1.
Átmeneti dolog
’Az emberi életben lehetnek az átmeneti, futólagos dolgok is a legállandóbbak’
Köznyelvi aforizma
Hanna beszorult a kocsival este a forgalmas pályaudvar parkolójában. Nem tud egyedül kiállni. Apa nélkül ez nem megy. Telefonálnia kell. Sürgős. Szükséges. De a táskában nem találta. A kocsiban sem. Örült, hogy közben nem lökték fel a türelmetlen autósok. Visszament a pályaudvarra. Mert az előbb meglátott egy telefonfülkét. Igaz, korábban is látott már ilyet, de sosem gondolt arra, hogy ezek a sötét bódék alkalmasak lennének telefonálásra. Csak egy régi világ itt felejtett emlékei. Megállt előtte. Kicsit megnyitotta az ajtaját, de bent szurok sötét volt. Még egy picit megnyitotta, kezével kereste, van-e kapcsoló a fülke belső oldalán. De nem tapintotta. Undorát és ellenérzését leküzdve még mélyebben betapogatott. Ekkor elhaladt mellette egy férfi. Mintha a semmiből került volna oda. A külső vágányoknál alig lézengtek. Szinte néptelen volt. A rosszul világított peronon az arcát sem látta. Meg is ijedt tőle. De a férfi barátságos hangon szólalt meg. ’Lépjen be a fülkébe! Ahogyan kell! És akkor lesz világosság! Higgye el!’ Aztán csak haladt tovább. Úgy tűnt el, mit ahogyan megjelent. Hanna ettől biztonságban érezte magát. Elhitte. Belépett. Teljes világosság, szinte fényár támadt a fülkében. Elolvasta, hogyan lehet telefonálni. Mert sosem látott és nem használt még ilyet. Minden működött. Kártyával is. Miután sikeresen elintézte a beszélgetést, megnyugodott. ’Apa jönni fog’. Akkor lazult csak el, amikor némi erőlködés után ki tudta nyomni az ajtót is. Nagy levegőt vett. Haladt tovább a forgalmas peronon a kijárat felé. Közben önmagán gondolkodott. ’Mi történt velem? Hittem annak a férfinak, akit nem ismertem? Azt sem tudtam, a szavai ártani vagy tényleg segíteni akartak nekem? Ha belépek félve a sötét ismeretlenbe? Úgy ahogyan kell? Elhittem neki, hogy világosságot kapok. És akkor megoldható a problémám? Felhívhatom? Akkor apa jönni fog. Tudtam hinni, amikor kérdéses volt a tanácsadó személye számomra. Valóban be kell lépnem, ahogyan kell, és akkor teljesen világos lesz. Hittem. Muszáj volt. Akkor. Pedig én nem szoktam így tenni. Kényelmes az életem, minden világos, józan és racionális A probléma megoldásaim is. Ezt szoktam meg. Most fordult elő velem először, hogy fordítva tettem. Hinnem, lépnem először. Működni fog a rejtett és sötét világú ismeretlen fülke. Most először elfogadtam, amit egy teljesen ismeretlen ígért, megszólított, a világosság ígéretével bíztatott. Apa jön majd.”
Ennek a tudatában szabadon nézelődött, ballagott a peronon tovább. Azon kapta magát, hogy maga elé beszél, egy szósorolót. A hangját szerette mindig hallatni. A peronon elnyomta a zaj. ’Édesapa, apus, papa, apuci, atya…. Atyám!-és a homlokára csapott. ’Normális vagyok én?’– de folytatta tovább. Az utolsó hívószó miatt. ’Szent a te neved….a földön is…szabadíts meg a…most és…Mindörökké.’ Nem tudta az egész úri imát. Talán éppen így akarta. ’ Ez az egész irracionális, őrület!’ Körülnézett, feltűnt-e valakinek? Közönyösen hömpölygött körülötte a tömeg. Saját útjuk, céljaik felé. ’De majdnem egészen pontosan el is tudtam volna mondani. ’Szívesen megveregette volna ezért a saját vállát. Ezzel a kicsivel azonban roppant elégedett volt. Apa megjött. Felismerte az alakját. A hangját is.
’Én vagyok, jöttem, ahogy csak tudtam. Mi van veled, Hanna,-és fürkészte a lányát-Rosszul érzed magad? Ez nem nagy ügy, mindjárt megoldom, olyan különös vagy.’-Erre Hanna gyerekes módon ugrott a nyakába. Hálát érzett, és még dicsérte is. ’Te nem hagysz engem itt árván magamra, eljössz értem.’ Az ige helyet elhallgatta, mert megzavarta volna vele apát. János 14 18. Pedig igencsak meglepődött volna, ha erre apa igével felelne. Megtehette volna, mert tudott sokat. Hordozott magában. Egy jó ideje már ennek, ám mélyen magába rejtve, ’Aki aggódik szívében, az levertté lesz…’ Példabeszédek 12 25
Apa vezetett, Hanna mellette fecsegett teljesen felszabadultan. A futólagos, tűnő esetét tréfára vette, úgy mesélte el. Na, mondjuk nem mindent. Volt, amit megtartott magának. A peronon még ment neki a belső szemlélődés. De már elhomályosult. Apa szavai is kizártak minden nyugtalanító gondolatot. A szokatlan tetteit, a gondolatait, a szavait.
