történetként, hanem töredezett, asszociatív emlékképként szerveződik, ami a szöveg líraiságát erősíti.
A nyelvezet visszafogott, mégis sűrített jelentéshordozó; a mondatok gyakran egyszerű szerkezetűek, de mögöttük jelentős szemantikai telítettség húzódik meg. Ez a redukált, mégis telített nyelvhasználat a kimondatlanság esztétikáját teremti meg: a hiányzó információk éppúgy jelentéssel bírnak, mint a kimondottak.
A szöveg retorikai felépítése nem a klasszikus ív szerint halad, hanem hullámzó, vissza-visszatérő motívumokra épül, mintha az emlékezés ritmusa diktálná a szerkezetet. Ez a hullámzás egyfajta belső zeneiséget hoz létre, amely a prózai forma ellenére is versszerű hatást kelt.
A szimbolika visszafogott, inkább rejtett, mint direkt: a sors, az idő és az emberi kapcsolatok törékenysége olyan metaforikus térben jelenik meg, ahol a konkrétumok mögött általános érvényű tapasztalatok húzódnak. A metaforák nem díszítő jellegűek, hanem a jelentésképzés alaprétegei.
Különösen figyelemre méltó a hangulat finom árnyaltsága: a melankólia nem válik patetikussá, inkább egyfajta csendes belenyugvásként jelenik meg. A szöveg emocionális töltése így nem kirobbanó, hanem lassan felgyülemlő, majd elcsendesedő.
Az érzelmi motívumokhoz társított képiség visszafogott, de egyedi: nem a túlzó érzékiség, hanem a hiány és a távolság képei dominálnak. Az esetleges erotikus felhangok is inkább áttételesek, finoman jelzettek, így inkább a közelség emléke, semmint a testi jelenlét hangsúlyos.
Hangzásvilágában a szöveg a rövid, letisztult mondatok ritmusára épít; ez a töredezettség egyfajta belső lélegzésként működik. A tipográfia – a tagolás, a mondattömbök elkülönítése – szintén ezt a ritmust erősíti, vizuálisan is tükrözve a gondolatok megszakítottságát.
Összességében a mű legfőbb ereje a visszafogottságában rejlik: nem állít, inkább sejtet; nem magyaráz, hanem teret hagy az olvasói értelmezésnek. Konklúzióként egy olyan élettapasztalat rajzolódik ki, amely szerint az emberi kapcsolatok nem lezárulnak, hanem átalakulnak – emlékké, hiánnyá, belső narratívává.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...