(Megjelent „A tél ölelésében” c. antológiában, az Irodalmi Rádió kiadásában.)
– Karácsony előtt minden vasárnap meggyújtunk egy gyertyát az adventi koszorún. – mesélte anya; és kislánya, Csepke (igen, így hívják, egy pével…), nagy sötétbarna szemekkel, komolyan hallgatta; és anya így folytatta:
– Tudod, Kicsim, advent a várakozás időszaka. Türelmesen várjuk a szentestét, a karácsonyt. Ilyenkor egy kisfiú megszületését ünnepli az egész világ.
– Baba? Pici baba? – kérdezte a kislány.
– Igen, baba. Pici baba. Úgy hívják, hogy kis Jézus. De róla, majd ha kicsit nagyobb leszel, többet mesélek. – mondta mosolyogva anya a kétéves Csepkének.
Ebben az évben is elérkezett november utolsó hétvégéje, advent első vasárnapja.
– Most apa vigyáz rád! Mi mamával elmegyünk valahová, de hamarosan jövünk, jó? – kérdezte anya.
A kislány nem válaszolt.
Anya és mama a helyi művelődési házba mentek, hogy karácsonyi díszeket készítsenek színes gömbökből, gyertyákból, fenyőágakból, tobozokból. Anya adventi koszorút készített, mama két karacsonyi díszt. Egyet otthonra, az ebédlőasztalra, egyet papának. Papa nyáron elment, föl a csillagok közé. Ezt Csepke is tudja. Lefekvés előtt, mikor az ablakból meglát a már sötét égbolton egy fényesen ragyogó csillagot, mindig kiabál a csillag felé, hogy:
– Szia Papa! – integet, és puszit küld neki.
Tudja, hogy nem fog visszajönni. Papa már ott lakik fönt, a csillagok között. Pár hónappal ezelőtt odaköltözött, és neki ott már jó. Onnan lát, és figyel bennünket.
Közben anya rózsaszínű, gömb alakú gyertyákat választott. Pontosan négyet. Négy vasárnap gyújtunk gyertyát az adventi koszorún karácsony előtt. Minden vasárnap egyet. A gyertyák úgy néztek ki, mint egy-egy alma. Anya szedett még egy csokor fenyőágat, választott két tobozt, és egy szalmakoszorút. Majd rátűzögette a sárga koszorúra a fenyőágakat egyesével, míg szinte az egészet be nem borította a sötétzöld fenyő. Ráragasztotta a négy rózsaszín, alma-alakú gyertyát, melyeket rászúrt egy-egy arany színű gyertya-alátétre, és kettő közé egy arany festékkel lefújt, pici gömböt tett. Egy karácsonyi díszt. A másik két gyertya közé pedig tobozokat, egymással szembe. Az aranydísszel szemben viszont még hiányzott valami. De pontosan nem tudta, hogy mi.
Az árusok asztalánál még egyszer körbenézett anya, és megakadt a szeme a babákon és az angyalkákon. Látta ő már előbb is őket, de akkor továbbment. Most jobban megnézte a szemüket, az arcukat, a mosolyukat. Vajon melyik a legszebb? Csepkének melyik tetszene legjobban? – tűnődött magában. Megnézi még a díszeket, aztán választ egyet. – gondolta. Mire visszaért, az a baba nem volt meg, amelyik a legjobban tetszett neki. De még sok másik sorakozott az árusok asztalán, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki hazavigye őket, és ne egy sötét doboz mélyén végezzék egy raktárban, ahová csak néha-néha téved be valaki, ha valamit keres. De valahogy anyának egyik sem tetszett. Aztán meglátott egy hófehér, kötött sapkás, pisze orrú, kedves, széles mosolyú, hosszú, barna hajú, fekete gombszemű kislányt, fehér tollkabátban, hosszú lábakkal, fehér harisnyában, és ezüst cipőben. Az egyik kezében egy nagy hópelyhet tartott, a sapkája tetején pedig egy nagy fehér pompom díszelgett. Őt választotta. Bár, hó talán már egy éve sem esett, anya – az öltözéke alapján – elnevezte a babát hókislánynak. Felragasztotta a koszorún két gyertya közé a fenyőágakra, az aranygömbbel szemben. Igen, így a legszebb! – gondolta.
Anya a hókislányra, a hókislány pedig anyára mosolygott. Anya és mama visszamentek a lakásba apához és Csepkéhez. Anya letette egy szekrényre a koszorút, és egész délután Csepkével játszott: labdáztak, mesét olvastak, forma-bedobósat játszottak, Rozi babát és a macit beszéltették.
