Angyalok földjén, tévúton

Miklós már az első itt töltött napok után megbánta, hogy könnyelműen igent mondott Zsuzsa nagybátyja által, számára tett nagylelkű, és önzetlen ajánlatára. Az állásajánlat elfogadását tett követte, így 1976 június 13-án, egy szép napos délelőtt belépett a Mérőműszer Gyárhoz mint anyaggazdálkodó.

Zsuzsát egy hónappal ezelőtt ismerte meg, amikor még előző munkahelyén, a Vígszínházban dolgozott színpadi díszítő segédmunkásként, egyetemi közgazdasági diplomával a zsebében. A lány mindenáron segíteni akart neki, mert úgy gondolta, hogy a férfi ezzel a képesítéssel bűnt követ el, amikor segédmunkásként dolgozik. Nem is nagyon tudta megérteni újdonsült partnerét, Miklóst, hogy lehet ilyen felelőtlen. Valóban számára nem volt könnyű megérteni a férfi ebbéli hozzáállását, hiszen vele ellentétben ő maga két lábbal, sőt teljes lényével mindenestől a földön járt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a realisztikus ember mintapéldányát róla lehetett volna megformálni.

A fiatal férfi viszont éppen a tökéletes ellentétje volt partnerének. Már több munkahelyváltáson volt túl, és ezek között bizony akadtak olyan esetek is, amikor túlságosan hamar és meggondolatlanul hagyta ott munkahelyét egy másikért, amiről aztán hamar kiderült, hogy igen rossz cserének bizonyult. Ugyanakkor, egy kicsit is ismerve őt, elmondható, hogy a változtatások során mindig szerette volna megtalálni azt a foglalkozást és azt a helyet, ahol kiteljesedhet, és meg tudja valósítani önmagát. Ez volt a kijelölt végcél, amelyhez az ő esetében az odavezető út hosszabb és tekervényesebb volt, mint az átlag. Az úton akadtak közbeeső állomások is, melyekről tudta, hogy még nem a végállomás. Ugyanakkor ezek sem voltak haszontalanok, mert általuk sok tapasztalatot szerzett. Amikor Zsuzsa unszolására elment az előzetes felvételi megbeszélésre már akkor a „gyárral” a „gyári léttel” szemben egy sor negatív előítélettel tette meg ezt.

Miklós nem volt budapesti, szüleivel együtt a főváros vonzáskörzetébe tartozó községben élt. Élte a naponta ingázók életét.

A felvétellel kapcsolatban megbeszélt nap reggelén is, ahogyan egyébként naponta szokásosan tette, vonatra szállt, és a Nyugati pályaudvaron szállt le a vonatról. Mielőtt elment volna a 3-as villamos Kádár utcai végállomására, felkereste a Váci út és a Nagykörút sarkán lévő tejivót, ahol megreggelizett. Egy pohár meleg kakaót ivott, amihez egy lekváros buktát evett meg. Már végzett a reggelivel, ült az asztal mellett, és elnézte az ütött kopott műanyag poharat, és a szintén megviselt fém tálcát. Arra gondolt, hogy ez a hely, ez a lerobbant tejivó, ezekkel a kopott, megviselt evőeszközeivel, mintegy nyitányként, arra szolgálnának, hogy előre felkészítsék őt, ahhoz a mással nem összekeverhető sajátos gyári hangulathoz, szagok, illatok, zajok keverékéhez, amely mindent átitat egy gyáron belül. Ez az érzés fogja majd őt is fogadni a gyárkaput átlépve.

E gondolatokat követően elindult a megállóba, majd felszállt egy beérkező 3-as villamosra. Miközben a villamos döcögve haladt a Váci úton előre megszokott útján, Miklós az ablakon keresztül kinézve figyelte az egymás után hosszasan elvonuló gyárak sorát. A villamos egyre jobban, egyre mélyebbre hatolt tovább ennek a gyárak alkotta kompakt vidéknek a belseje felé. Az embernek az volt az érzése, mintha a főváros határát átlépve, attól valami különálló, új településre ért volna. Ez volt a híres Angyalföld. Város a városban, vagy ahogy másképpen nevezték az „Angyalok földje”, a főváros egyik jelentős, számos nagy gyárat magába foglaló iparközpontja, amely szimbiózisban élt az itt épült munkáslakta negyeddel.

Amikor a villamos megérkezett a gyárhoz eső legközelebbi megállóba, leszállt, vett egy nagy levegőt, és üdvözölte a számára egyelőre ismeretlen, és nagy kérdőjelnek számító munkásnegyedet:

• Üdvözöllek Agyalok Földje! Íme itt vagyok, jöttem, hogy meghódítsalak!- majd a harsány üdvözlést követően, immár sokkal erőtlenebb hangon most kétkedésének is hangot adott kérdéseivel:

– Vajon ki lesz majd kettőnk közül a győztes? Ki lesz majd a hódító és a meghódított?

