Metsző hideg telepedik a templom csarnokára, megül a fagyos, nedves kövön, jégvirágot fest az ablakok üvegére. Méghozzá olyan erőset, hogy a napfény képtelen megbirkózni vele, nem tud áthatolni rajta. Sejtelmes, bajlós köd uralkodik a teremben és tekeredik az oszlopokra. Sűrű, képtelenség átlátni rajta, nem tudni mennyi mindent rejt magába, hány csontváz lapul benne, melyeknek már csak gondolata is fojtogató.
Didereg egész testem, mellkasom remeg, meztelen talpam fázik a talajon. Fáj, mégsem vagyok képes elmenni. Hallgatom a faltól falig érő csendet, szinte megfulladok benne.
Hol van az én helyem itt?
Mit remélhetek?
Ha semmit, merre indulhatok?
Körös-körül homály. Fogalmam sincs, mi van a környezetemben, merre mehetnék, ha egyáltalán akarnék. De nincs is szándékomban.
Egyedül a trónon ülő alak érdekel, aki olyan közönyösen, némán néz a csarnokára. Távoli, megközelíthetetlen. Sosem láttam tisztán, mégis úgy érzem, közelről ismerem. Folyamatosan, szűntelenül vonz. Fénye az évek alatt sem kopott, képtelen halványulni. Olyan, mintha egy perc sem telt volna el azóta, hogy először megláttam. Itt megállt az idő. A mítosz, én és a köd körülöttünk. Örök triász.
Előbb-utóbb valaminek mozdulnia kell. Vagy a szobor kel életre és jön le a magasból vagy én megyek fel oda hozzá vagy a köd kezd terjedni és temet maga alá engem itt, a félhomályban.
Utóbbi a legvalószínűbb, de megrémít már csak a lehetősége is. Mi vár rám ott, a teljes tudatlanságban? Mit találhatnék? Pislákoló gyertyának törékeny fényét, amely elalszik egy rossz mozdulatra? Mindent befonó pókhálót, mely rám tekeredik? Hiányzó követ, amiben bokám megbicsaklik?
Vagy kijáratot? Végülis valahol lennie kell, nem? Valahol be kellett jönnöm hosszú évekkel ezelőtt, de már nem emlékszem a visszaútra. Ha lenne bátorságom, megkeresném. De mi van akkor, ha zárva találom? Vagy még rosszabb: mi van akkor, ha nyitva van? Hova mehetnék innen? Ennyi sötétben töltött idő után mégis mit kezdhetnék a fénnyel? Nem azt ismerem. Valószínűleg csak elvakítana. Bolyonganék, mint valami eltévedt lepke, nem találva helyemet.
Van egyáltalán helyem odakint? Tartogat esélyeket a valóság? Vagy mégiscsak itt van dolgom? Érdemes kitartanom? Maradjak, menjek?
Nem.
A trónon rendületlenül ül tovább a mítosz.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable
Egy válasz
„már nem emlékszem a visszaútra”, mert nincs. Ha a férfi nem akar már egy nőt, akkor vége, és nem szabad futni utána, mert annál rosszabb. Minden csalódásnak ára van, de amíg valaki fiatal nem adhatja fel.
Szeretettel: Rita