Téli rege
Az első havat követő teliholdkor a fűtési nélküli veranda ócska, egysoros, alsó ablakai azonnal befagytak, és reggelre a felső ablakszemeken is csodálatos, ezüstös jégvirágok kanyarogtak. Még a lehelet is látszott a dermesztő hidegben. Innen nyitottam be a kisszobában izzó kályha melegétől fülledt középső házba. Anyám a tévé kékesen villódzó fényénél kinyújtott lábbal, betakaródzva ült az ágyon. Apám az oldalára fordulva horkolt mellette. Anyám mindig ülve nézte a tévét. Háta mögött párnák tornyosultak. Fekve nem kapok levegőt – mondogatta. Fejük fölött középen feszület és három kép lógott. A képeket anyám hímezte. A feszület ki tudja honnan került a házba, emlékszem, sokáig kallódott a lomok között, míg végül felszögeltem a falra. Az ágy mellett a régi gyerekszoba egyik barna – piros műbőrrel bevont, ízléstelen, háromlábú puffja szoroskodott, amely épphogy elfért az ágy és a régóta hidegen álló öntöttvas konvektor között. A tetején törlőrongy, éjszakai ennivaló, néhány fa fogpiszkáló és apám vas csípőfogója hánykolódott. Anyám orvosok helyett ez utóbbival gyógyította magát – érzéketlen, kérges sarkát csipkedte vele.
- Megyek a tóhoz. Tegyél lent a tűzre! – szóltam be neki.
- Jó – felelte tele szájjal.
A vén foxi már a lépcső aljánál szűkölt. Amikor az első hó leesett, az idős kutya agyába is csodálatos emlékképek hasítottak. Öreg, reumás lábai remegtek a gyönyörűségtől, a szabadság illatától. Gondolatban már az alkonyi hómezőkön rohant, érzékeny orrával Vezekény-völgy vadait szimatolta.
A kinyíló kiskaput minden alkalommal elsodorta. Az apám öntötte alumínium fémkarikák, amelyeket csengő helyett kötöttem a kapu belső oldalára, élesen összeütődtek, amikor a kirontó, türelmetlen állat fara hozzájuk csapódott. Káromkodásfoszlányaim belevegyültek a karikák csilingelésébe, és a tető felé vágtató kutya után kúszva elenyésztek a Csapás havas csöndjében.
Ahhoz, hogy az őzeket lássam, valamivel három óra után kellett elindulni. A Csapás – tetőn felkaptatva leereszkedtem a Poletár – gát felől kígyózó keskeny akácsorhoz. Tiszta időben föntről ekkor még halványan kirajzolódott a kacskaringós, köves, agyagos földút, Kígyó – hegy, a zsilip, a befagyott tó és a fölötte lévő permetház. A Poletár – gát egyik vén, csavarodott törzsű akácfáján évről – évre valami nagy madár ült. Talán héja vagy sas éjjeli szállása lehetett az ág. Ó, Istenem! – örvendeztem az év közben elfeledett madarat megpillantva. Még itt vagy! Hát túlélted a telet! – gondoltam hálásan, és tekintetemmel végigsimogattam a méltóságteljes, mozdulatlan madarat, mint egy rég nem látott családtagot.
A tóhoz soha nem mentem le. A sas vagy sólyom éjjeli hajlékául szolgáló gazos akácsor legtisztábbnak tűnő pontján, a száraz ágak recsegésétől riadozva, a hepehupás árokban térdig a hóba süppedve, botladozva jutottam át a permetházig nyúló havas, meredek domboldal aljára. A hó becsúszott a csizmám szárába, s én a kesztyűmet levéve, csupasz mutatóujjammal próbáltam belőle kikotorni, mielőtt tovább indultam volna. A kutya ekkor már jóval előttem nyargalt, és csak a felső, lankás részen értem be. Orrát időnként a hóba érintve, prüszkölve rohant előre, és csak néha torpant meg, hogy hátranézzen: ott vagyok-e.
A permetházhoz végül egyszerre értünk oda. Az apró, ájult, szürke épülettorzó fagyos csipkebokrok ölelésében álmodott a hatalmas, erőtől duzzadó almásról, amelyet fiatalon szolgált. A gyümölcsöst kivágták, a fák gyökereit kiforgatták, csak a permetház maradt a tetőn egyedül az emlékeivel, mint Andersen szemétdombra dobott teáskannája.
