A remény színe

Tiara feszülten sétált végig a hosszú folyosón. Ilyen súlyos helyzettel eddig még sosem állt szemben. Hogyan is oldhatná meg? Még csak egy éve lett a főkancellár, az idősebbek lenézték, a vele egykorúak nem tisztelték, a fiatalabbak pedig irigykedtek rá. Sosem akarta ezt a kinevezést, de apja után csak ő kaphatta meg a tisztséget. Nevét is azért kapta, hogy hangsúlyosabbá tegyék nemesi származását, később küldetését, amit sohasem kért.

-Úristen, Tiara! Hallottad? – lépett mellé legjobb barátja, Sol.

-Borzalmas, olyan borzalmas! – ingatta a fejét Tiara – Mégis hogyan történhetett ez meg?

-Már utánajártam. – jelentette ki Sol. Ő ilyen volt. Mindent tudott, mindent kiderített, mindig tudta mi a teendő. Tiara nem is kaphatott volna nála jobb barátot. Nélküle rég elveszett volna – A lakórészleg egyik védlemeze megadta magát. Ahogy pedig felszakadt a lemez, kártyavárszerűen omlott össze a búra. A védelmi rendszer viszont sajnálatos módon tökéletesen üzemelt. Amikor érzékelte a nyomáskülönbséget, egyből lezárt. Úgyhogy azok, aki túlélték az búra összeomlását, kinn ragadtak. Velük a bolygó végzett. Kilencvenhat embert vesztettünk. Gyerekek öregek, nők… csak azok élték túl, akik az éjszakai műszakot vitték.

-Tizenhatan?! – döbbent le Tiara, Sol pedig bólintott – Hogy lehet az, hogy eddig minden biztonsági óvintézkedésen átment egy ilyen fatális hiba?

-Holnapra van beütemezve az éves ellenőrzés.

A vörös, a remény színe, idézte fel gondolatban Tiara apja szavait. Jól emlékezett a kijelentés történetére is. Lassan száz éve már annak, hogy a Földön elindult a ’Mars Projekt’, melynek keretein belül megkezdődhetett a vörös bolygó kolonizálása. A projekt jelmondata volt ez: A vörös a remény színe! Tiara apját nevezték ki főkancellárnak, aki tökéletesen kézben tartotta a kolónia minden területét és próbálta átadni a tudást a már Marson született kislányának is. Azonban huszonhárom év nem bizonyult elégnek. A halál  pedig néha idő elött jön és olyanokat ragad el, akikre túl nagy szüksége van, mint egy éve Tiara apját.

–Most mihez kezdjek? – tördelte ujjait feszülten a nő.

-Ha ajánlhatok valamit: elsőként hívj össze egy különleges gyűlést a túlélőkkel. – javasolta Sol – Együtt könnyebb kisilabizálni, hogyan tovább. – azonban Tiara nem reagált, csak feszülten bámult maga elé. Sol közelebb lépett hozzá és átölelte – Ne aggódj! Együtt megoldjuk. – mondta neki.

-Ezt már nem lehet megoldani. Meghaltak, vége van!

-Nincs vége, ameddig van túlélő! Erősnek kell lenned, értük, értem.

Tiara egy mély sóhaj kíséretében visszaölelte, hátha feltöltődik tőle a lelke.

A túlélők a vezérlőkabinban gyűltek össze. Tiara feltárta a történteket és kifejezte részvétét a túlélők szeretteiért.

-De ez hogyan lehetséges?  – hüledezett Orion – Nem volt elég alapos a biztonsági ellenőrzés?

-Holnap lett volna az éves ellenőrzés. – felelte Tiara.

-Miért csak évente van? – kérdezett rá Kassziopeia, miközben nagy hasát simogatta. Már hat hónapja volt terhes első gyermekével.

-Eddig elégnek bizonyult évente egyszer mindent tüzetesen átnézni, de…

-Nyilvánvalóan nem volt elég! – vágott a szavába Isaac, Kassziopeia férje.

-Ha ez megtörténhetett, csak azt jelentheti, hogy tavaly sem volt valami alapos az ellenőrzés. – dühöngött Leo.

-Talán nem is volt véletlen. – gondolt bele Kerberosz és Kassziopeiára emelte a tekintetét – Vagy csak nekem gyanús, hogy Kasszi’ nem volt a lakóövezetben a tragédia idején? – tette keresztbe karjait.

