A kis református gyülekezethez időnként betér egy-egy olyan segítséget kérő ember, aki pénzt, élelmet, ruhát, esetleg alkalmi munka lehetőséget szeretne.
Így volt ez László esetében is, aki épp egy szeretetvendégség idején toppant be.
Péter – a vezető lelkész – szólt Editnek – a diakónia vezetőjének, hogy egy tálcára tegyen mindenből és hozza be az ifi terembe, ahol leül Lászlóval beszélgetni.
Így is történt. A szendvicsek, sütik, gyümölcsök mellé kávé és üdítő is került. Itt kezet tud mosni, aztán egyen-igyon amennyi csak jólesik biztatta a lelkész. Egy kicsit magára hagyom, amíg összekészítek néhány használható holmit.
László nagyon lepukkant volt. Ujjai a nikotintól sárgák, körmei feketék, zsíros haja ápolatlanul lógott gyűrött, koszos inggallérjára, nadrágja szakadt, cipője lyukas. Szájából a sör és a nikotin vegyített illata áradt, míg a teste az izzadtság és a kosz szagával keveredve okozott olyan érzést, mint, ha nem lehetne levegőt venni mellette.
Péter rövidesen visszatért, átadott a férfinek egy táskát, amibe fehérneműt, néhány tiszta inget, nadrágot és egy pár cipőt tett. Megbeszélte vele, hogy ha nem rendeződik a helyzete, akkor jöjjön el egy hét múlva, addigra megpróbál valami hosszabb távú segítséget keresni számára.
Megosztotta a gyülekezettel azt az információt, amivel László felhatalmazta, nevezetesen, hogy vidékről jött fel munkát- és szállást keresni, de mivel szállást nem talált, alkalmi munkára se fogadta fel senki. Eljár az ingyen konyhára enni, de más megoldást nem lát, amivel egy kicsit is feljebb tornázhatná magát.
Ottó – a gondnok – felajánlotta, hogy a kertjükben levő kis házban átmenetileg ellakhat. A fűnyírás és bozótvágás is aktuális, szerszámok vannak, hozzá is kezdhet a munkához. Többen is jelentkeztek, hogy rövidebb-hosszabb időre ők is tudnának feladatot adni a férfinek. A ruhagyűjtésből itt maradt és még el nem szállított holmikból válogathat kedvére, valamint egy kis kezdő „tőkét” is megszavaztak számára a segélyalapból. Mindenkinek van ismerőse, szomszédja, beszélni kell velük, hátha egy időre megoldódik a pénzszerzési lehetősége Lászlónak, és talán idővel állandó bejelentett munkahelyet is talál.
László sírt örömében. Ígérte, fogadta, hogy meghálálja a bizalmat és a számtalan segítséget.
A következő héten ott ült a templomban tisztán, rendezetten és boldogan. Rendesen dolgozott, a kosztért, szállásért nem kellett fizetnie, a szerszámokat elvihette oda, ahol épp szükség volt azokra.
Az évenkénti úgynevezett csendes hétvégét egy balatoni üdülőben tartotta a gyülekezet. Ezekre céladományok adhatók, így, akit anyagilag megterhelne a 3 napos alkalom, annak vagy nem kell fizetnie, vagy kevesebbet, mint amennyibe az kerül.
A leutazást pedig úgy szervezték meg, hogy akik kocsival mentek, azok vitték azokat, akiknek nincs autójuk. Lászlót a lelkész vitte a családjával együtt – feleségével és négy gyermekével – költségeit pedig a gyülekezet állta. A férfi ahhoz ragaszkodott, hogy a strandbelépőjét és a cigijét ő maga fizesse a keresetéből, amire láthatóan büszke volt.
Jó volt nézni a változást, amin keresztül ment. Koszos, büdös, csavargóból konszolidált érdeklődő, aktív, életvidám férfivé vált. Igaz, a lakást csak átmenetileg tudhatta „magáénak”, de ha lesz rendes keresete, bérelhet egy kis lakrészt, vagy szobát.
Az utolsó napon közös csoportkép is készült, haza pedig mindenki úgy, illetve azzal jutott, akivel odafelé ment.
Két hónap múlva László eltűnt. Ottóék nem tudtak róla semmit. A szerszámok, – fűnyíró, kasza, gereblye, ásó, fejsze, stb. – sem kerültek vissza. Ottó érdeklődött az ismerősöknél, akik csak annyit tudtak, hogy a férfi elvégezte a rábízott munkát, a fizetséget megkapta, a szerszámokat elvitte.
Eltűnését követő két-három hónap elteltével, László úgy, mint első alkalommal – koszosan, ápolatlanul, büdösen, szakadtan – jelent meg a gyülekezetnél. Láthatóan összetört volt és szégyellte magát. Őszintén elmondta, hogy összetalálkozott az egyik ivócimborájával, a szerszámokat eladták, a pénzt elitták. Mivel tartott attól, hogy keresni fogják, visszament vidékre, ahol az utolsó fillérjét is elköltötte. Éhes, szomjas, nincs hová mennie. Nagyon megbánta azt, amit tett, nem ezt érdemelték volna azok, akik mellé álltak, segítették, befogadták. Mindent helyrehoz, ha kap még egy esélyt.
Kapott. Rövid időn belül helyrejött, ismét tisztán jelent meg és a munkát is becsületesen elvégezte. Bár senki nem kérte és nem várta el tőle, ráadásul a segítségnyújtásnak se volt feltétele, mégis eljárt az istentiszteletekre. Jókedvűen beszélgetett az emberekkel, visszatért az életkedve, valamint a tenni- és változni akarása. Munkahelyet is talált, az alkalmasságin megfelelt. Ottó megengedte, hogy további fél évig náluk lakjon, a tüzelőt kell csak megvennie, hogy késő ősztől fűteni tudjon. A karácsonyi közös ünnepi alkalmon meghatottan vette át a gyülekezet ajándékát. Szilveszterkor egy árva szó és üzenet hátra hagyása nélkül ismét eltűnt.
Már kitavaszodott, mikor valaki mondta, hogy látta őt az ingyen konyha előtt. Odament hozzá, hogy érdeklődjön hogyléte felől, de László nem volt hajlandó szóba állni vele.
Több év telt el azóta. Időnként valahol felbukkan, egyre szakadtabb és züllöttebb állapotban, de már nem akar változást. Hagyjanak békén! – jó nekem így, mondta.
Kétszer is úgy tűnt, hogy talán sikerül feljönnie a gödörből, megkapaszkodni a segítséget nyújtó kezekben, aztán elengedte ezeket a kezeket és maradt inkább a gödörben.
Kár érte, ahogy minden más emberért is, aki olyan mélyre süllyedt, ahonnan már vissza sem akar jönni. Pedig van, lenne, lehetne visszaút, ha hinne benne, de ehhez elsősorban önmagában kellene biznia.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
