Mikor megszülettem, fáztam, s nagyon sírtam.
Édesanyám hangja, megvigasztalt nyomban.
Tudtam, hogy a világ, egy kerek egész csoda,
Nem gondoltam akkor, hogy én nem tartozom oda.
Édesapám, s anyám óvtak, nevelgettek.
Mindig megmutatták, merre, hová menjek.
Nem értettem akkor, miért keresnek hibát,
Mért nem látják ők is, hogy kerek ez a világ.
Jártam félhomályban, kósza napsütésben.
Szürke fellegek közt, szinte nem is éltem.
Magam köré fontam, áthatolhatatlan
Félelemből várat, mely maga volt a bánat.
S, most kondulnak harangok, felcsendül az ének.
Mintha mindenhonnan, dallal üzennének.
Itt vagyok, hát meglásd, én is látlak téged,
Olyan, mintha réges-régről ismernélek.
Reád nézek, s tudom, ott lakom én benned.
Hogy szeresselek téged, semmit sem kell tenned.
Látom, ahogy látod, érzem, ahogy érzed,
Szíved dobbanását, minden rezdülésed.
Járom mindenemmel, körbe ezt a táncot.
Magamhoz ölelem, az egész világot.
Szédülök a mélybe, mélyből a magasba
Repít a szerelem, repít a karodba.
Nézz reám, tengermély szememben merülj el!
Szétzilált gondolatvilágból vigyél el!
Repüljünk hegyen túl, virágról virágra!
Ez lesz majd ezentúl, életünk világa.
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