A reggel még hűvös volt, noha már június közepe táján járt az idő, amikor Miklós leszállt a villamosról. Gyalog megindult már a villamos megállóból is látszó komor téglaépület, a Mérőműszer Gyár bejárata felé. Mivel babonás ember volt, jól megjegyezte magának a napot, június 13-át írtak e nap, ekkora hívták be ugyanis a felvételi beszélgetésre. Emiatt nem izgatta magát, mivel ajánlója a vállalat műszaki főmérnöke, Zsuzsa nagybátyja volt. Nyilván egy ilyen patrónussal a háta mögött fel fogják őt venni. Különben is azt sem tartotta volna tragédiának, ha nem járna sikerrel a beszélgetés, hisz jóformán csak a lány beszélte rá, hogy fogadja el a kínálkozó lehetőséget.

Egy kettőre elérte a kétemeletes hosszú szürke téglaépületet. A bejárat a mellette húzódó magas fémkerítés közepén volt. Hozzá hasonlóan többen ide tartottak, de vele ellentétben ezek az emberek sietős léptekkel igyekeztek, míg ő kényelmesen, sétálva haladt a bejárati kapu felé.

Miután belépett a kapun a tágas gyárudvarra érkezett be. Itt oldalt a járművek számára kijelölt út mellett a gyalogosoknak egy vasrudakból alkotta korlátsoron, egy amolyan terelő folyosón kellet áthaladni. Innen az út a porta épület előtt vezetett tovább. Az épület fala előtt közvetlenül egy bélyegző óra állt, mellette a falra szerelt nagy fatáblán kis nyílásokban voltak elhelyezve az itt dolgozók kartonjai. A kartonok szolgáltak a bejövetel és távozás időpontjának rögzítésére.

Neki természetesen még nem volt kartonja, ezért a portára érve, bekopogott annak ablakán, és elmondta a portásnak, hogy ki ő, és miért érkezett, valamint, hogy hova szeretne menni.

Amíg várta, hogy eligazítást kapjon, tekintete a bélyegző óra előtt kialakuló sorra tévedt. A beérkezők ugyanis lökésszerű hullámokban érkeztek, és sorban állva türelmesen várták, hogy végre odaérjenek a bélyegzőórához.t Miklós csak nézte őket, és eszébe jutott egy jelenet, melyet a vágóhídon látott egy munkafolyamatot bemutató programlátogatás alkalmából.

Ahogy itt a beérkező dolgozók sorban állva türelmesen vártak sorukra a bélyegző óra előtt, úgy álltak ott a vágóhídon is sorban a levágásra ítélt állatok. Szerencsétlen párák, ők is békésen, türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek, hogy azután a fejükhöz szorított elektromos sokkoló szerkezet végzetes kábító ütése várja őket. Az elkábított állatok ezután már futószalagon haladtak a tervezett halál felé. A végzetes sorsra kijelöltek talán csak az utolsó pillanatban, vagy tán még akkor sem, ébredtek rá mihez álltak ilyen békésen sorban.

Szemlélődéséből egy rendész érkezése zökkentette ki, akit mellé rendeltek ki kisérőnek azzal a feladattal, hogy vezesse el őt a kereskedelmi osztályvezető szobájához. Ehhez a porta közvetlen szomszédságában levő irodaépület második emeletére kellett felmenni. Itt volt a Kereskedelmi osztály, és azon belül az Anyaggazdálkodási részleg, jövendő munkahelyének, irodája. A rendész bevezette őt az osztályvezető irodájának előszobájába. Leültette , és megkérte, hogy várjon itt, amíg az osztályvezető megérkezik, majd ezután magára hagyta. Néhány perc várakozás után az osztályvezető, egy ötven év körüli, középtermetű, enyhén kopaszodó, köpcös szemüveges férfi, aktatáskával a hóna alatt belépett a szobába. Amint megpillantotta a számára ismeretlent, felé fordulva megszólította:

– Jó reggelt kívánok! Ugye ön rám vár?

– Így van, pontosan, de hogy is mondjam? Kérem, uram, hogy is szólíthatom önt? – kérdezte kissé zavartan Miklós az osztályvezetőt.

– Ó, bocsásson meg, látja ebben a nagy sietésben el is felejtettem bemutatkozni. De, ha megengedi máris pontosítanom kell a megszólítást. Az uram helyett helyesen elvtárs, ez a használatos, és itt az általunk követett helyes megszólítás. – Mialatt ezeket a szavakat mondta apró malac szemei összeszűkültek szemüvege vastag lencséi mögött, ezzel is nyomatékot adva szavainak. Mintha azt mondta volna Miklósnak:

„Barátom tudd már, hogy hova érkeztél, te itt a munkásnegyedben Angyalföldön vagy az egyszerű munkások, az elvtársak világában. Ehhez tartsd magad!”