-Nem tudtam aludni, ezért meglátogattam Issacet. Csak a szerencsén múlott, hogy éppen itt éjszakázott.

-Vagy ő is benne volt.

-Szerintem meg inkább az a gyanús, hogy te egyből elkezded másokra húzni a vizes lepedőt. – mutatott rá Isaac, miközben átölelte felesége vállait.

– Ami azt illeti bárki lehetett. – jegyezte meg Orion. Kijelentését csönd követte, majd mindenki elkezdte gyanúsnak vélni a másikat, melynek hangos vádaskodás lett a vége.

-Elég legyen! – csitította őket Tiara – Inkább a megoldáson kellen gondolkodnunk.

-Jól van kancellárka! Mit lesz az a nagy megoldás? – kérdezte gúnyosan Kerberosz. Ő azok közé tartozott, akik idősebbek voltak nála és ezért nem is tisztelték.

-Még magam sem tudom. – vallotta be szégyenkedve Tiara, miközben megigazította vörös overálját. A családja mindig vörös ruhákat hordott, mert a vörös a remény színe.

– Talán, ha két hajpakolás között gondolnál a kolóniára is, lenne ötleted. – veszekedte Kíra, aki azok közé a fiatalok közé tartozott, akik féltékenyek voltak rá. Tiara alakja hibátlan volt, szőke haja mindig tökéletes, pedig semmi különlegest nem csinált vele. A csinos szőke nőket senki sem veszi komolyan. Ezt Tiaránál jobban senki sem érthette meg.

– Inkább hagyjuk ezt most! – állt barátja mellé Sol – Túl sok minden történt és nem tudunk tisztán gondolkodni. Most jobb, ha mindenki pihen egy kicsit és megemészti a történteket.

A jelenlévők szétszéledtek, de közben azért nem állták meg a gyanakvó pillantást az általuk vélt kétes alakok felé.

-Nem értem. – sóhajtotta Tiara, miközben a kantinban ivott egy kávét Sol társaságában – Ahelyett, hogy megtalálnánk a megoldást, inkább vádaskodunk. Mi értelme ennek?

-Az embereket sohasem a megoldás érdekli, hanem az, hogy ki a hibás. – felelte a férfi, és megkavarta a kávéját – Emlékszel még a C szektorban történtekre, nem?

Hogy is felejthetné el? Tíz éve a kolónia legnagyobb kertjének egyik szűrője meghibásodott és az összes növény lefagyott. Pótolhatatlan zöldég-, és gyümölcsfajok vesztek oda és rengeteg élelem. Az embereket viszont nem az érdekelte, hogy ekkora élelmiszerhiánnyal hogyan vészelik át a következő hónapokat, csakis az, hogy kinek a mulasztása folytán történt meg. Tiara apja kijelölt egy kertészt, aki nem rendeltetésszerűen használt egy műszert, és halálra ítélte. Nem volt nyilvános ceremónia, hogy az elkövetőt titokban visszaküldhesse a Földre. A kolónia pedig elégedett volt azzal, hogy a bűnös megkapta ami járt neki.

-De ez most nem járható út. – vélte Tiara – Csak tizenhatan vagyunk. Bárki is lesz a „hibás” azt a többi meglincseli. Sőt! Talán meg is öli! – aggodalmaskodott. Sol némán figyelte a félig teli poharát. Optimista embernek vallotta magát, az ő pohara mindig félig tele volt, de derűlátó természete ellenére, most csak egy nem túl derűs ötlete támadt.

-Magamra vállalhatom.

-Nem! – vágta rá Tiara – Nem fogom feláldozni a legjobb barátomat. – jelentette ki magabiztosan. Ugyan kétségekkel telve, de ebben biztos volt.

-Én viszont szívesen feláldozom magam az én legjobb barátomért. – nézett rá a férfi.

-Biztosan van más megoldás. – bizonygatta Tiara – Mindenesetre nézzük meg, hogy az itteni szelepek jól működnek-e. – javasolta.

Sol felhörpintette a kávéját, és miután a nő is így tett, elindultak. Egy hangárhoz hasonlatos helyre mentek. Biztonságiközpont lévén tele volt kijelzőkkel, fényekkel, kapcsolókkal.

Tiara gondterhelten húzta összébb szemeit. Miért nincs itt senki? Zűrzavar ide, vagy oda, valakinek mindig jelen kellene lennie, hogy ügyeljen az oxigénszintre, légnyomásra, és még vagy ezer dologra. Számon fogja kérni a felelőst!

