Alzheimer-kór
Nem gyógyítható. Ápolásuk enyhébb fokon már egy egész embert kíván. Középsúlyos esetben már két embert, súlyos esetben három emberes.
2010. 35 millió demens beteg élt a Földön.
20 évente duplázódik, így előreláthatólag mintegy 65 millió embert érint.
Magyarországon 250000 fő szenved ebben a betegségben.
A férjem 56 éves volt, semmi káros szenvedélye nem volt. Az Alzheimer -kór kíméletlenül lecsapott.
12 évig ápoltam otthon.
Mindent leírtam, melynek rövidített változata ez a novella. Őszintén hiszem, hogy a rászorulóknak, érdeklődőknek segítek.
A novellát részleteiben olvashatják 7 héten keresztül.
TÜKÖR ÁLTAL TORZÍTVA
Előszó helyett élőszó,
amelyben látszólag csak ékezettöbblet, egy feleslegesnek tűnő vonalacska csak morcog, mormicol valaha íves, hímes ajkaimról… nem tudom miért, meddig maradok még Neked…már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel őrizem a szemedet… világok pusztulásán…ősi vad, kín rettenet űz,… de a kezedet fogom…mert őrized a szememet…benne a kérdést és a kisbabává transzformáló mörcögést is cserepes ajkaimon, amelyet vicsorrá torzít, a jótékonyan odamázolt szilvalekvár, már már mosolyt csalva-lopva e derültlen világra,… köszönöm…Ember… megcsalt emberi méltóságomba, ebbe a bombatölcsérbe… pépes reményt csepegtetsz tíz órája, tíz napja, tíz éve és még talán tovább… még tíz perce, amikor is … amikor… őrizem a szemed, őzike szemed, makkal álmodó vaddisznó pillanatainkat, a szarvashibáinkat, páváink farktollait, fácánok röptét, nyuszik mohó szexualitását, mókusok szorgalmát, menyétek bátorságát, a menyem merszét, amikor Rozit az ölembe… évek rohanását, mintha fürge ürgék…ez lett volna életünk…népköztársaságról köztársaságtalan népig… tervgazdaságtól a piaci kofáig, álpiaci álversenyek álságossáig Szovjetúniótól Karibig, csecsen csencselésig, romtemplomokig, nászunktól az unokavárásig… mosolyalbum turizmustól a katasztrófa turizmusig, kisváros, nagyváros, főváros, alorvos, főorvos, professzor, guru, vaják, Yale, Harvard, Lomonoszov, a mindentudatlanság egyetemei, klinikák, infúziók, beöntések, kúpok, lefekvések, és felfekvések, merevgörcsök és pánikok tízezrei… mert egy kajla gén hebehurgya DNS-e indiszponált…pofonok, adok-kapok, remények, csalódások, és még nagyobb csalások elfogott rebetlijei, levert rebelliók bent az agyban… a megbolydult vegyi üzem diszfunkciói a pia mater alatt vagy felett, ki tudja? …sajnos senki… a mosolygós széttárt kezek,amelyekbe csusszant a verítékes élet és a kölcsön kölcsöneinek összes kölcsöne, hogy viszonzásképpen borítékoltassék a halálnál is rosszabb leépülés…ármány és szerelem, szerelmem köszönöm, nem akarok bőgni, a bőgés is immár népbetegség, akár az Alzheimer –kór – amelynek most már vége lesz…vége. Uram…Uram Istenem…ugye könnyű lesz a lépted…úgy legyen.
Amen
Székhelyi József
a Színész
„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is,
szeretet pedig nincs bennem,
olyanná lettem, mint a zengő érc
vagy pengő cimbalom.
És ha prófétálni is tudok,
ha minden titkot ismerek is,
és minden bölcsességnek a birtokában vagyok,
és ha teljes hitem van is,
úgy hogy hegyeket mozdíthatok el,
szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.”
/ Biblia: Pál első levele a Korinthusiakhoz 13/
Évek óta halogatom, hogy leírom egy rettenetes betegség történetét. Alzheimer-kór, mindössze kilenc betű, de tartalma az élet végét jelenti.