– De, hogy válaszoljak is a kérdésére Gömöri Géza vagyok ennek az osztálynak a vezetője – tette még hozzá.

– Ó, köszönet a bemutatkozásért Gömöri elvtárs, és köszönöm a kiigazítást. Tudja nem nagyon ismerem a gyári világot, még szoknom kell hozzá – felelte némi gúnnyal a hangjában. Amikor az elvtárs szóhoz ért, azt szándékosan erősebben hangsúlyozva szintén gunyoros hangon ejtette ki.– Magát a nevét -Deli Miklós-csak ezt követően közölte.

Ezután a kis intermezzo után az osztályvezető betessékelte Miklóst a szobájába. Leültette magával szemben.. Ő maga pedig helyet foglalt a nagy csupasz lakkozott fa asztala mögött.

– Nos, Deli elvtárs, előzetesen már tájékoztattak az ön érkezéséről. Tudom azt is, hogy a főmérnök elvtárs, vállalatunk egyik legfontosabb, és megbecsült vezetője ajánlotta figyelmünkbe önt. Ennek megfelelően tekintse puszta formaságnak ezt a kis beszélgetést, tekintse úgy, hogy máris fel van véve. Ettől függetlenül azonban holnap reggel a személyzeti osztályon a felvételi adminisztrációs munkát még el kell végezni, de hangsúlyozom ismét ez már csupán formalitás lesz – mondta az osztályvezető, ezúttal már barátságosabb hangon, és mosollyal a szemében.

Miután mondatát az osztályvezető befejezte, ismét Miklós szólalt meg:

– Osztályvezető elvtárs, lenne azért még egy kérdésem.

–Tessék parancsoljon, hallgatom önt, elvtársam–válaszolta az osztályvezető.

–Nos, nem szeretném, ha bárkinek is ebből később kellemetlensége származna. Az a tény, hogy én még előzőleg sohasem dolgoztam anyaggazdálkodóként nem jelent majd problémát?

•  Ó, nem, ettől nem kell tartania, ugyanis senki sem születik anyaggazdálkodónak. Speciális anyagismeretekből majd én fogok önnek adni afféle magánórákat. Mire én nyugdíjba megyek, ön már ismerni fogja a szükséges ismereteket, melyeket egy leendő osztályvezetőnek illik ismerni- nyugtatgatta Miklóst az osztályvezető.

Ezek után az anyagiakkal kapcsolatos elvárások, és lehetőségek egyeztetésére került sor, mely témában rendkívül hamar sikerült megállapodniuk. Nem is maradt más hátra, mint másnap a személyzeti osztályon elvégezni a hivatalos papírmunkát, és ezzel megtörténik Miklós  új munkaerőkénti felvétele. Tulajdonképpen a holnapi nap számít majd csak első munkanapjának, ez a mai még csak a nulladik nap.

A felvételi beszélgetés lezárása után az osztályvezető megkérte Miklóst, hogy szánjon rá aznap még szabadidejéből annyit, hogy egy néhány perces bemutatkozó látogatás keretében kölcsönösen megismerjék egymást jövendőbeli munkatársaival. Ehhez csak át kellene fáradni az osztályra. Miklós elfogadta a kérést, és máris elindultak. Mivel az osztály és a részleg is ugyanazon a folyosón volt található, csupán néhány lépést kellett megtenniük, hogy odaérjenek.

Az osztályvezető ment elől. Miklós utána lépdelt, őt követve. Belépve a szobába, az itt dolgozó kollégák fogadták őket. Ők már tudtak az új munkatárs  érkezéséről, és most tekintetük kíváncsian fürkészte  leendő kollégájukat.

A teremben négy asztal foglalta el a hely nagy részét. Ebből három már foglalt volt, a negyedik szabad. Ez már az ő asztala lesz. A bemutatkozások sorát az osztályvezető kezdte meg, azzal, hogy bemutatta a régi kollégáknak az újonnan érkező Miklóst. Ezután Miklós következett, és az udvariasság szabályait betartva először a női munkatársat, Bérces Pálnét, Margitkát üdvözölte. Margitka egy középkorú, szőke hajú, kék szemű konszolidált, polgári hovatartozás benyomását keltő hölgy képét mutatta. Miklósnak az volt az érzése, hogy Margitka a kakukktojás itt az elvtársak otthonos világában

Ezután jövendő közvetlen munkatársa Kétlaki Tamás volt a soron. Ő a maga nemében érdekes jelenség volt. Személyében Miklós egy középtermetű kopasz, kissé puhánykinézetű középkorú embert ismert meg. Ruháját védő barna köpenyt viselt, alkarján a kishivatalnok kultikus könyökvédőjével, ami humoros karaktert kölcsönzött alakjának. Amikor kinyitotta a száját, és beszélni kezdett, raccsolva ejtette ki a szavakat. Már az első elhangzott mondatai után is meg lehetett állapítani róla, hogy egy mindenhez hozzászólni kívánó, mindenhez értő, tudálékos típusú emberrel lesz majd vele dolga.