-Nézd, csak! – mutatott Sol egy zölden világító lámpasorra – Ez azt jelenti, hogy nincs szivárgás, ez pedig – mutatott a kijelzőre -, azt mutatja, hogy a szelepek éppen zárva vannak.

-Azt nem mutatja, hogy jól működnek-e? – kérdezte a nő.

-Nem, de ki lehet próbálni. – tett pár lépést – Ezzel a karral, lehet kinyitni, illetve bezárni. Ha minden óvintézkedést elvégzünk előtte és mindenki kap egy szkafandert, akkor meg lehet próbálni.

Tiara a plafonra nézett. A ventil látszólag tökéletesen fedett, de egy ilyen eset után nem árt az elővigyázatosság. Vajon rá tudja venni a többieket? Borzalmas, hogy vezetőként ilyen kérdéseket kell megfogalmaznia magában.

Gondolatmenetének lövés hangjai vetettek véget és egy nagyobb sikoly. A két fiatal egymásra nézet, majd az ajtó felé, ahol kisvártatva megjelent Kerberosz, kezében egy lőfegyverrel. Milyen irreális, futott át Tiara agyán a gondolat. Egy primitív lőfegyver ezen a szuperfejlett bázison. Valószínűleg egyik felmenője hozhatta magával a Fölről, itt ugyanis nem tartottak fegyvereket.

-Kerberosz, tedd azt le! – szólította fel őt Tiara, de a férfi csak nevetett.

-Mert különben, mi lesz, kancellárka? Nem, vagy vezetőnek való, úgyhogy leváltalak. De hiszek a demokráciában, úgyhogy tiétek a döntés: behódoltok, vagy meghaltok.

A vörös, a remény színe…. a vörös a remény színe… mantrázta magában Tiara, de ez most nem segített rajta. Hogy akar-e élni? Már ebben sem volt biztos, de nem hagyhatta, hogy az erőszak győzedelmeskedjen. Remegve próbált kitalálni valami megoldást, de Kerberosznak igaza volt. Ő nem vezetőnek való.

-Nem kell elhamarkodni a dolgokat. – szólalt fel Sol, közben óvatosan maga mögé terelte Tiarát – Tedd le azt a fegyvert és beszéljük meg, elvégre értelmes emberek vagyunk.

-Az értelem és a diplomácia csak a gyengéknek való. Mindig az győz, aki a legerősebb. A második világháborút sem diplomáciával nyerték meg, ahogy a misszióra sem az értelmes embereket válogatták ki. Ilyen a természetes kiválasztódás. Aki jobban bírja a terhelést többre viszi, aki pedig puhány, azt ledönti a lábáról a hatalom. – és rájuk emelte a fegyvert – Mi a döntésed Tiara? Szolgálod a missziót, vagy követed a többi „értelmes embert” a halálba?

A nő nem tudta mi tévő legyen. Azon sem tudott túllépni, hogy a jelek szerint Kerberosz már nem egy embert megölt. Nem akart egy ilyen helyen élni, de nem látott más megoldást.

-Megkönnyítem a választást! – elégelte meg Kerberosz a várakozást és leadott egy lövést, ami telibe találta Sol mellkasát. A férfi hirtelen a lőtt sebhez kapott. Mindig is foglalkoztatta, hogy vajon milyen érzés, amikor a testet lövés éri, de már bánta, hogy valaha gondolt rá. Ez jobban fájt, neki, mint bármi más az életében.

-Sol! – sikoltotta Tiara, miközben barátja után nyúlt. Elkapta a férfi testét, de segíteni már nem tudott neki. Elborzadva figyelte, ahogy Sol testét kínok között hagyja el az élet.

Miért ilyen az ember? Miért nem képes a békére? Egy ilyen pusztításra született fajnak nem lenne szabad elhagyni a szülőbolygóját. Nem lenne szabad túlélnie… de talán pont ezért éli túl. Kerberosz igazat mondott, csak az erős élhet túl, aki aztán tovább viszi az erőszak irányította társadalmat. Ekkor pedig Tiarán hirtelen erőt vett az elszántság. Ő ugyan nem fogja ezt a mentalitást szolgálni és másnak sem hagyja. Megragadta a kart és a bázis minden szelepét kinyitotta.

Az utolsó amit látott, a Mars végtelen égboltja volt, amit a felkelő nap vörösre festett.

A vörös sosem volt a remény színe.