Véletlen és tudatosság (2)

„A nyár óriási talpa hihetetlen

Gazol, virágok nyakszirtjére lép;

Én csak magamhoz voltam kegyetlen.

Én soha nem adtam fel a reményt.”

(Csukás István: Csak elmondani adj erőt!)

Véletlen és tudatosság…

Amennyire tudtunk, alkalmazkodtunk az új körülményekhez. Leköltöztünk az otthonunktól 150 km-re egy gyönyörű dunántúli fürdővárosba, ott lakást és üzlethelyiséget béreltünk. Az üzletünk kedves és jó modorú emberek találkozó helye lett. Élveztük a társaságukat és még a megélhetésünk is biztosítva volt.

A napi programunkba kötelező penzummal bekerült a reggeli és az esti több órás kocogás és a rendszeres torna, az egészséges táplálkozás, gyümölccsel és zöldséggel.

A férjem napközben is sokat sétált. A cél mindig ugyanaz volt, virágot hozott, melyet a parkokból és kertekből tépdesett le. Én akkor nyugodtam meg, ha láttam őt közeledni, ha mosolygott, tudva azt, hogy nincs semmi baja, kerülővel ugyan, de visszatalált.

A betegség előtt nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt. Egyre gyakrabban vettem észre rajta hangulati változást. Ilyenkor felvettünk a földről egy kavicsot, ezzel jeleztük egymásnak, hogy türelmet kérünk a másiktól. Játéknak tűnt, de nem tudtam megfeledkezni a veszélyről, rettegve figyeltem őt, hogy észre veszem-e azokat a jeleket, amelyek a betegségre utalnak.

Még teljes valóságában ő volt, semmi nem változott, de közénk férkőzött a bizonytalanság, a holnaptól való félelem.

Abban a házban, ahol éltünk és laktunk, élt egy jónevű orvos is. Tőle hallottuk először, hogy a szervezet egységes egész, hogy gyógyítani csak a jó emberek tudnak. Rendelőjében egy különleges, okos géppel vizsgálta és ellenőrizte a férjem mentális és fizikai állapotát. A reflexpontokat stimulálta, a monitoron megjelenő amplitúdók a feltett kérdésekre kizárásos alapon válaszoltak. Tőle hallottuk először a „csakra” szót. Az orvos ma már nem él, de a vele való találkozás, barátság fontos volt az életünkben, sokat jelentett. Belépőt egy olyan ismeretlen világba, amelyről akkor még keveset tudtunk. Véletlen és tudatosság, ez jellemezte az akkori életünket. Mintha valaki (egészen bizonyos) szervezte volna a körülöttünk történteket.

A házban dolgozott egy természetgyógyász nő is. Furcsa, bohókás alaknak tartottuk a ruházata és a viselkedése alapján. A vele kapcsolatos szavakat felszínes módon összekevertük a nem átlagos, különleges szavakkal, tartalommal. Az ismeretségünk eddig csak az üdvözlésekre korlátozódott, egészen addig, amíg nem tettem fel a következő kérdést: – Ki tudod-e nyitni a csakrákat?

A bioenergetika, a kristályok, a színek világa, a hangterápia értelmet nyertek általa, és örökre beköltöztek az életünkbe. Az orvos, a természetgyógyász, a masszőr, a kötelező mozgás, az egészséges étrend egy új életformát jelentett. Berendezkedtünk a túlélésre, őszintén reménykedve, hogy mindez még sokáig így marad.

A fürdővárosban rendszeresek voltak a kulturális programok, színes műsorokkal, vidám eseményekkel. Egy ilyen alkalommal mi is a fellépő táncosokat figyeltük. A jókedv, a zene, a tánc, bennünket is magával ragadott.

Még rövid időre képesek voltunk megfeledkezni arról az alattomos sötétségről, amely beárnyékolta az életünket, hogy a legváratlanabb pillanatban kíméletlenül és vigyorogva lecsapjon, hogy uralkodjon rajtunk, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatva, amíg csak élünk. Azon a délutánon mindezt nem éreztük. Önfeledten hajnalig táncoltunk, nem sejtve, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy önmagunk lehettünk.

A kálváriánk elkezdődött.

