Mindenki erre vágyik. Dalok és filmek szólnak erről a csodának tartott jelenségről, de a kellemetlenségeiről már nem szól az ének.
Igazán szerencsétlennek éreztem magamat. Mármint ha megkérném a kedves olvasót, hogy mutasson valakit, akinek december 23-án éjszakáznia kell, fogadni mernék, hogy csak mosolyogva vállat vonna, azt felelve, hogy ilyen nincs, de van!
Azon a napon végig havazott, aminek más körülmények között biztosan örültem volna. De amikor sötétedés utána volán mögé kell ülni, akkor az ember lánya inkább száraz időben reménykedik. Már csak abba vethettem a hitem, hogy eláll estig, de sajnos ez sem jött össze, sőt! Még jobban rákezdett.
Hugom az anyósülésen ült én pedig úgy markoltam a kormánykereket, mintha nem lenne holnap. Ebben az esetben valóban az életben maradás volt a tét.
Kis falum gyönyörű karácsony idején. Kivilágított tetőkeretek és fenyőfák minden udvarban. Fényár az ablakok körül, néhol konkrét téli csodavilág ledekből. Mintha egy emberként gondolnának arra, hogy ilyenkor meg kell adni a módját.
Én persze ebből semmit se láthattam, mert feszülten figyeltem az utat, illetve amit abból láttam a sűrű havazás mellett. De szerencsére nem csak én vezettem óvatos magatartással, többen is biztonságos sebeséggel haladtak. No meg persze ott voltak azok a kivételek, akik halhatatlannak hitték magukat és úgy hajtottak el mellettem, mintha állna az autóm.
Az egyik kanyarban, elém fordult egy hókotró, amiért végtelenül hálás voltam.
Több kollégám is késett aznap a hó miatt, de így utolsó nap ez senkit sem érdekelt. Az éjszaka jó oldala, hogy a főnökök nem voltak bent, úgyhogy szabadon telhetett el a műszak.
-Jaj, olyan nehezen tudtunk bejutni! – mondta Reni, a legfiatalabb kollégám – Majdnem el is akadtunk az utcánkban.
-Ne is mondd! – sóhajtotta Antal – Az én kocsimon nyári gumik vannak és hiába fékeztem az autóm csak csúszott tovább.
-De legalább végre fehér lesz a karácsony! – mosolyogta Reni.
-Hagyjuk már! – kiáltott fel legidősebb kolléganőm, Jolán – holnap tizenkét fok lesz, már délelőtt elolvad.
Erről én is tudtam és nem örültem neki. A nehéz bejutás után még csak ne is maradjon meg? Ez azért elég nagy fricska az élettől.
Egyik kollégám egy nagy tasakkal érkezett. Mindenkinek hozott karácsonyi ajándékot, egy másikunk gumicukorral érkezett; mézeskalács ízűvel, én pedig egy kis csokival készültem az utolsó éjszakára. Úgyhogy volt mit csipegetni a tizenkét óra alatt.
Az éjszaka általában csendes szokott lenni, no persze nem szó szerint, mert mindig hallgatunk zenét munkavégzés közben. Az év ezen szakaszában természetesen karácsonyi dalokat, amiktől a műszakvezetőnk már rosszul volt, de mi akkor is hallgattuk! Én azok közé az emberek közé tartozom, akik képesek egész decemberben ezeket hallgatni, dúdolgatni anélkül, hogy megunná.
Az év utolsó munkanapja jegyében, nyomkodhattuk a telefont és lehettek hosszabb szüneteink. Alapból nem volt sok meló, mert előző éjszaka gondoskodtunk róla, hogy ne legyen. Azért fájt annak a gondolata, hogy a szenteste napját jóformán átalszom.
Miközben dolgoztunk, mindenki elmesélte, hogy mit tervez az ünnepekre. Volt minden: síelés, hazalátogatás, külföldi utak…
Nekem csak annyi tervem volt, hogy elhelyezkedjek a nappali legkényelmesebb fotelébe és kézbe vegyem az Irodalmi Rádió legújabb karácsonyi antológiáját és végigolvassam azokat a gyönyörű hófödte verseket és könnyekig megható történeteket. Figyelmesen, hogy megleljem bennük azokat a kincseket, melyeket az alkotó csempész bele, saját magából. Szinte már éreztem a kezemben azt a formás gerincet és az ujjaim hegyén azokat a bársony lapokat.
-Éjfél van! – kiáltott fel Reni – Boldog karácsonyt!
-Már csak hat óra van hátra. – jegyezte meg Antal.
-Ezt most miért kellett? – sóhajtotta Jolán. Sosem esett jól neki, amikor realizáltuk benne a hátramaradt órák számát.
-Mondhatom úgy is, hogy már csak háromszázhatvan perc. – nevette Antal.
Hajnali kettőkor kimentem szünetre, ahol húgommal is összefutottam. Szerettünk volna csokit venni, de minden automata üres volt már
Hát sosem lesz már vége ennek az éjjelnek?
Hajnali öt óra magasságában végeztünk a munkával és lekapcsoltuk a gépeket. Így már sokkal tisztábban hallatszott Mariah Carey karácsonyi kívánsága. Vagy csak az elvégzett munka utáni dopaminlöket élesítette ki az érzékeimet? Nem tudnám megmondani.
A dal, ami eddig mindenkit megőrjített most mégis jókedvű légkört teremtett. Olyat amiben az embernek táncolni van kedve és ami azt illeti táncoltunk is. Séta közben ringó csípők, forgó alakok, lóbált karok és ott voltam én: az egy helyben ülő, aki visszafogottan ingatta a fejét a ritmusra.
Ezzel zárult a karácsonyi lejátszási lista. Elpakoltuk a hangfalat is és leültünk. Kört alkotva vártuk, hogy a műszakvezetőnk is végezzen mindennel. Közben bágyadtan beszélgettünk arról, hogy kinek milyen nehéz lesz hazajutni.
Amolyan karácsonyi ajándékként fél hatkor el lettünk engedve és felszabadult sóhajok kíséretében hagytuk magunk mögött az irodát.
A gyár folyosója szinte üres volt. Nem nyüzsögött a váltós műszak tettre készen, mint szokott. Valószínűleg mind békésen szundikáltak az ágyaikban.
Minden gép leállt, így hatalmas volt a csönd és ez felerősítette bennem az ünnepi érzést. Kellemes mámor lett úrrá rajtam. Vár a fenyőfa, a mákos bejgli és a halászlé és az a sok-sok ajándék, amivel a családomnak készültem.
Összepakoltam és magam mögött hagytam az egész gyárépületet. Az ajtón kilépve hatalmas hótakaró fogadott. A hajnal még nem derengett, de a hó mintha világított volna.
A lelkes jókedvem hirtelen félelemmé vált. Ekkora hóban haza tudok jutni egyáltalán?
Nem! Nem hagyom, hogy ezek a kétségek maguk alá gyűrjenek pont most! Évek óta fehér karácsonyról álmodtam és itt van. Ezt ki kell élvezni!
Így hát behunytam a szemem, mélyen magamba szívtam a hűvös hajnal friss levegőjét. Aztán felnyitottam a szememet. Magamba zártam a hófödte gyár látványát és újra megkerestem magamban az izgatott várakozást és változtattam a hozzáállásomon. Hiszen ez vagyok én! A nő, aki a végletekig, sőt, már idegesítően optimista.
Minden rendben lesz! Hazajutok és egy nagyobb alvás után belevetem magam a karácsonyba. Abba a varázslatosan fehér karácsonyba!
Author: Bognár Barbara
Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.