Este vacsora előtt aztán elővették az adventi koszorút, apa meggyújtotta a négy gyertya közül az elsőt, lekapcsolták a villanyt, megfogták egymás kezét, elmondtak két imát, elénekelték az „Ég a gyertya, ég…” című gyerekdalt, és hálát adtak mindazért, amijük van: hogy van szerető családjuk, van hol lakniuk, van mit enniük, és minden másért is. A hókislány arca ragyogott a gyertyafényes boldogságtól, és Csepkének is nagyon tetszett a baba. A hókislány jó helyre érkezett. Maga is így gondolta. Aztán anya, apa, és Csepke elmentek mamától autóval. Az autót apa vezette. A hókislány a koszorúval együtt egy nagy, fehér nejlontáska mélyére került.
Hazaértek.
– Ezt hova tegyük? – kérdezte anya a koszorúra, mikor beléptek az ajtón.
– A kamrába! – válaszolta apa.
És pár napig a hókislány a koszorún tényleg a kamrában volt a szerszámok, és a befőttek között. Anya, apa és Csepke is elfelejtette… mígnem elérkezett advent második vasárnapja, amikor is már két gyertyát kell meggyújtani a koszorún. Nemcsak a koszorút, de a gyertyagyújtást is elfelejtette az egész család, így a hókislány továbbra is a kamrában maradt a régi díszek, és a sok elfelejtett dolog között, és a kamrában sötét volt. Csak néha-néha tévedt be anya vagy apa oda, ha kellett a főzéshez onnan valami, vagy apának a szereléshez.
Elérkezett advent harmadik vasárnapja. Anya bement valamiért a kamrába, ami a konyhában elfogyott, és meglátta a koszorút. Ránézett a hókislányra. A hókislány nem tud beszélni, csak mosolyogni, de mintha a szemeivel azt mondta volna anyának, hogy Ne hagyj itt a sötétben! Vigyél ki innen! Nem szeretek itt lenni! És anya meghallotta. Kivitte a koszorút a konyhaasztalra. Aznap apával és Csepkével meggyújtottak három gyertyát. A hókislány mosolygott, Csepke csodálkozva nézte a gyertyafényt, és a babát. Ettől a naptól fogva a hókislány a koszorún nem a sötét kamrában lakott, hanem kint a konyhában. Látta, ahogy anya főz, a család ebédel, Csepke rajzol, és még jobban mosolygott, főleg, hogy nem volt egyedül: a koszorúja mellett az ebédlőasztalon egy piros, mikulás-sapkás mackó is helyet kapott. Amikor már a kis család aludt, vagy éppen senki nem volt a konyhában, a mikulás mackó és a hókislány mindenféléről beszélgettek egymással. A kislány megtudta, hogy a mackó (aki anya szerint az is lehet, hogy inkább kutya…) már két éve mikuláskor érkezett ide lakni, mikor Csepke még csak három hónapos kisbaba volt; és még sok minden mást is megbeszélek egymással. Egymás legjobb barátai lettek.
Advent negyedik vasárnapján anya és apa újra meggyújtotta a gyertyákat. Most már mind a négyet. A család újra többször elénekelte az „Ég a gyertya, ég…” című gyerekdalt és anya hangosan elmondott két imát. A hókislány mosolygott, Csepke boldog volt, és azt is jól tudta, hogy nem szabad az égő gyertyákhoz odanyúlni, csak nézni lehet őket, mert a láng bizony forró, és megégeti a kezét, és akkor mehetünk a doktornénihez…és azt anya nagyon nem szeretné…
A négy gyertya sötétben pislákoló fényét együtt nézte apa, anya, Csepke, a hókislány és a mikulás maci.
Karácsony előtti héten Csepke anyával kenyeret sütött, meg finom mézeskalácsot a konyhában. Anya konyhai mérleggel kimérte, és a kislány öntögetett össze mindent, ami kellett hozzá, a nagy piros keverőtálba. Szerettek együtt sütni.
Üres üvegekre csipkét ragasztottak, ajándék mécsestartókat készítettek. A hókislány is a macival együtt mindennek részese volt a konyhában, és továbbra is csak mosolyott.
Elérkezett a karácsony. A karácsonyfa talpig díszbe öltözött. Piros és arany gömbök lógtak róla, és egy fehér színű égősor világított rajta. Anya sürgött-forgott a konyhában: finom sült csirkét sütött, és rizst főzött hozzá, meg kelbimbót. Mama is eljött szenteste. Mama halászlét főzőtt, meg kolbásszal átszúrt husit sütött, ami anya kedvence. Na meg csinált töltött káposztát. Eljött a vacsora ideje. A konyha kicsi. Ott nem férünk el ennyien. Apának be kellett hoznia az asztalt a szobába.
– Ezt hova tegyem? – kérdezte apa a koszorú felé mutatva.
– Nem tudom, sehol nincs most hely itt. Vigyük be az asztalra! – szólt anya.
– Hullik róla a fenyő. Akkor az egész lakás olyan lesz. Most porszívóztunk össze. – mondta apa.
– Ez igaz. Jó, akkor tedd oda a turmixgép fölé. – szólt anya. De érezte, hogy a koszorúnak a kis hókislánnyal és a gyertyákkal a karácsonyi asztalon lenne a helye, és tudta, hogy bár a hókislány mindig mosolyog, belül most mégis szomorú.