Két nyár egy ősz

Ekkor az életünk csak a pénzkeresésről és a férjemről szólt. A lakás és a butik egy helyen volt, a városközpontban, biztosítva a kényelmünket. A vásárlók ismerősként köszöntöttek, később már barátként üdvözöltek bennünket. Helyünkbe jött a természetgyógyász, a masszőr, ellenőrzésre pedig az orvos barátunk rendelőjébe jártunk. Szerettem volna megállítani az időt, de sajnos ez a fék nélkül robogó vonat minden könyörgésünk ellenére elindult velünk.

Egy nagyon meleg nyári napon a fővárosba kellett utaznom. Úgy gondoltam, a férjemnek jobb helye lesz a munkatársunk rusztikus, nádfedeles, hűvös parasztházában, fenn a hegyen, a sűrű erdőben. Százszor elmondtam, hogy vigyázzon rá! Ennek ellenére egyedül „cserkelt” az erdőben, a vadász kíváncsiságával, miközben egyre beljebb merészkedett, eltévedt. Több órán keresztül aggódva keresték, átfésülték az erdőt hiába.

Megszólalt a telefon, szomorú hírt közöltek velem. A férjem eltűnt!

Értesítettem a rendőrséget, közben a hányinger kerülgetett Budapesten. Nem intéztem semmit, mert kétszáz kilométer után visszafordultam. A könnyeimet nyelve kerestem a kapaszkodókat. Vigasztaltam magam, reménykedve abban, hogy nem történt baja.

Útközben a telefon csak nagy sokára szólalt meg ismét, jelezvén, hogy a megtalált személyre ráillik a személyleírás. Egy erdőszéli házban őrzik az ott lakók és két rendőr vigyáz rá, amíg oda nem érek. A találkozásunk szánalmas és megindító volt. Az idegen, segítőkész emberek körülállták, Ő egy fatörzsön ült, és folytak a könnyei. Átöleltem és a fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem.

Néztem a férjemet és nem tudtam elhinni, hogy mindez vele történik. A magabiztos felnőtt férfi helyett, egy szomorú, ijedt kisgyereket láttam, aki lesütött szemmel, szégyenkezve dolgozza fel a történteket.

Erről a kalandról még célzásként sem beszéltünk soha. Télen hazautaztunk. A megszokott programon nem változtattunk: sok séta, torna, szobabicikli, megfelelő étrend. Délelőttönként a helyesírási szótárban aláhúztuk az ismerős szavakat, hogy humoros mondatokat szerkesszünk, tornáztatva a mentális képességünket. Közösen néztük a természeti és vadász filmeket. A megszokottnál is többet jártunk színházba.

A férjem betegsége családon belül még nem volt téma. Egyszerűen nem akartam, hogy idő előtt megbélyegezzék, hogy állandóan fürkésző szemek figyeljék. Ugyanakkor benne volt a bizonyítási vágy, rá nem jellemző módon a „parttalan csacsogás”. Az elme még mozgósította az energiát, apró hiányosságokon és tévedéseken még feltűnés nélkül átsiklott.

Visszatérve a fürdővárosba, a betegség egyértelmű jeleit már nem lehetett elsimítani, takargatni. Már a lakásban is eltévedt, állandóan a wc-t kereste. Nem kötötte le az olvasás, nem tudott számolni. Mindent akart birtokolni, és semmit sem. Nyugtalan volt, úgy gondolta még képes autót vezetni, de a szabályok már számára nem léteztek. Ha felöltözött nem gombolta be az ingét, nem húzta fel a nadrágján a cipzárt. Ha nem reagáltam kedvesen az utcán letépett virág látványára, akkor megsértődött, arrogáns lett.

A környezet ítéletével akkor szembesültem először, amikor az egyik német vásárló megkérdezte: Ist dein Mann krank? A te férjed beteg?

– Ja! Mein Mann ist krank. Igen, az én férjem beteg, és elsírtam magam.

Ezután hamar eljött az a nap is, amikor már nem volt maradásunk. Hallucinált és összevissza beszélt. Pánikszerűen csomagoltunk, és elindultunk haza. Útközben megálltunk egy erdő mellett, de nem a dolgát végezte, hanem nekiiramodott és futott. Nagy nehezen tudtam csak rábeszélni, hogy induljunk, mert még hosszú út vár ránk. Könnyes szemmel vezettem az autót, és úgy éreztem nincs nálunk szerencsétlenebb ember a világon.

„Mint furcsa ráadást, vagy veszélyes messzeséget
kezdtük nézni a holnapot-
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele
szíved koszorújába kapott.”
(Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek)

Author: Lászlóné Háló Erzsébet

Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....