Jóslat(ok)

Jóslat(ok)

 

Romos épületben látja meg a holdnak világát,

Mutogatja bőszen, az igazi világát.

Csiszolatlan gyémántként bánik legjava szavaiban,

Majd milliónyi katona áll a harcedzett szavaiban.

Eljő még az ideje, mikor felkapaszkodik,

S ha karnyújtásnyira az égi kapu, elrugaszkodik.

 

Majdan ha elérte az égnek kapuit,

Ottan találja majd meg az igazi valakit.

Angyalszárnyai nagyok s hatalmasok,

Szemei ragyognak, mint az égi csillagok.

Kezeivel összeforrasztja a kettétört lelket,

Még tán nem is sejti, hogy életet mentett meg.

 

Kedvesével boldogak, lassan múlik az idő,

Nem is beszélnek róla, mert tudják, mi a jövő.

Ha tekintetük összeér,

Jól tudják, köztük csak a csend beszél.

Így múlik minden ölelés, s ily hideg a csók,

Már csak a költemény létezik, mert kevés lett a bók.

 

Menyegzőjén elhangzanak, a rég papírra vetett művek,

Az emberek kezei, csak boldog könnyeket ölnek.

Örökre esküsznek, egymásnak, s a fenti világnak,

Nincs is más az érintésben, csak boldogság, és imádat.

Filmre vitt házasság, mondja az eltelt nép,

Ha együtt látják őket, azt mondják, hogy szép.

 

Gyermekét bölcsen tanítja, bár a leckét megtanulja,

Vasbetonba vésett soraitól, két kezével óvja.

Jól tudja bölcsessége, mely úton jár a gyermek,

Apa szól gyermekére, ifjonc féltelek.

Végül te választod meg, mely lesz igaz ösvényed,

Lesz oly út, hová magam sem mehetek veled.

 

Öreg korában már hullámosak szavai,

Hamar kialusznak a gyufának lángjai.

Sorai már nem csinálnak vihart, az égi tengeren,

Boldogan neveti majd ki, mi az a félelem.

Puhán lesz vetve, szobájában az ágy ott,

Elérhetett mindent, melyre csak vágyott.

 

Halála híre megrendíti a földet, és jövőt,

Csak földjébe hagyják nyugodni az igaz szívű költőt.

Ne keressétek amottan a túlontúli világon,

Mert ejtőzik lelke majd minden kövön, és virágon.

Magatokban keressétek, ha újra leszáll az éj,

Mert ő mindvégig ottan marad, lelketek mélyén.

 

2015.01.23.