Az épület ajtaját rég leszaggatták. Alul két kis, ablaktalan helyiség árválkodott, suhancok, vandálok firkálták össze a falakat. A sarkokban rongyok, üres italos üvegek, cigarettacsikkek, törmeléktéglák, a padlón mindenhol por, összegyűrt újságpapírok, szenny és mocsok. Az egész épület alig volt több 25 négyzetméternél. A tető a két helyiség fölött két medenceszerű mélyedést rejtett – a permettárolókat. Alulról, a tó irányából macskaköves út vezetett fel a tömzsi épülethez, de a kövek közötti réseket rég benőtte a gaz, nyári esők után pedig vastag, agyagos iszapréteget égetett rá a nap.
A permetházat szegélyező bokrok között átvergődtem az erdészház fölötti havas fennsíkra. A kutya itt parancsomra mellém szegődött, és ösztöneit megzabolázva, fegyelmezetten haladt az oldalamon. A kezemet a szám elé téve időről – időre csendre intettem. Öreg állat volt, értette a beszédet. Okos szemeivel az arcomat fürkészte, és én, mint egykor Szent Ferenc, szintén elértettem a gondolatát. Így haladtunk a hamvazó alkonyban lassan, a titokzatos vadon felé lopakodva. Az ormon megálltam, és lenéztem a néma völgybe. A kutya a lábamhoz simult, és én a vastag csizmaszáron keresztül is éreztem testének ideges, finom remegését.
A fehér placcon a másfél száz évesnél is idősebb erdészházban lakó vadőr terepjárója állt. Az őzek akkor már a nádas határán sötétlő szalmabálák körül legelésztek, csupán pár méterre az embertől, a háztól. A foxi föntről, az oromról a levegőbe emelte az orrát és remegve, horkantva szimatolta őket. A kezemmel ismét csendre intettem, s mint egy kisgyereket, felemeltem, hogy láthassa a vadakat. Ott, ott lent! – súgtam fojtott hangon a feje fölött. Ott vannak! Ne ugass! – mondtam. A teste megfeszült, remegése alábbhagyott, mereven bámulta a nagy, csavarodott törzsű fűzfák alatt, a vadon kapujában békésen legelésző őzeket. Aztán ismét letettem a hóba, de az ormon már csak pár méterre távolodott el tőlem.
Az őzek a völgyben egyre gyűltek. Hármas – négyes csoportokban óvakodtak elő a szérű irányából, és méltóságteljes lassúsággal közeledtek a ház előtti szénabálák irányába. Néha megriasztotta őket valami. Ekkor átiramlottak a havas szántón, és eltűntek a rengetegben. De ilyen csak ritkán történt. A zúzos völgyre súlyos, szentséges, alkonyi csend ült. Csak a vadőr kutyáinak lusta, elnyújtott ugatása visszhangzott üvegesen a fagyos rengetegben. Az állatok így jelezték a megérkező vadaknak: tudunk rólatok. Figyelünk. Az őzek fel sem emelték a fejüket. Egyedül a vén foxi húzódott újra remegve a lábamhoz, s én ismét megsimogattam okos, ék alakú fejét, és lesúgtam neki: Ne ugass! Ne félj!
S csak vártam ott, a szürkeségbe hajló, havas hegyormon évről – évre.
Vártam a fényre.
Az őzek csoportja egyre halványult, s végül teljesen eltűnt az egyre sűrűbb, mindent betakaró alkonyatban. De én tudtam, hogy még ott vannak. A kéményből lassú, lágy, fehérlő füst gomolygott fel. Tudtam az embert is, lent a házban. Valahogy láttam. Az ablaknál ült évről – évre minden este, s a néma vidéket nézte. Kígyó – hegyet, a behavazott, kacskaringós földutat, a nagy, mohás, csavarodott törzsű fűzfákat a nádasban. A szérű felől előóvakodó őzeket. Aztán lassan, nehézkesen felállt, s az ajtó felé lépett. Felkapcsolta a villanyt, s a házat körülölelő, hatalmas, behavazott fenyves ágai között halvány, aranyló fénycsóva szóródott szét a kertben.
Author: Gál Mária
Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.
