A Dunán egy Szilveszter délután
(Télen egy kajakkal)
Ahogy a szerelmesek lehelnek
Egymás arcába,
Úgy lehelt a Folyó párát,
A nádasok ágyába.
Így siklott Hajóm, ott ahol nem voltak
Fodrok és hullámok,
Csak egy hatalmas, ezüst víztükör,
Egy öröm kétszerező.
Más nem szállt vízre velem,
Mint visszavert képem.
De most ő sem volt vádlóm,
Csak észrevétlen társam.
Csöndes szerelmi dallal ölelték
Egymást a parti fák,
Míg lassan megderesedett a hajuk
És földig hajoltak a nádasok.
Ahogy a lehellet a tükör üvegén,
Csillogó zúzmara gyűlt,
A bugák kócos, nehéz üstökén.
Nevetve csodálták maguk.
De ha egy megcsókolta lenn a képét,
Leolvadt ám a mosoly,
És újra várhatott, míg barna haja
Hószín koronát kapott.
Ma nem fújt még a szellő se a víz felett,
Az utolsó délután evezett.
Tolta, tolta deres sajkámat az idő.
Nem sirattam ezt az évet.
Köd előttem, köd mögöttem,
Azt sem tudták,
Hogy ide jöttem. A Nap nem látott
A Szél nem sepert.
De láttam a víz felett szálló szerelmet
És hallottam amint,
Csöndre inti a lázongó pillanatot,
Mélyen a lelkembe hatolt:
„Tudom, hogy mire újra tifelétek járok
Jég fedi majd a folyékony vizet,
Parton rekedsz mint minden ember,
És nem siklik tovább csónakod.
De a folyóval átbeszéltük mi ketten,
Kivel találkoztunk ma a vízen.
Ezért elég lesz akkor, ha gondolsz ránk,
A Duna és Én, várunk rád.
Várni fogunk.
Téged várunk.
2024. december 31. (Szilveszter délután)
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július