Na őt aztán kifogtam, mint közvetlen munkatársat, sok munka vár majd rám, hogy elfogadható karaktert faragjak belőle – gondolta Miklós magában.

Utoljára maradt Márki Gyula, egy szálfaegyenes tartású, hófehér hajú, fehér köpenyt viselő, nagyon markáns vonású, nyugdíjas kolléga. Ő nyugdíj mellett némi anyagi forrás kiegészítése céljából tért vissza napi négy órás elfoglaltságot jelentő számlaellenőri munkakörbe. Az öregúr fess kiállásával már eleve, mint született ízig vérig úriember képét mutatta. Az egész társaságban a bemutatkozások során ő volt az egyetlen, aki Miklóst uram megszólítással illette. Amikor ezt a megszólítást használta egyenesen az osztályvezető szemét keresve láthatólag kihívóan neki címezve jól megnyomta az uram szót.

A bemutatkozások sora már csaknem befejeződött, amikor félig megnyílt az ajtó, és egy csinos szőke női fej kukkantott be az ajtónyíláson. Amint azonban konstatálta, hogy mindenki együtt van feltételezte, hogy valami fontos dolgot beszélnek meg. Nem akart zavarni, visszahúzta a fejét, de az osztályvezető , és utána kiáltott:

•  Évike!, Évike, várjon! Ne menjen el, jöjjön be! Évike, magácskának is be szeretném mutatni ifjú kollégánkat Deli elvtársat, Miklóst, aki holnaptól osztályunk teljes jogú dolgozója lesz.

Éva Miklós felé fordulva, kezét bemutatkozáshoz nyújtotta, és közben jól megnézte magának az új fiatalembert. Amikor Miklós kezet fogott vele, kellemes érzést okozott számára a másik kéz selymes bőrének érintése, sőt mintha még  azt is érezte volna, hogy ez a törékeny bársonyos kéz megremeg az ő kezének érintésétől, de meglehet, csak képzelődött. Annak örült, hogy egy ilyen csinos fiatal nő is a munkatársai közt lesz, és az a tény, hogy minden nap láthatja őt, jókedvre derítette.

Miután mindenkivel megismerkedett hazamehetett, hiszen a hivatalos felvétel másnap történik meg, most még szabadon gazdálkodhatott idejével.

Amikor azonban ki akart menni, a portánál megállították, és mivel karton híján még bélyegezni nem tudott, kilépési engedélyt kértek tőle, de ő ezzel nem rendelkezett. Ezért aztán vissza kellett mennie az osztályhoz, ahol kiállították számára a kilépési engedélyt. Ennek birtokában már valóban elhagyhatta a gyár épületét. E látszólag lényegtelen kis eset szemében mégis fontossá vált, mert rávilágított arra a tényre, hogy itt bizony a dolgozók be vannak zárva, és csak egy mindenható engedély birtokában tudnak kimenni. Ez a felfedezés nem derítette túlságosan jó kedvre.

Kilépve a szabad levegőre, megállt, felnézett az égre, vett egy mély lélegzetet, és némi aggodalommal feltette magának a kérdéseket:

• Nos, Miklós? Hogy érzed magad? Ezt vártad? Be leszel zárva! Kissé más világba érkezel, mint ami a színházban volt. Bírni fogod? – a szótlan, belső kérdésekre félhangosan kissé ingerült válasz született meg:
•  Jól van, nem kell mindenben rögtön a negatívumot keresni!  Össze fogom magam szedni, és csak azért is meg fogom mutatni, hogy nem futok el azonnal a feladat elől! – felelte képzeletben saját magának.

A következő nap reggelén már fél nyolckor a megállóban várta a villamost. Amikor leszállt, vele együtt elég sokan szálltak le, és legtöbbjük hozzá hasonlóan a Mérőműszer Gyár irányába igyekeztek. A bejáratnál egy kisebbfajta tömeg torlódott fel. Pillanatok alatt sor formálódott, és ettől kezdve a sorban állók türelmesen várták, hogy odakerüljenek a bélyegző órához, hogy a belépési időpont rögzítése után mehessenek munkahelyük felé.

