A költő mindig azt hiszi,
Hogy tud valamit adni.
És hogy nem fog a rímekkel
Csúnyán ráfaragni.
De nem mindig talál
Befogadó fülekre,
Szavait megértő,
Hű célközönségre.
A költő azt hiszi,
Más is úgy érezhet.
És segíthet neki,
Hogy magát kifejezze,
De mindenkinek
Saját hangja van,
S lelkében sokszor
Csak hasonló a hang.
A költőnek néha
El kell némulni,
És belül ismételten
Meg kell újulni,
Hogy onnan ne csak az
Én-szózat zengjen,
Hogy a „mi együtt…”
Önmaga fölé kerekedjen.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
