Be kell temetni az árkokat

Igen, de kinek? Az árkok betemetését egyesek úgy képzelik el, hogy az ellenfél egyetért velük és akkor megszűnnek az árkok. Ez így igaz, de tud-e szövetséget kötni a víz a tűzzel? Ha kicsi a tűz, akkor győz a víz, ha viszont erőteljes a tűz és kevés a víz, akkor a tűz kioltja a vizet.
Már a családtagok se beszélnek egymással a két pólus miatt, hangzik a narratíva. Borzalmas! Erről a tűz tehet, míg a másik fél szerint a víz, tehát marad az árok.
Akkor mégis mi a megoldás? Alakuljon át a tűz vízzé, netán a víz tűzzé? Mennyire abszurd, hiszen a természetben mindkettőre szükség van. A tűz melegít, fényt ad, azon tudunk sütni, főzni. Víz nélkül nincs élet. A tűz nem helyettesíti a vizet.
Talán ennyire egyszerű lenne a megoldás, az árkok betemetése, ha el tudnánk fogadni, hogy mindkettő létezik? Nem kell, hogy egymás ellenségei legyünk, ha mindkettőt kordában tudjuk tartani, mert akkor nincsenek tűzvészek és nincsenek árvizek sem.
A családban pedig teljes mértékben érthetetlen, hogy szülők és gyermekek, testvérek, férjek és feleségek a tűz vagy a víz választása miatt legyenek ellenfelek, jussanak el odáig, hogy szóba se állnak egymással.
Lássuk be, hogy ez rajtunk múlik! Annyi és annyi téma van, azon kívül, amire egyébként sincs hatásunk. Miért kell egymást minősítenünk, bölcsességnek vélt érveink a másiknak a fejére olvasnunk?
Mennyi minden köti össze a családot. A szülők – jó esetben – szeretettel nevelték fel a gyermekeik, iskoláztatták, ott voltak mellette az örömében, bánatában és míg élnek számíthatnak rájuk. Melyik lájk barát megy vigyázni a gyermekére, ápolni, ha beteg lesz? Nem a szüleire, testvérére vagy egyéb rokonára számíthat? Hogy más a véleménye, mint neki? Miért lenne ugyanaz? Egyrészt nagyobb a tapasztalata, benőtt már a feje lágya, ugyanakkor ezzel nem élhet vissza, hagyni kell, hogy gyerek nekimenjen a falnak, ha úgy látja jónak és saját maga tapasztalja meg, hogy a fal erősebb.
Valahogy át kellene állítani az értékrendünk. Kik azok, akik mellettünk állnak, akikre eddig is és ezután is számíthattunk és kik a szimpatizánsok, akik lehet, hogy holnap már nem azok, mert fordult a szél és ők a széljárást követik?
Vagyis azt gondolom, hogy az árkokat először a családban kell betemetni. Tisztelettel kell bánni egymással, meghallgatni a másik érveit és elfogadni azt. Ha mindezek ellenére bármelyik félnek is ugyanaz a véleménye, mint a beszélgetés előtt volt, akkor békében kell őt hagyni! Nem kell mindenáron mindenkit meggyőzni. A családban fontos az őszinteség, de a nyomásgyakorlásra nincs szükség. Vissza fognak emlékezni az elhangzott érvekre és lehet, hogy évtizedekkel később egyet is tudnak azokkal érteni. Viszont az se gond, ha nem.
Az idő sok mindent megold. Nem tűnik olyan réginek, hogy vissza ne tudnék rá emlékezni, hogy fiatalon én is másképp gondolkodtam, mint a szüleim. Átéltem a világháborút, mint ők? Nem. Éheztem, fáztam, munkanélküli voltam, szenvedtem, féltem? Nem. Magamnak köszönhettem, hogy volt fedél a fejem felett, hogy szépen, tiszta ruhában járhattam iskolába, hogy tanulhattam, hogy úgy mentem férjhez, hogy soha egy fillérrel se tudtam segíteni a szüleim? Nem. Ennek ellenére, mint ifjú titán hittem abban, hogy majd én mindent jobban csinálok. Van, akinek ez valóban sikerül, nekem azonban nem sikerült. Viszont nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tisztelnünk kellene az embert úgy ahogy van, a véleményével, elveivel, hibáival és gyengeségeivel együtt. Elsősorban a családtagjaink. Nem minősíteni, nem mutogatni, hogy lám, akiben te hittél, az milyen intézkedéseket hozott. Nem megalázni, negligálni a másikat pusztán azért, mert többet tudunk róla, mint mások. Ha a család sem egy olyan fészek, amely biztonságot nyújt, akkor mit várhatunk a világtól? Ha a család rendben, akkor a többi már sokkal egyszerűbb. Egy számomra idegen ember véleménye, nem ráz meg annyira. Megtalálhatom a saját közegem, ahol jól érzem magam, nem kell gyalázkodni, ellenségeskedni, mert ennek semmi értelme sincs. Ne úgy akarjunk nagyok lenni, hogy a másikat lenyomjuk és a hátára állunk! Ezek mind rajtunk múlnak. Ha én elfogadom, hogy szükség van a tűzre, akkor talán a másik is elfogadja, hogy fontos a víz is. Mi van akkor, ha nem fogadja el? Semmi. Egyszer majd rájön, de ha nem, az se baj.
Nincs nálunk a bölcsek köve, nem mi forgatjuk a Föld nevű bolygót, hanem az forog – tőlünk függetlenül – a Nap körül. Ha tudunk egy kicsit szerényebbek, visszafogottabbak lenni, akkor azok az árkok maguktól temetődnek be, nem kell hozzá erőfeszítés, csupán emberséges viszonyulás embertársainkhoz, akik ugyanúgy tévedhetnek, mint mi és ugyanúgy igazuk lehet, mint nekünk.
Mint a fű a réten, ma még vagyunk, holnap talán már csak kevesen emlékeznek ránk. Le kell szállnunk arról a nem létező piedesztálról és mindjárt egyszerűbb és boldogabb lesz az életünk.
Míg van időnk, addig szeressük egymást! Tiszteljük a szüleinket – ha már nincsenek közöttünk – akkor az emléküket, fogadjuk el, hogy a gyermekeink másképp gondolkodnak, mint mi és mindezek ellenére szeressük egymást! Ha ezt a családban meg tudjuk valósítani, akkor a többi már szinte magától jön.
Tetszik