Miklósnak még továbbra sem volt kartonja ezért most is az történt, mint az előző nap: jött egy rendész, és felkisérte őt a személyzeti osztályra, ahol minden papírmunka elvégzése után hivatalosan is a Mérőműszer Gyár munkatársa lett.

Innen már egyedül ment át az osztályra, hogy megkezdje a munkát. Amikor belépett a terembe a többiek már csaknem két órája dolgoztak. Telefonok csörögtek, mindenki a munkájával volt elfoglalva. Szemvillantásokkal, gesztusokkal üdvözölték ugyan őt, de ünnepélyes fogadtatásban nem volt része. Igaz ezt ő nem is kérte volna. Örült, hogy ekképpen megúszta.

Birtokba vette íróasztalát. Leült, de Kétlaki kolléga máris intett neki, hogy jöjjön, és üljön egyelőre ő mellé, és segítsen neki a munkájában. Eközben így ő is meg fog ismerkedni a munkával, amely majd őt is hamarosan várni fogja. Éva a csinos titkárnő és mindenes egy másik szobában dolgozott, de gyakran megfordult itt náluk.

Délután az osztályvezető is megkezdte okítását anyagismeretből, és lassan el is múlt első munkában töltött napja.

A munkaidő letelte után már ő is, tekintettel, hogy már neki is volt saját kartonja, a többiekhez hasonlóan beállt a bélyegzőórára váró dolgozók sorába békésen, engedelmesen.

Ezúttal is a vágóhídon látott kép ugrott be előtte, de most ennek itt torz formáját vélte látni: a dolgozók helyett a sorban a vágóhidi állatok állnak. Ők még nem a sokkoló, és a biztos halál irányában, hanem a vágóhídról kifelé haladnak. Képzeletbeli kezükben mindegyikük saját kartonját szorítja. Itt még derűsen, reménykedve a kijárat, a reménybeli szabadság felé igyekeznek. Szerencsétlenek arról viszont nem tudnak, hogy másnap ide majd vissza kell térniük, és akkor a haladási irány újra a sokkoló, a halál felé fog mutatni. Ez egy ideig körforgásszerüen ismétlődik, de az utolsó napon a végső irány a sokkoló és nyomában a halál lesz.

Azután elérkezett a második, harmadik, negyedik nap is, meg a többi rákövetkező, melyet itt élt meg, mind kezdő, majd egyre gyakorlottabb anyaggazdálkodó. Egy darabig még, mint Kétlaki kollégája segítőjeként, majd később már egyedül segítség nélkül egyre magabiztosabban dolgozott.

Egy idő után rájött, hogy dolgozhat ő akármilyen jól és lelkiismeretesen, léteznek külső, tőle független tényezők, melyek jelentősen befolyásolhatják munkája eredményességét. Ez igencsak zavarta, mert igazságtalanságnak érezte, hogy így működik a rendszer. Ebből kifolyólag egyszer-kétszer anyagellátási problémák jelentkeztek, és ez kívülről úgy látszott, hogy az, az ő hibájának volt. Ezek az esetek elkeserítették, és munkakedvét nagymértékben visszavetették.

Mivel már az elején is tudta, hogy nem ebben a munkakörben fogja megtalálni az igazit, amit eddig is már keresett, megjelentek fejében az első még gyenge, de már létező gondolatok arról, hogy köszöni, tanult sokat itt is, de ez is csak egy közbenső állomás volt életében. Itt az idő, hogy tovább álljon.

Mégis maradt, és hogy miért az jórészt azzal volt magyarázható, hogy időközben igen jó kapcsolat alakult ki közte és Éva között. Éva ugyan nem ugyanabban a szobában dolgozott, de napjában nagyon sokszor megfordult ott, ahol Miklós tartózkodott. Számos alkalommal ez valóban indokolt volt, de bizony gyakran akadt olyan eset is, amikor Éva talált valami ürügyet, hogy ismét ott lehessen, ahol Miklós, és legalább láthassa a férfit. Miklós is élvezte azt az időt, melyet Éva ott abban a szobában töltött, ahol ő dolgozott. Különösen azokat a perceket szerette, amikor Éva odajött hozzá, megállt a háta mögött, mialatt ő meg asztalánál a székén ült, és a lány így a válla fölött pillantott bele abba, amit éppen olvasott, vagy a kezében tartott. Ekkor Éva közelsége, a belőle áradó hullámok különleges vonzereje által teljesen a lány bűvkörébe került. Érezte ahogy Éva teste csaknem érinti a hátát, a kettejüket elválasztó távolság csupán néhány milliméter, de előfordult, hogy néhány röpke, szinte láthatatlan pillanatra a lány teste hozzáért a férfiéhoz. Ezt a lopva tett érintést mindketten, valamiféle áramütésként, de kellemes, felvillanyozó áramütésként élték meg, és érezték át.