Mi, emberek még nem tudunk mindent.
Bár, ha meglátott Hanna egy-egy telefonfülkét, feléledt benne mindig az emlék. Állandó lett a futó pillanatkép. Ez megmaradt.
Az ’Örökké” szép szó. Már csak ilyen! Így működik az emberben. Rácsodálkozunk, beleájulunk, aztán átadja a helyét lelkünkben az ikertestvérének, akit úgy hívnak, hogy „Soha.’
2.
Ahol kötelező álmodni
A laboratórium üvegkalitkájában egy pók nézelődött. Vágyakozva figyelte a közeli ablakban, kint, a szabadban hálóját szövögető, nagy keresztespókot. Egy oktalan legyecske fennakadt. Vajon eléri-e? Izgult. Ha esős idő volt, gyönyörködött a vízcseppektől varázslatossá vált háló tökéletességében. Aggódott, ha szél volt. Sérül-e a szép szövedék? Boldog lett, amikor kint újra elkészült a szakadások után a pókháló. Örült, hogy még a biztonsági le-és felkúszást segítő szállal is ügyesen boldogult a kinti pók.
Amikor a munkanapnak vége lett, akkor gondosan lekapcsoltak, kikapcsoltak, lehúztak, lezártak, bezártak mindent a laborban. Az egyik este azonban az ablakról megfeledkeztek. Már több hete nem foglalkoztak a pókkal sem. Egészen félre tették. Így kerülhetett az ablak közelébe is. Amikor bent elcsöndesedett minden, akkor a pók maradék erejét, ösztönét arra használta, hogy küszködve, de ki tudjon szabadulni az üvegtartójából. Sikerült. Leereszkedett óvatosan a fertőtlenítőtől ragyogó munkaasztalra. Megmozgatta finom lábait. Körülnézett. ’Annyi mindent szeretnék csinálni! Most. Itt. Rögtön. Megtenni mindent! Álmaimat, a vágyaimat! Egyszerre!’
Ez a szokatlan távlat és lehetőség-bőség teljesen lebénította. Annyira izgatott lett. De próbált megnyugodni. Valamiféle sorrendet alakítani. ’Mit tegyek először? Majd másodszor? És így tovább. Éllettel teltem el! Álmodtam hálót, szabadságot, fákat, lombokat és ágakat. Legyecskéket, apró rovarokat. Hasznossá tenni magam. Most cselekedetre válthatom, megvalósíthatom önmagamat is.”
Végig mászta az ablakkeretet, utána igyekezett kijutni a rosszul záródó, bukóablak legtávolabbi, felső sarkában talált résen. A szabadba.
Reggel lett. Indult a szokásos nyüzsgés, kezdődött a munka. Áradt be a napfény. Az ablakon felhúzva maradt reluxa sem jelentett ma gátat. Kint enyhe szellő mozgatta a külső pókhálót. De bentről már senki nem figyelte. A reggeli takarítók fedezték fel, hogy az üvegkalitka mellett hever a kísérleti pók. Nyolc lába meredt az ég felé. Nem nyúltak hozzá, mert ők nem tudhatták, van-e szükség rá, vagy sem. Bejegyezték gondosan a naplóba, és haladtak tovább.
Amikor a kutató megérkezett, felfedezte a félrecsúszott fedelet, és az elpusztult pókot. Egy ideig csak nézte. Gondolkodott. Majd hátralépett. Lefényképezte az egészet. Majd gondosan, szakszerűen tartósította. Behelyezte a bogarak, rovarok, lepkék gyűjteményébe. Ott is maradt egy ideig.
A kutató előkészített egy fehér., márványmintás papírlapot. Szépen ívelt, kalligrafikus betűtípust választott. Aztán címkét készített. A pók táblájának aljára felragasztotta.
Epeira diademata
Keresztespók. Hím.
„Csak a biztos pozíciók adnak megnyugtató megoldást mindenkinek. Bármilyenek is legyenek azok. Élni kell, mielőtt meghalunk. Álmok, vágyak nélkül nem lehet. Nem érdemes.
A kutató kivette a gyűjteményből a preparált pókot. Üveget metszetett, szép keretet választott számára. Az íróasztala fölött kapott kitűntetett helyet.
3.
Ahol nem kötelező álmodni
Az ötvenhét éves főügyész mélyen vonzódott minden szépséghez. A természetben, a zenében, a könyvekben, a verssoraiban, amiket írt maga is egykor. Műtárgyakban, festményekben és épületekben. Művészlélek volt.
