Az iskola udvara tele volt önfeledten játszó, artikulátlan hangokat adó, cél nélkül szaladgáló tizenéves gyerekekkel. Az udvar közepén a fejét egyfolytában jobbra, balra forgató ügyeletes nevelő álldogál, keserű mélabúval.
Egy lánycsoport türelmét próbára téve folyamatosan faggatta:
- Nehéz lesz a dolgozat?
- Hova megyünk kirándulni?
- Hogyan ismerkedett meg a párjával?
Az udvar legtávolabbi szögletében kiscsoportba verődve a legnagyobbak, akik az ellenkező nem tagjait mustrálták szorgalmasan.
A fiúk száján az ismerős kaján vigyor, a lányok szemében a szégyenkező, de roppant kíváncsi csillogás.
Az árnyékot adó fák és bokrok mögött lopott csókot váltottak azok a párok, akik a „felnőtt” tapasztalatukat hirdették fölényesen.
A szünet végét a tekintélyt és szigort parancsoló csengő jelezte.
A szorgalmasabbjai kihasználva a sorakozástól az osztályteremig tartó pár percet, félhangosan mormolták a tananyagot, memorizálták.
A leglustábbjai a „nekem mindegy hányas lesz” kategória, belesüppedve az érdektelenségbe, arroganciával igyekezett mások szorgalmát, tudásvágyát, zavaró magatartással ellensúlyozni.
Az udvar lassan kiürült, a gyerekzsivajt felváltotta az utca zaja.
Bent az épületben az ismerős, a munkával kapcsolatos zörejek, számonkérések, tanári magyarázások negyvenöt percben.
Ezután a várva várt csengő hangját ismét a gyerekek kiabálása kacagása vagy éppen sírása váltotta fel.
Ez az iskolai élet belső, rejtett hálózata, folytonossága.
A kép a szünetben mindig ugyanaz!
A tanárral beszélgető diákok, a kiabáló, rendetlenkedő, a zűrzavart kedvelő fenegyerekek, a barátságokat ápoló kisebb közösségek.
Egy téma azonban mindegyik korosztályt egyformán érdekelte. Az érzékiség, a kíváncsiság a nemiségről, a szerelem!
A felnőtt ezekre a kérdésekre nem mindig tud egyértelmű választ adni.
- Tanító bácsi! Mi az a plátói szerelem? – fogalmazták meg azok a kisiskolások, akik előtt a világ alighogy nyiladozni kezdett.
- Erről a témáról majd később beszélgetünk! – és megkönnyebbülve a szőnyeg alá söpörte a válaszlehetőséget.
A gyerekek azonban nem felejtenek!
- Mi az a plátói szerelem? – tették fel újra és újra az ismerős kérdést.
- Olvassátok el Petőfi Sándor: Négyökrös szekér című versét!
- Még mindig nem értjük! Mi az a plátói?
A tanár izzadtan, de megszülte a választ egy gyakorlati példával.
- Főzött az édesanyátok lekvárt?
Ha hazaértek, titokban vegyetek le a polcról egy üveg befőttet!
Hunyjátok be a szemeteket és kanalazzátok a finom, zamatos baracklekvárt, közben gondoljatok arra a számotokra elérhetetlen, megközelíthetetlen fiúra vagy lányra, aki tetszik nektek.
Hát ez a plátói szerelem!
Ezek a gyerekek a humor nyelvén próbálták érteni, hogyan lehet összekötni a baracklekvárt és a plátói szerelmet a tartalom és a forma egységében.
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....