Nagyon szeretem

Nagyon szeretem, hiszen annyi mindent köszönhetek neki. Gyakorta félek, hogy talán nem eléggé, hogy van, amikor többet várok, pedig ő minden. Minden, az egész teljesség benne van. A fiatalságom, az önfeledt játékok a szomszéd gyerekekkel, a finom ételek, amelyeket édesanyám készített a szájízünk szerint, az iskola, a sok pajtás, később a középiskola, mely különleges kihívás volt, hiszen oda már utazni kellett, ráadásul a fővárosba. A kirakatok, bennük a sok szép ruha, cipő, táska, kabát. A mozik, cukrászdák, a csodálatos Margit-sziget, ahová telente jártunk tornaórán, aztán olyan nagy szerelem lett belőle, hogy a későbbiekben elvittem a gyerekeim, unokáim is. A Duna-parton a kavics dobálás a vízbe, a játszóterek, a libegő, a cirkusz és a vidámpark, a Planetárium, a kicsi otthonunk, ahová mindenhonnan öröm volt hazatérni. A nagy kert amelyben orgonából volt a kerítés. A munkahelyem, ahol fejlődhettem, tanulhattam és ennek köszönhetően előrébb juthattam. A nyaralások, kiruccanások, hiszen a cégnek saját üdülői voltak és bérelt buszokkal szerveztek családi kirándulásokat, ahol a kollégák, kolléganők gyermekei között barátságok is születtek. Ó, mennyi minden! Nem létezik, hogy fel tudnám sorolni, hiszen még a saját lakást meg se említettem, ahol már a csapból folyt a meleg víz, nem kellett az udvarról – korábban a kútról – behozni a hideget, befűteni és megmelegíteni, majd lavorban három részletben mosakodni. Nem! Ott volt a fürdőkád, ahol el lehetett nyújtózni az illathabos vízben. A lakás minden helyiségében az egyforma meleg, hamuzás, begyújtás nélkül. Télen a szánkózások, a pihe-puha hón csillogó napfény, amelyben úgy éreztem magam, mint ha maga a mennyország költözött volna le a földre. Aztán a tavasz, ahogy egyre másra bújtak elő a kis virágok, majd kizöldült, kivirágzott minden. A fák menyasszonyi ruhát öltöttek, később pedig gyümölcseikkel örvendeztettek meg bennünket. Nincsenek szavak rá, hogy mennyire szeretem és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, de ez nem változtat a szeretetem mélységén és valódiságán, egy cseppet se csökkenti azt, sőt, így jó, hogy sokan vagyunk, akiknek fontos, akik szeretjük a BÉKÉT.
Tóth Lászlóné Rita
Author: Tóth Lászlóné Rita

Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.

0
Megosztás
Megosztás

7 Responses

  1. Kedves Rita, kedvelem emlékeidet.
    Szeretem a belőlük áradó nyugalmat,
    melyeket gondolatban újraélni igazán,
    csak békében lehet…
    Üdvözlettel: Zoé

  2. Kedves Rita! Jelentkezz be az IR felületre. A hozzászólásoknál keresd meg az íráshoz tartozó hozzászólást és kattints az „Elfogadás”-ra. Az írásodnál megjelenik a hozzászólás, amit neked írtak és ha válaszoltál rá, az is. Szép estét! Zoé

  3. kedves Rita, csak ismételni tudom magam: „minek kitalálni bármit is, ha elég előbogarászni azt, amit az élet talált ki számunkra…” Édesanyám kedvenc válasza volt annó, amikor valami kellemetlen régi téma került szóba: kedves-hamiskásan annyit dúdolt el nekünk: „csak a szépre emlékezem…”

    hát, igen. a „pihológusok” szerint muszáj, hogy leselejtezzük/legyőzzük valahogy életünk még most is zaklató, felkavaró, feldolgozatlan traumáit: a lelki béke nem fér össze a belső éneink háborúskodásaival. szívünk szerint, ha egy mód van rá, s ha van rá mód, pont az olyan emlékeket kell előcsalogatnunk, mint amilyenekről meséltél nekünk. köszönet értük!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Sportág

Sportág   Csupán néhány dolog van a világon, Miből nem lehet sportot űzni; Van, aki tud, másokon nevetni, Vagy győzelmet aratni.   Nem adnak át

Teljes bejegyzés »

Vágyom egy társra

Manapság szomorúan telnek napjaim,   szomorúan, magányosan élek.  Egy idő óta, szívem keserűség mardossa.    Eddig egyedül éltem egymagamban,  de ebből elég volt, meguntam,  valaki hiányzik mellőlem.  Vágyom, hogy valaki mellettem,  velem

Teljes bejegyzés »

Mindenkinek jár

A sátán kutyája a sarokban gubbasztott. Semmihez sem volt kedve. A steaket már rég megette (angolosan, természetesen), a tálnyi friss forrásvíz még a lábai előtt

Teljes bejegyzés »

Sisakvirág

Az ország leghíresebb nyomozója halálos beteg. Legalábbis ezt olvastam a hírekben. Gondoltam eljött az én időm, most vagy soha (szó szerint), interjút kérek tőle. Két

Teljes bejegyzés »

Én, a szúnyog

Éjszaka volt mikor megláttam a napvilágot. 103 testvéremmel együtt egy kék kerti hordó volt a bölcsőnk, benne kellemesen állott esővíz. Anyámat nem ismertem, apám létezését

Teljes bejegyzés »

Lunam ruinam

Kivételes családba születtem. 2257-et írunk, május van, de mintha a régi mondák szerinti január lenne. Megbolondult a világ, a globális felmelegedés átcsapott jégkorszakká, de ez

Teljes bejegyzés »