Eltelt egy nap, két nap, és a hókislány a fehér csempét nézte a turmixgép felett, a konyhának háttal. Senkinek nem hiányzott. Aztán karácsony másnapján történt valami: anya meglátta, eszébe jutott, hogy a koszorút rá is lehet tenni egy tálcára, így nem hullik le a fenyő a földre, és behozta a tálcán a nagyszobába, az asztalra.
A hókislány azóta is a szobában van, és nagyon örül, hogy újra látja a kis család mindennapjait: ahogy apa dolgozik, vagy pihen; ahogy Csepke játszik vagy rajzol; ahogy Fagyi kutya futkározik, vagy ahogy anya olvas vagy ír. És már a hókislány sem a fehér csempét, hanem a gyönyörűen feldíszített karácsonyfát nézi, és még jobban mosolyog, mert csaknem a karácsonyfa legtetején nemrég meglátott egy rokon-babát, akinek ugyanolyan fekete gombszeme van, ugyanolyan pisze orrocskája, és ugyanolyan széles mosolya, mint neki, ráadásul a haja is barna, csak egy picit sötétebb, és csak egy picit rövidebb, mint az övé. Nem fehér, hanem lila csúcsos a sapkája, lila a kabátja, és ezüst színű angyalszárnyai vannak a hátán. Pont szembe néz vele, a hókislánnyal, akivel ha már éjszaka van, vagy éppen nincs senki sem a szobában, sokat beszélgetnek. Az angyalkáról anya sem tudja, hogy került a fára, neki is meglepetés volt, mikor meglátta, hiszen pontosan ugyanolyan volt, mint az az angyal-baba, akit először kinézett a kézműves vásáron a hókislány előtt a koszorúra, de pár perccel később már nem találta. Anya is azt mondja, hogy ez egy „karácsonyi csoda”.
A hókislány most nagyon boldog! Csak… a kis barátja a konyhából, a mikulás maci hiányzik neki nagyon. Ő ott maradt a konyhaablakban. De anya megígérte, hogy hamarosan őt is behozza hozzá a szobába. A hókislány még szeretne vele is beszélgetni, míg itt van, és szeretné őt is bemutatni angyal-baba rokonának, aki a karácsonyfa tetején lakik; mert a hókislány tudja, hogy pár napig még maradhat a koszorújával együtt a nagyszoba asztalán, aztán anya vagy apa elteszi a kamrába, arra a polcra, ahonnan pár héttel ezelőtt levették. Mert karácsony után az adventi koszorúk is aludni mennek csaknem egy egész évre, ugyanúgy, ahogy a karácsonyfadíszek és égők, hogy aztán jövőre újra előkerüljenek, hogy fényt és mosolyt hozzanak a család életébe, az ünnep előtti várakozás szürke, téli mindennapjaiba.
(2022. december)
(Ha olvasnál tőlem/rólam még személyesebb tartalmakat, kövess a Facebook-on is, a szerzői oldalamon, az alábbi link alatt: Budavári-Bókkon Andrea szerzői oldala )
Author: Budavári-Bókkon Andrea
Budavári-Bókkon Andrea vagyok, de sokan csak “Bókkon Andi”-ként ismernek. 🙂 Az Irodalmi Rádió által kiadott antológiák közül a Rókaerdő c. kötetbe került be először az írásom, majd a karácsonyi pályázat próza kategóriáját sikerült megnyernem 2022-ben egy régi történettel. A novellám a Meleg szívek c. antológiában olvasható. Ezen kívül még a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által kiadott 2022-es Életmesék, illetve az Illír Kolostor szerkesztésében megjelent Megérzés című antológiában olvashatóak az írásaim, melyek egytől egyig rólam, a saját megélt érzéseimről szólnak. 2023-ban pedig az Irodalmi Rádió Bálint-napi versenyén próza kategóriában különdíjat kaptam. Erre a versenyre küldött írásom a Szerelmemnek Bálint-napra 2023. c. antológiában olvasható. 2023-ban megjelent írásom még az Illír Kolostor által szerkesztett Véletlen c. antológiában, az Irodalmi Rádió 94. Ünnepi Könyvhétre megjelentetett Múzsa, magam ma neked megadom c. könyvében, bekerült egy írásom a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által, 2023. június végén kiadandott Kárpát-medencei Életmesék 2023. c. antológiába, továbbá az Irodalmi Rádió által kiadott „Cirkusz a moziban – Novellák 2023” antológiába, továbbá II. helyezést értem el az Országos Mécs László Irodalmi Társaság által kiírt Erdélyi Csillagok pályázaton. Nekem az írás egy terápia is egyben. Picit rólam: Eredetileg sümegi vagyok, de 16 éve Budapesten élek. 8 évesen, karácsonykor kezdtem el naplót írni. Húgomat rábeszéltem, hogy...
