Be kell temetni az árkokat

Már a családtagok se beszélnek egymással a két pólus miatt, hangzik a narratíva. Borzalmas! Erről a tűz tehet, míg a másik fél szerint a víz, tehát marad az árok.

Akkor mégis mi a megoldás? Alakuljon át a tűz vízzé, netán a víz tűzzé? Mennyire abszurd, hiszen a természetben mindkettőre szükség van. A tűz melegít, fényt ad, azon tudunk sütni, főzni. Víz nélkül nincs élet. A tűz nem helyettesíti a vizet.

Talán ennyire egyszerű lenne a megoldás, az árkok betemetése, ha el tudnánk fogadni, hogy mindkettő létezik? Nem kell, hogy egymás ellenségei legyünk, ha mindkettőt kordában tudjuk tartani, mert akkor nincsenek tűzvészek és nincsenek árvizek sem.

A családban pedig teljes mértékben érthetetlen, hogy szülők és gyermekek, testvérek, férjek és feleségek a tűz vagy a víz választása miatt legyenek ellenfelek, jussanak el odáig, hogy szóba se állnak egymással.

Lássuk be, hogy ez rajtunk múlik! Annyi és annyi téma van, azon kívül, amire egyébként sincs hatásunk. Miért kell egymást minősítenünk, bölcsességnek vélt érveink a másiknak a fejére olvasnunk?

Mennyi minden köti össze a családot. A szülők – jó esetben – szeretettel nevelték fel a gyermekeik, iskoláztatták, ott voltak mellette az örömében, bánatában és míg élnek számíthatnak rájuk. Melyik lájk barát megy vigyázni a gyermekére, ápolni, ha beteg lesz? Nem a szüleire, testvérére vagy egyéb rokonára számíthat? Hogy más a véleménye, mint neki? Miért lenne ugyanaz? Egyrészt nagyobb a tapasztalata, benőtt már a feje lágya, ugyanakkor ezzel nem élhet vissza, hagyni kell, hogy gyerek nekimenjen a falnak, ha úgy látja jónak és saját maga tapasztalja meg, hogy a fal erősebb.

Valahogy át kellene állítani az értékrendünk. Kik azok, akik mellettünk állnak, akikre eddig is és ezután is számíthattunk és kik a szimpatizánsok, akik lehet, hogy holnap már nem azok, mert fordult a szél és ők a széljárást követik?

Vagyis azt gondolom, hogy az árkokat először a családban kell betemetni. Tisztelettel kell bánni egymással, meghallgatni a másik érveit és elfogadni azt. Ha mindezek ellenére bármelyik félnek is ugyanaz a véleménye, mint a beszélgetés előtt volt, akkor békében kell őt hagyni! Nem kell mindenáron mindenkit meggyőzni. A családban fontos az őszinteség, de a nyomásgyakorlásra nincs szükség. Vissza fognak emlékezni az elhangzott érvekre és lehet, hogy évtizedekkel később egyet is tudnak azokkal érteni. Viszont az se gond, ha nem.

Az idő sok mindent megold. Nem tűnik olyan réginek, hogy vissza ne tudnék rá emlékezni, hogy fiatalon én is másképp gondolkodtam, mint a szüleim. Átéltem a világháborút, mint ők? Nem. Éheztem, fáztam, munkanélküli voltam, szenvedtem, féltem? Nem. Magamnak köszönhettem, hogy volt fedél a fejem felett, hogy szépen, tiszta ruhában járhattam iskolába, hogy tanulhattam, hogy úgy mentem férjhez, hogy soha egy fillérrel se tudtam segíteni a szüleim? Nem. Ennek ellenére, mint ifjú titán hittem abban, hogy majd én mindent jobban csinálok. Van, akinek ez valóban sikerül, nekem azonban nem sikerült. Viszont nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tisztelnünk kellene az embert úgy ahogy van, a véleményével, elveivel, hibáival és gyengeségeivel együtt. Elsősorban a családtagjaink. Nem minősíteni, nem mutogatni, hogy lám, akiben te hittél, az milyen intézkedéseket hozott. Nem megalázni, negligálni a másikat pusztán azért, mert többet tudunk róla, mint mások. Ha a család sem egy olyan fészek, amely biztonságot nyújt, akkor mit várhatunk a világtól? Ha a család rendben, akkor a többi már sokkal egyszerűbb. Egy számomra idegen ember véleménye, nem ráz meg annyira. Megtalálhatom a saját közegem, ahol jól érzem magam, nem kell gyalázkodni, ellenségeskedni, mert ennek semmi értelme sincs. Ne úgy akarjunk nagyok lenni, hogy a másikat lenyomjuk és a hátára állunk! Ezek mind rajtunk múlnak. Ha én elfogadom, hogy szükség van a tűzre, akkor talán a másik is elfogadja, hogy fontos a víz is. Mi van akkor, ha nem fogadja el? Semmi. Egyszer majd rájön, de ha nem, az se baj.

Nincs nálunk a bölcsek köve, nem mi forgatjuk a Föld nevű bolygót, hanem az forog – tőlünk függetlenül – a Nap körül. Ha tudunk egy kicsit szerényebbek, visszafogottabbak lenni, akkor azok az árkok maguktól temetődnek be, nem kell hozzá erőfeszítés, csupán emberséges viszonyulás embertársainkhoz, akik ugyanúgy tévedhetnek, mint mi és ugyanúgy igazuk lehet, mint nekünk.

Mint a fű a réten, ma még vagyunk, holnap talán már csak kevesen emlékeznek ránk. Le kell szállnunk arról a nem létező piedesztálról és mindjárt egyszerűbb és boldogabb lesz az életünk.

Míg van időnk, addig szeressük egymást! Tiszteljük a szüleinket – ha már nincsenek közöttünk – akkor az emléküket, fogadjuk el, hogy a gyermekeink másképp gondolkodnak, mint mi és mindezek ellenére szeressük egymást! Ha ezt a családban meg tudjuk valósítani, akkor a többi már szinte magától jön.