Nos, tehát ha Miklós őszinte akart lenni magához nem másért, mint ezekért az így megélt pillanatokért húzta-halasztotta az időt, annak a bejelentésére, hogy elmegy, itt hagyja állását. Ugyanakkor, noha a kettejük közti vonzalom megléte tapintható volt, ekkor még sem szóban, sem tettekben ezt nem nyilvánították ki egymás felé.

Közben teltek a hetek, hónapok Miklós még mindig nem jelentette be kilépési szándékát, de azért továbbra sem tett le róla.

Elérkezett a tél is. Az 1976-os télről feljegyezték, hogy különösen hosszú és hideg volt, már minden élőlény türelmetlenül a tavasz érkezését várta.

Meg is jött a várva várt tavasz, nem is keltett csalatkozást az emberekben. Amilyen hosszú, fagyos és hideg volt a tél olyan enyhe, napsütésben gazdag, csodás időt hozó volt az őt felváltó évszak.

Így érkezett el a legszebbnek tartott tavaszi hónap május, és annak első napja.

Hagyományosan május 1-je a munka ünnepe volt, délelőtt nagy felvonulással, délután a Városligetben majálissal együtt. Ugyanakkor valójában ez a hónap jelentette a tavasz kezdetét is, a meglehetősen szeszélyes április után. Így a hónap első napja, május 1-je a tavasz nyitányát szimbolizálta. Más meghatározás szerint május a szerelem hónapja.

Miklós és Éva esetében május 1-je egyszerre jelentette a munka ünnepét, és a tavasz nyitányát, de ugyancsak e nap volt, amikor bekopogott hozzájuk a szerelem.

Azon a bizonyos május 1-jén, 1977 tavaszán, minden pontosan úgy történt, ahogy az ember romantikus álmaiban elképzeli a tavasz első napját.

A levegőben valami megfoghatatlan, de mégis érezhetően, egyfajta vibráló remegés kúszott, lassan lebegett, méltóságteljesen, mint valami széltől felkapott esküvői fátyol a sétány fái között. A vibrálás tovább terjedve elérte, majd hatalmába kerítve rátelepedett, a környező bokrokra és fákra.

Az utcák, terek tisztán ragyogva várták az ünnepet. A házak a legtöbb helyen fellobogózva, a felvonulás útvonalán hangszórókból áradó zeneszó, többnyire pattogós indulók fogadták a felvonulásra érkező gyülekezőket.

A gyár KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) szervezete minden fiatal dolgozóját mozgósította, hogy részt vegyenek a délelőtti tömegdemonstráción, a felvonuláson. Miklós, ha tehette távol maradt az ilyen és ehhez hasonló politikai rendezvényektől, és az ezt követő majálisoktól. Középiskolás korában néhány barátjával azon versengtek, hogy kinek lesz majd bátorsága otthon maradni, és így elbliccelni a számukra kötelező felvonuláson való részvételt.

Itt, Angyalföldön és a gyárban ez szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Miklós nem volt egy buta fickó és belátta, hogy hasonló vakmerőség többet ártana neki, minthogy ezzel a tettével szimpatizánsokat szerezhetne a gyári fiatalok között. Így aztán május 1-én reggel sorsába beletörődve indult meg a gyülekező hely felé. A Thököly útig tudott járművel eljutni, innen már csak gyalog lehetett tovább haladni. Minden irányból már tömegesen jöttek emberek, keresve a számukra kijelölt gyülekezési helyet. Egyre nehezebb volt az előrejutás. Elő kellett vennie a kis papírkát, melyen fel volt tüntetve a Mérőműszer Gyár számára kijelölt várakozási körzet, ahonnan majd adott jelre megindulnak, és csatlakoznak a felvonulók sorához.

Amikorra végre megtalálta a keresett transzparenst, rajta a felirattal: Mérőműszer Gyár, a felvonulás még nem kezdődött el. Kutatott az arcok között, de csupa ismeretlen tekintet nézet rá vissza. Kis tétovázás után megszólította az egyik lányt,  megkérdezte vajon a gyár dolgozói gyülekeznek-e ezen a helyszínen. A felelet igen volt. Miklós ebből is azt szűrte le, milyen keveset járt a gyár termelő részlegeinél, szinte nem ismert belőlük semmit. Pedig milyen jó lett volna, élőben a maga valóságában is megismerni mindazt, amivel ő nap mint nap papíron dolgozott.