Hozzászólás
Küldés
Megosztás
Tóth Lászlóné Rita
Author: Tóth Lászlóné Rita

Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.

0
Megosztás
Megosztás

2 Responses

  1. kedves Rita,

    köszönöm, s mélységesen egyetértek ezekkel a gondolataiddal. annál is inkább, mert bár személyesen, a szűkebb családomban nem dúl e „rút viszály”, a körülöttünk élő hétköznapokban annál inkább tapintható – kitapintható az, s annak következményei.

    a gondolataidra szerintem rímelően ide idézem (ugyan egészen más összefüggésben születetett) két saját megfogalmazásomat:

    „hiányzott sok minden, de aztán rájöttem:
    addig nem lesz béke körülöttem,
    míg békében magammal, másokkal, el nem fogadom,
    hogy elfogadó legyek magam, és mások felé.”…
    https://irodalmiradio.hu/2024/06/28/judith-es-kekszakall/

    …”egyetlen pillanat, perc, óra, nap sem olyan, mint a másik,
    így folyamatosan alkalmazkodnunk kell, s akár a másik
    emberben, fel kell fedeznünk magunkban is a másik
    énünk diktálta életösztönt, mellyel a következő, a másik
    pillanatot is meg tudjuk, át tudjuk élni, úgy, hogy az a másik
    ne csak elmúljon, mint egyszercsak mi is, hanem a másik
    világba térve, visszatérve oda, ahonnan jöttünk, a másik,
    ottani életünkben is lehessünk olyanok, mint egyik – másik
    Ember itt, itt a Földön: tiszta, jó, és emberséges másik
    ember (ha létezik, s miért ne létezhetne ilyen másik?)”
    https://irodalmiradio.hu/2024/11/21/mint-a-masik/

    üdvözlettel:
    Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Uncategorized
Adorján L. Zoé

mégse?

                                                 

Teljes bejegyzés »

A csintalan manó

Beck Brigitta: A csintalan manó   Játék-földön hull a hó, Minden fényes, csillogó. Ezer színes szép csomagra Masnit köt egy kismanó.   A Télapó is

Teljes bejegyzés »
Prózák
Labádi Hanna

Minden alkalommal, ahogy lehunyom a szemem

(Az utolsó szó jogán kiegészítő története)                       Van egy hang, egy illat, egy emlék, ami hozzá köthető. Ahhoz az emberhez, akit nem tudok elfeledni, bármennyi

Teljes bejegyzés »

Sebem

Sebem Kék félhomályban zsong a kinti tér,pár szürke szó a hűvös falra száll,oly halk moraj, mi szívemig sem ér,s az őszi szélben nyomtalan megáll. Mit

Teljes bejegyzés »

Befagyott a tó vize

Befagyott a tó vize   Befagyott a tó vize. Gyere babám! Jer, ide! Nézd! Mily szép a tó! Nyáron ez egy itató. Idejönnek az állatok,

Teljes bejegyzés »

Álmatlan álmok

Álmaidban álmodozol álmatlan álmok álmairól, váratlan fájdalmak átkairól, vetetlen ágyak lányairól.   Látod az élet halálos vágyát, átkozott hajnal vöröslő házát. Látod a csendet, az

Teljes bejegyzés »