Könyörgöm, ma mindenki hagyjon lógva! Én elsunnyogok itt szép csendben, úgysincs sürgős melóm. A főnököt valahogy kössétek le valamivel! Vigyétek el moziba, mit tudom én, találjatok ki valamit! És mindezt síri csendben, ha lehet! Eszelősen elfuserált napom volt tegnap.
Mikor innen kitettem a lábam, rohantam a buszhoz hátha még elérem. De a cipőm sarka beakadt a csatornarácsba, bakker, akkorát taknyoltam, mint a nagyalföld. A gyönyörű imádott zöld cipőm!
Hát, nincs Isten!!!
Aztán láttam, a buszos intett, hogy megvár, ezért Houdiniként villámgyorsan kiszabadítottam magam a büdös csatornából. Ahogy fél darab cipőben, bicegve rohantam a buszhoz, láttam az utasokat, ahogy somolyogva kukkerolnak ki az ablakon. Hát, fasza! Ezek itt meg rajtam röhögnek! Hogy rogyjon rájuk az ég! Aztán, ahogy így átkozódom, a meztelen lábam megtalálja az egyetlen pocsolyát az utcában. Na mit gondoltok megúsztam? Ja! Átúsztam. Elcsúsztam. A bőrömet lenyúztam! ÚÚÚ! Égtem, mint a Reichstag!
Ezt látva, egy készséges fiatalember leszállt, odajött és kivakart a pocsából. Valami köszönömfélét mormoltam a fogaim között, de nem hinném, hogy vette az adást. Inkább csak a káromkodásomat hallhatta. Összeszedte szerteröppent cuccaimat, megkereste még a letört cipőm sarkát is. Aztán karon fogott, hogy felsegítsen a buszra, a kíváncsi, ámde már igencsak hőbörgő utasok közé.
És akkor, reccs! Megkaptam a kegyelemdöfést. Oda a hiper-szuper-multifokális látásom! Ezt az ódivatú szart kellett ma felvennem. Rémes! Na, ez volt az a pont, ahol a mécses is eltört. Vigasztalásul az egész busz átváltott sajnálkozóan együtt érzővé, a türelmetlen – mikorindulunkmárhagyjukeztahülyepicsátafenébe – üzemmódból.
A pofám leszakadt,
A gatyám széthasadt,
Szemügém ripityom,
Kérdezd meg, mit iszom!
Nem utaztam sokat, de azalatt csak arra koncentráltam, hogy láthatatlanná váljak. Nem hinném, hogy ez tökéletesen sikerült, mert mindenkinek, aki előttem leszállt, volt egy-két kedves szava hozzám.
Aztán én is hazaértem, lekászálódtam és integettem egyet a sofőrnek, mintha régi ismerősök lennénk. Mégiscsak bepillanthatott életem néhány drámai, ámde röhejes epizódjába. Ahogy puha léptekkel tipegek, és a félhomályban próbálom kiszúrni a járda taposóaknáit, egy mentőautó szirénájára riadok fel. Végigpörög bennem a mai botrányos nagyjelenetem és úgy ítélem, mindennek dacára irtó nagy mákom van.
Talán mégiscsak van Isten?
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!