Az asszony, még szinte gyermek, a férje idősebb és gazdag kereskedője volt a városnak. Aki ártatlan hóbortnak tartotta fiatal feleségének irodalmi levelezését, verselgetését, képek gyűjtését, az olvasást. Nem gondolt semmiféle házastársi hűtlenségre, amikor a levelezést felváltotta az, hogy szinte már mindennapos vendég lett otthonukban és a gyönyörű kertjükben az általa is jól ismert és nagyra becsült műpártoló főügyész, íróemberféle is. És ez így igaz is volt. Semmiféle testi kapcsolat nem volt közöttük. Mindketten megelégedtek az egyszemélyes közönséggel. Mintha intellektuális egyesülés lett volna közöttük. A mai olvasónak már parodisztikusan hatnának azok az érzések, gondolatok, amelyeket egymásnak írtak leveleikben. Már publikusak, 2000 óta. Ez volt a főügyész rendelkezése a halála előtt. Addig kellett őrzött letétben maradniuk.
Akkor, amikor a fiatalasszony huszonhat éves lett, házasságát meg nem törve, de beleszeretett egy férfiba. Érzéseit csak a főügyésszel osztotta meg, levélben búcsúzott el tőle. Az intellektuális, plátói udvarlójától, hódolójától.
Kétségtelen, a leírtakat mindketten őszintén élték meg. Semmi nyomát nem találtam magam sem olvasás közben a valóságos környezetüknek ezekben a levélváltásokban. Sem a házasságuknak, a férje és hódolója hivatásának, a közeledő első világháborúnak. Sem a kitörésének. A főügyész így is boldog volt. Nem volt kötelező álmodnia többet. Ám a plátói szerelmi vonzalomban az asszony verselgetni kezdett, érzelmeseket. Azokat ő olvashatta először, hiszen egykor írt maga is. Nem csak olvasott. Sokat. Ő maga is felfedezte közben önmagában újra. A vágyat. Az irodalmi alkotásra. Amivel már néhány éve felhagyott.
Történetük folytatása meglehetősen szomorú. Vagy inkább meghatónak mondható vagy logikusnak és egyenes folytatásnak. Számomra az. A búcsú után a főügyész újra letette a tollat. Nem írt többé. Talán a személyes gyász miatt? Én úgy gondolom. A fia hősi halottja lett a háborúnak. Senkije nem maradt, teljesen magányosan és depressziótótól kínozottan hunyt el 1919-ben.
A fiatal nő alig pár évet élt még férjével békés házasságban, mert elözvegyült. Előbb Trianon majd az új rendszer vitte el minden vagyonát. Ami megmaradt. Számára egyetlen szobát hagytak meg egykori villájukban. Ablakából a kertre láthatott, ahol egykor beszélgetett a főügyésszel. Az örökhulló esőről, Baudelaire-ről. Két földünk van: mély s dús ugar. . . A Művészet és a Szerelem. . …… Ó, szerelem!…. Únt szívem örök oltára vagy! Beszélgetve regényekről, festményekről. Utána mindketten otthonukba tértek, rögtön papírt véve elő, és írtak egymásnak. Azt a befelé érzést, amit magukban éltek meg. Az asszony álmok nélkül aludt éjjel. A megkapott egyetlen kis szobában élt szürke napjaiban már ő sem kívánhatott többet ennél.
Talán éppen ez így volt kettőjüknek az Élet. Eddig tartott. A belső világukban megélt szenvedések, érzetek, a hangulatok. A külsőről mit sem említve, mert ami ’istenes dolog ugyan, de egy kicsit unalmas.’ A kerti beszélgetések egymással, utána rögtön megírt leveleik nélkül bizonyára ’végtelelen hálaadás lehetett volna minden anyagi és világi dolog’, ami egyébként biztosította számukra a jólétet, a boldog elégedettséget, a hiánytalan, sima, buktatók, próbák nélküli életükhöz.
Ábrándjaik nélkül azonban örömteli életük nem lehetett. A szép lelkek számára gyalázatos erővel bírt volna. A líra, a szépség és a plátói szerelem örök reménysége és lehetősége tette életüket égővé. ’Ahol több az érzés, ott több a szenvedés is!-Ezt írta Leonardo valahol.
És ez is igaz volt. Gozsdu Elek és Weisz Anna. A Bánságban. Temesvárott. Sosem éltek együtt. Semmi nem történt közöttük. Valóban semmi nem változott?
„Eleven levelek- amit ír, kihallom belőle a beszélgetéseinket, a hangunkat, a sírásunkat, és kihallom a hallgatásunkat. De maga csak írjon, Anna, Írjon!
Aláírás. Gozsdu Elek
Author: Fodor Ágnes
A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...