Tovább folytatta a keresést, hátha talál egy ismerőst a sok ismeretlen arc között, amikor valaki hátulról megkocogtatta a vállát. Hátrafordult, hogy megnézze ki volt az . Nem lepődött meg, amikor Éva arcát pillantotta meg. A lány nem volt egyedül. Mellette egy fiatal pár, szintén a Mérőműszer Gyár dolgozói voltak. Miklós még örült is jelenlétüknek, nem akarta még, hogy ismerősök egyedül lássák Évával. Ekkor még nem tudta eldönteni, közeledjék-e lány felé, vagy sem. A közeledés egyértelművé tette volna a lánnyal való kapcsolatának ami egyértelművé tehette volna a hozzá kapcsolódó viszonyát, vagy ezt megakadályozandó még tisztes távolságot tartva maradjon vele szemben? Ami Évát illette, ő valamennyire kompromittálta magát a nagyvilág előtt, hiszen nem lehetett nem észrevenni, hogy már fülig szerelmes volt a fiúba.

Alighogy így összetalálkoztak, a tömeg megkapta a jelzést, hogy megindulhatnak. Erre aztán ők is a többieket követve elindultak. Addigra a nap már jó magasan járt, és egyre erősebben sütött. A meleg hatására mindhárman igyekeztek felesleges ruhadarabjaiktól megszabadulni. Éván már csak egy szűk fehér blúz maradt, annak is a két felső gombja kikapcsolva. A szűk ruhadarab alatt sokat ígérő gömbölyded formák rejtőztek. Miklósnak igencsak megakadtak a szemei a vonzó nőies formák láttán. Most látta először a lányt így öltözve, és nem is gondolta volna, hogy Évának ilyen jó alakja van. A munkahelyükön a kék köpeny, amit a lány mindig viselt eltakarta valódi alakját. Lassan haladva vonultak, közben semmiségekről beszélgettek. Már befordultak a Dózsa György útra, a disztribünt is látták. Az út két oldalán egyenlő távolságokban a fákra és a házak homlokzatára szerelt hangszórókból a felvonulást közvetítő hangját lehetett hallani, aki mindig éppen a tribün előtt elhaladó üzemek, szervezetek nevét ismertette. Amíg pedig a következő felvonuló csoport a tribünhöz ért, lelkesítő indulók harsogtak a hangszórókból a májusi levegőbe, hirdetve a munkásosztály győzelmét az elnyomó embertelen imperializmus felett.

Közben ők már vonulásuk során elérték a dísztribün vonalát is, ahol a párt, a Magyar Szocialista Munkás Párt, és az ország legfelső vezetői foglaltak helyet, élükön Kádár Jánossal, a párt első titkárával, aki a többi vezetővel együtt integetve üdvözölte az előttük elhaladó felvonulókat.

A dísztribünt elhagyva még a Hősök teréig tovább haladtak, sodorta őket a vonulók tömege, de a Népköztársaság útját elérve kiléptek a sorból, és gyalog megindultak a Nagykörút, November 7. tér irányában. A Népköztársaság útja a forgalom elől le volt zárva, az úttesten gyalogosok ballagtak. A gyönyörű idő és az ünnepi hangulat mindent és mindenkit áthatott. A Vörösmarty utcáig andalogtak négyesben, amikor a lányok már elfáradtak, ezért felszálltak a kisföldalattira, és elmentek a végállomásig, a Vörösmarty térig. Miután megérkeztek, felmentek a felszínre. Itt először tétován megálltak, nem tudták eldönteni merre induljanak tovább. Végül ismét a lányok döntöttek: irány a Dunapart.

Itt a sétányon is sokan voltak, jórészt mindenki a felvonulás után jött ide. Az alkalmi árusok számítottak rá, hogy sok ember fog itt megfordulni. Ide kitelepültek áruikkal, a standok egybefüggő sort alkottak. Volt itt minden, ami csak elképzelhető. Látván a minden jóféle hideg és meleg enni és innivalót, ekkor kezdték érezni mennyire megéheztek. Közülük mindenki lángost vett magának, italként a fiúk sört, a lányok gyümölcsszörpöt fogyasztottak. A rögtönzött szabadtéri standok és árusító helyek legtöbbje előtt hosszú fa asztalok és fapadok fogadták az éhes, és szomjas vendégeket.

Ők is az egyik üres asztalnál helyet foglaltak, és jó étvággyal megették a lángosokat. Elfogyott az italuk is. Utána még néhány percig maradtak az asztalnál, jólesett kinyújtani fáradt tagjaikat, jóllakottan A levegő szelíden cirógatta tagjaikat. A felvonulás eleve kifárasztotta őket, most, hogy jóllaktak elpilledtek, még jobban érezték tagjaikban a fáradtságot. Bizony elkelt volna számukra egy jó kis szundi. A másik lány meg is kérte párját, hogy menjenek haza, és egy kellemes kis délutáni alvás után térjenek majd vissza az izgalmasnak ígérkező esti program rendezvényeihez. Mindannyian felálltak az asztaltól, elbúcsúztak egymástól.

