Mert Köztük, közöttünk hideg szelek járnak

A hatalmas nap a horizont mögé bújt,
Meleg sugarat keze már sehol se nyújt,
A világra fekete lepedő terült,
A holdvilág is messzi vidékre került.
Meleg pokrócról álmodnak mezők s falvak,
Mert köztük, közöttünk hideg szelek járnak.

Mintha nagy fehér fátyol lepné a rétet,
Vékony ám fagyos börtönt adva a Földnek.
A virágok levelei lekonyulnak,
Mintha tán elveszett reményt siratnának.
Volt élénk szirmok fehér ruhát öltöttek,
Mintha a halállal nászra készülnének,
Hol a menyasszony nem igaz érzelmekből
Cselekszik, hanem gyötrő, aljas kényszerből.
A fák szélnek engedték leveleiket,
S velük az egykori vidám életüket.
Elhagyták régen a mezők álmaikat,
Mert köztük, közöttünk hideg szelek járnak.

Csönd Hangja szálldogál falu utcáiba,
Szürkévé váll tőle léleknek látszata,
Kicsiny hangocska se zeng a levegőben,
Eltévelyedett vándor se jár közelben.
S ha egy ismeretlen mégis itt megjelen,
Kiben tán még nagy vígság pezsdül élénken,
Ki a mély sötétből akkor is felhúzna,
Ha önmaga hite juttatott oda,
Minden háznak ajtaja szélesre tárna,
S benn még a gyertya fénye is felgyulladna.
A házak, lelkeik, hű lakóra várnak,
Mert köztük, közöttünk hideg szelek járnak.

Mikor világot zengi hamis dallama,
Olykor koszos porig döntő kiáltása,
Az értést s érzést nélkülözők szava,
Kikben az együtt érzésnek sincsen nyoma,
Kik más kínzó fájdalmát csak víg poénnak,
Nevetni valónak, humor forrásának
Vagy a felemelkedésüknek esélyét,
Csillogó dicsőségüknek elnyerését
Gondolják, míg az ő szennyükben fekvőnek,
Ezen népek célkeresztjébe kerültnek
Lelkét a magány s félelem nótája,
Majd a már szinte üvöltő muzsikája
Tölti meg, messzire sodorva csillagot,
Mely valaha örömöt s reményt adhatott,
Mely lélek estéjén fényesen ragyogott,
Míg a hold is feketébe burkolódzott.
Élet szépei, gyönyörei szállnak,
Mert köztük, közöttünk hideg szelek járnak.

Ha az emberi szív nagy fénylő gyöngyének,
Boldogságot kézben hordozó kedvesnek
Karja beléje hosszú, éles tört állít,
Mely mindent oly könnyedén, kecsesen hasít,
Erős fájdalmától múlatlanul üvölt,
Nem vágyik semmit, csak a megváltó könyört,
Míg a szemeiből ömlenek a könnyek,
Melyekből megszületnek a mély tengerek,
Mik az apró szívet teljesen ellepik,
Levegőhöz jutni bizony nem engedik,
S míg a tenger végtelen óceánná nő,
Nem lesz más a szívekből, mint romban élő,
Emléket elzáró, elfeledett kincstár,
Mely a nyári életre már hiába vár.
A régi, tavaszi tájak ma kihalnak,
Mert köztük, közöttünk hideg szelek járnak.

A jóság, emberi hit néhol elbújt,
Keze valahol senkinek semmit se nyújt,
S az embereknek természetvilágába
Bejön hideg szeleknek emberi arca.
Az álmatlanságok, bizonytalanságok,
Lelket cafatokra tépázó szólamok,
Hamis szerelmeket nyújtó ábrándok
Mik az egykor szép létben otthont találtak,
Mert köztük, közöttünk hideg szelek járnak.

Author: Kazup-Nagy Máté

Köszöntöm az olvasót! Kazup-Nagy Máté vagyok, fiatal középiskolás diák, amatőr költő. Általános iskola óta írok verseket, és a mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem, elfoglaltságom. Nem egy művem már megje- lent különböző antológiákban, amelyek mai napig mind sikert jelentenek. Verseimnek legfőbb témája a feltörő érzelmek rímekben való megfogalmazása. Az ember élete során sok mindent megtapasztal, akár az önfeledt örömöt, mely a csillagokig képes felrepíteni, vagy a mélyről feltörő fájdalmat, csak hogy egy-két példát megemlítsek. Számomra ezeknek versbe öntése egyrészt megnyugvást jelent, másrészt később a műveket elővéve és újból elolvasva könnyen fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezen kívül a tájversek is közel állnak hozzám, hiszen akár egy őszi kép, vagy egy borongós téli nap is képes érzelmeket előhívni. Innen is köszönöm a családomnak, barátaimnak és tanáraimnak a bíztatást és a támogatást, valamint az Irodalmi Rádió szerkesztőségének, hogy tagja lehetek az alkotó közösségnek, és remélem, hogy a verseim elnyerik az olvasók tetszését!