Egy kínai mondás szerint a karma, ami körbejön, körbe is megy. Ez a betegség ilyen! Alattomosan és visszavonhatatlanul támad, szétzúzva rokoni szálakat, baráti kapcsolatokat.
Olyan mintha, egy vaskos könyvből minden nap kitépnének egy lapot, s a végén nem marad más, csak a biológiai lét. A beteg elveszti személyiségét, egyre kevesebbet érzékel a külvilágból. Vagy mégis? Csak verbálisan nem tud rá válaszolni? A gondolatok közlése nem csak szavakkal lehetséges. A szem, a mimika, a kéz- és lábmozdulatok, mind-mind képesek az információ továbbítására. Egy biztos: ápolt és ápoló között a szeretet a legfontosabb energia!
Nincs ünnep, csak hétköznap, kevés siker, sok-sok kudarc. Ezen az úton csak kézenfogva lehet menni, kísérve a másikat oda, ahova minden ember előbb vagy utóbb érkezik.
Quo vadis?
A férjem tájékozódó képességét mindig csodáltam. Sokat utaztunk, nagy távolságot tettünk meg. A térkép adott egy biztonságot, de csak a legritkább esetekben használtuk. Nem volt rá szükség, mert Ő mindig pontosan tudta, hogy merre járunk. Egészen addig, amíg fel nem tette a számomra meglepő kérdést:
– Merről jöttünk? – Merre megyünk?
Erre a segítségre egyre gyakrabban szorult. A tévedéseiből adódó plusz kilométerek csak gyűltek. A nyugtalansága fokozódott! Egy nap megszületett a döntése, szeretné magát kivizsgáltatni egy nagyvárosban, az ottani klinika memória ambulanciáján. A tesztet 70%-ban sikerült kitölteni: Képeket kellett felismerni, memorizálni és emlékezetből sorrendbe rakni. Az órát nem tudta lerajzolni.
A diagnózis: demencia. Akkor még ezt a fogalmat nem ismertem. Nem tudtam, hogy ez egy összefoglaló név, melynek legsúlyosabb változata az Alzheimer-kór.
Előjegyezték MR- vizsgálatra és CT-re. Felírták a gyógyszert. Itthon döbbentem olvastam a tájékoztatóban az Alzheimer szót.
Felhívtam a pszichiáter ismerősünket, hogy nyugtasson meg, ezeket a gyógyszereket más betegségek gyógyítására is használják? Nemleges volt a válasz!
Bekövetkezett az, amitől rettegtem, Alzheimer-kór!
Erről a betegségről már eddig is sokat tudtam, mert a férjemtől függetlenül már előfordult a családban. A későbbi vizsgálatok sajnos alátámasztották ezt a szakvéleményt.
Ekkor még látszólag minden rendben volt, még normális mederben folyt az életünk, de kajánul ott leselkedett ránk a szörnyűség, hogy szétzúzza álmainkat, céljainkat, az egész életünket. Még bizakodva gondoltam arra, hogy tévedés az egész, mi vagyunk a kivételek, nincs olyan nagy baj, meggyógyul a férjem.
Nem baj, hogy nem vadászhat az erdőben, puska nélkül is lehet sétálni, gyönyörködni az égig érő fákban, hallgatni a madárcsicsergést.
A napokat mindketten úgy éltük meg, mintha az utolsó lenne. Szorosan fogtuk egymás kezét, sokat beszélgettünk a közösen megélt élményekről, a fiúnkról, az életünkről. Mosolyogtunk egymásra, de belül jajgattunk, sírtunk és remegtünk.
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
Egy válasz
Itthon ápolt, baleset folytán tolószékbe kényszerülő traumás agysérült betegként, mégha más is a helyzet súlyossága, át tudom érezni a fájdalmat, amit átéltél, ugyanis a párom is hasonlót élhet át nap mint nap mikor felkel mellettem/hozzám az ágyban akár az éjszaka közepén csak, hogy önmagát megnyugtatva leellenőrizze veszem-e még a levegőt. Csak puszta érdeklődőként olvastam soraid, kíváncsivá tettél a folytatást illetően.