„Isten kezében oltókés”
(ismeretlen)
Gyógyítani csak a jó emberek tudnak!
A férjem tétován és remegő lábakkal álldogált az ágy mellett. Én a személyes dolgait rakosgattam az éjjeliszekrénybe, amikor megjelent egy fiatal orvos, arcán egy elnyomott mosollyal, csöpögő öntudattal. Mögötte halk morajlással a fehérköpenyes kíséret. Tele lett velük a kórterem. A fiatal orvos miután felvette a tudós álarcát, okoskodva kérdezte:
– Asszonyom! Mit vár tőlünk?
– Azt, hogy visszakapjuk a régi életünket! – válaszoltam.
– Ne reménykedjen! Nem fog sikerülni! Sok ilyen beteget láttam! – felelte, és önmagával megelégedve, megcélozta a következő ágyat.
A döbbenet és a keserűség kiült az arcomra, átkaroltam a férjemet és sírtam. A főnővér később visszajött, vigasztalt és bocsánatot kért.
A fiatal orvosnak szerettem volna az arcába vágni, hogy pályát tévesztett, hogy az idős barátunktól megtanultuk, hogy „gyógyítani csak a jó emberek tudnak”, de a kiszolgáltatottság elnémítja az embert. Csendben maradni, alkalmazkodni, az ott dolgozókat rövid idő alatt megismerni, a lehetőségekhez képest berendezkedni. Mindez a túlélést jelenti! A férjem mellé ápolónőt fogadtunk. Fürdettük, tisztába tettük, etettük, sétálni vittük, megpróbáltunk egy napi programot kialakítani. Közben azt a töméntelen mérget, melyet az előző egészségügyi intézményben belenyomtak, itt igyekeztek a szervezetéből kimosni. Alapvető cél az volt, hogy beállítsák azt az optimális gyógyszeradagot, amely képes még a betegséget egy időre megállítani. A fiunk látogatása mindig egyfajta változatosságot, örömet hozott neki.
Soha nem felejtem el azt a szívszorító jelenetet, amikor a felnőtt fiú az apja fejét simogatva, csitítva nyugtatta, altatta.
Elmúlt évekre visszatekintve, meggyőződésem, hogy könnyebb egy szeretett hozzátartozót elsiratni, mint végignézni, ahogy az ember leépül.
Az idő itt is, ebben az intézetben, ugyanolyan lassan és keservesen telt, sok-sok tragédiával fűszerezve, mint az előző kórházban. A klinika úgy működött, mint egy monstrum nagy gépezet. Érzelem nélkül tette a dolgát, elvárva mindenkitől az alázatot. Sajnos a betegem érdekében ez nekem nem mindig sikerült.
Egyik este már éppen hazafelé készülődtünk, amikor, az éppen álomba szenderedő férjem ágya mellé beállították az infúziós állványt a palackokkal. Az ügyeletes ápolónak szóvá tettem, miért pont most, miért nem nappal, amikor ketten is vigyázunk rá. Az ügyeletes a pult mögött felélénkülve, azon nyomban jelezte az ügyeletes orvosnak, hogy bíráltam a munkáját. A fehér köpenyes szigorú arcú orvos tekintélyt parancsolóan közeledett felém.
– Asszonyom! Tíz perce van, hogy elhagyja a klinikát! A jövőben pedig kérem a látogatási idő szigorú betartását! – mondta és még leállt csevegni mosolygó arccal az éppen arra járó ápolónővel.
Másnap kialvatlanul, fáradtan, de két táskába szépen becsomagolt ajándékokkal, mindenre elszánt hadvezérként vonultunk be. Célunk egyértelmű volt. A megvesztegetés! Ezek után addig maradtunk, ameddig akartunk.
Maradj pillanat!
A klinikán a megszokott rend szerint folyt az élet. Az ápolók hozták a lázmérőt, az infúziót, a gyógyszereket, készültek a nagyvizitre. A betegek egyszerre mentek a fürdőbe, sietősen tettek-vettek, izgatottan várták az orvossal való találkozást. Ilyenkor olyan volt az osztály, mint egy szürrealista kép.
A nyugalom, a halk moraj csak látszat volt. Az a beteg, akivel a folyosón beszélgettem, aki férjem állapota felől érdeklődött, a következő pillanatban mérgesen csapta be a kijárati ajtót, hogy a két fehérköpenyes erőszakkal visszakísérje.
Az a szomszéd férfi, aki történelemből vizsgáztatott, kérkedve a lexikális tudásával, a fejére húzott takaró alól kiabált, jajgatott. A másik meztelenre vetkőzött, letépve mindent magáról. Egy dolog tudta őket visszarángatni a jelenbe, ha valaki közülük sajnálattal, részvéttel volt irántuk.
Furcsa megindító világ ez, a külvilág szemében egy torz kép az emberről, de mélységesen őszinte, szívbemarkoló és púder nélküli.
Mi a férjemmel, engedéllyel vagy anélkül sokat sétáltunk. Ha jó idő volt, a klinika parkjában, rossz idő esetén pedig a kórteremben.
Aznap szakadt az eső, a szobában csak a skizofrén egyetemista fiú volt, aki mereven nézte a mennyezetet. Az egyetemi tankönyvek ott sorakoztak az éjjeliszekrényen, de nem olvasott, nem tanult, nem vett tudomást a környezetéről. Én időnként rámosolyogtam, de az viszonzásra nem talált.
A férjemet két lépés után iszonyú düh kerítette a hatalmába. Szitkozódott, szorított és ütött. A vendég ápolónő gyorsan a segítségemre sietett. Beinjekciózták és lekötözték. Az eszemmel tudtam, hogy nincs más megoldás, de mégis borzasztó, hogy csak ezzel a módszerrel lehet ártalmatlanná tenni egy embert. Végtelenül megindító és szomorú. Néztem a férjemet és sírtam. Sajnáltam őt, és sajnáltam magamat. Aztán egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat. Az egyetemista fiú volt, némán nyújtva felém egy tábla csokoládét.
Hogy mondhatjuk azt, hogy az ember elidegenedett. Ott és akkor megtörtént a csoda, amelyre azt mondhatom: – Maradj pillanat, maradj velem, mert magammal viszlek!
„Milyen kivételes ajándék a mosoly! Hiszen nem kerül semmibe, de szívmelengető. Csak egy
pillanatig él, de az emléke megmarad. Örömet szerez és táplálja a jóindulatot. Kiváló
ellenméreg irigység és rosszindulat ellen. Biztatást ad a csüggedőknek, erőt önt belé. Nem
lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek mindaddig, amíg
önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád
mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek nincs nagyobb szüksége a mosolyra, mint
annak, aki már nem tud mosolyogni.”
(Dale Carnige)
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