Éva és Miklós ekkor döbbent rá, hogy ők ketten magukra maradtak, és ettől mindketten egy zavarba jöttek. Ha ismerős meglátta volna őket így együtt, bizony le nem tagadhatták volna, hogy ők egy párt alkotnak. Tétován egymásra néztek, ettől a tekintettől mindketten elpirultak, Éva jobban, Miklós kevésbé, de azért az ő arcán is látszódott hogy pirosabb lett a színe.

Miklós szólalt meg először:

•  Nahát, ezek jól itt hagytak bennünket. Mármost Évikém mi mit csináljunk?– Az Évikém megszólítástól maga is meglepődött.

Éva is észrevette, de nem kifogásolta, sőt érezte, hogy ez a nap az ő napja, ha ügyes, Miklós ezúttal nem lesz közömbös hozzá. Valóban, előérzete nem csalta meg. Miklós e nap az eddigieknél erősebb és határozottabb vonzalmat érzett Éva iránt. Ezt korábban is érezte, sokszor nem tudta eldönteni, hogy viselkedjék a lánnyal szemben. Azt tudta, hogy Éva oda van érte, csupán rajta múlik, hogy lesz-e előrelépés viszonyuk terén. Nem akarta, hogy közeledése esetén Éva hamis illúziókat tápláljon kettőjük kapcsolatát illetően. A lány külsőjével meg volt elégedve, de nem tartotta őt kellően jó szellemi partnernek. Ezek alapján egymás között hosszútávú kapcsolatot nem tudott elképzelni. Magyarán nem akarta, hogy a lány alaptalan álmokat dédelgessen magában. Visszaélni sem akart Éva érzéseivel. Pedig, ha a lány mosolygós piros vonzó száját elnézte, ezt a távolságtartást nehezére esett megtartani. Arról meg nem is beszélve, ha félénken lejjebb pillantott és látta Éva két helyen kidomborodó blúzát megfeszülni egészen melege lett.

Miklós „Hát mit csináljunk Évikém?” kérdésére Éva nem válaszolt szóban semmit. Ránézett Miklósra, és válaszként elmosolyodott.

Miklós ezt a számára kétértelmű választ nem tudta értelmezni. A mosoly jelenthette volna számára azt hogy „Miklós tedd meg már azt a hiányzó lépést! Itt vagyok, nem szeretnél megölelni?” de lehetett volna a mosoly olyan válasz is, hogy „Szép volt a nap, de fáradtak vagyunk, most szépen te is, meg én is, mindketten menjünk haza, holnap úgyis találkozunk!”

Miklós látva, hogy a mosolyon kívül más választ nem kap, megszólalt:

•  Értem én Évikém, hogy a döntés rám van bízva. Rendben van, akkor még menjünk tovább, olyan szép az idő, és olyan szép innen a budai oldal.

Folytatták tehát sétájukat a Duna-parti sétányon. Andalogva, időnként elmerengve ballagtak. Keveset beszéltek, figyelmüket a festői budai oldal kötötte le, felesleges beszéddel nem szerették volna elvonni figyelmüket a látnivalóról. Miklós törte meg a csendet:

– Nézd ott a Gellért hegy! Mindjárt egy vonalba érünk vele, akár át is mehetnénk a Szabadság hídon. Vagy talán mégsem? Igen, erről az oldalról szebb a látvány. Maradjunk itt! És nézd, íme itt van egy üres pad, mintha csak minket várna. Gyere, üljünk le!

Éva szavak nélkül, némán követte Miklós monológját, elfogadta javaslatát, és ahogy a fiatalember megindult a pad felé, úgy ő is utána.

Lehuppantak a padra. Arcukat a nap felé fordították, és alkalmi napfürdőt vettek. Önfeledten élvezték az arcukat érő délutáni napsugarak bársonyos puhaságú ujjak érintéséhez hasonló simogatását. Egész testükben ellazulva sikerült kikapcsolni magukat a hétköznapok világából. Így maradtak mozdulatlanul, arra is képtelenek, hogy akár kezüket vagy lábukat megmozdítsák.

Néhány perc múltán, Miklós nyitotta ki először a szemét. Tekintete Éva kigombolt blúzára tévedt, és csak nézte, hosszasan nézte. A látvány elbűvölte. A blúz alatt az a két íves halom a szabályos lélegzés ritmusára, annak megfelelően, egyenletesen fel s le mozgott hívogatóan. A piros ajkak most lassan kissé megnyíltak valami olyan vonzó csáberővel bennük, mintha egyenesen a fiúnak szólnának:

„Miklós, nézd ezeket a telt, húsos kívánatos ajkakat, melyek kinyíltak, mint ahogy a rózsa is kinyílik a hajnali hűs után a napon, és kitárulkozik a nap sugarainak. E leány ajkai is férfi csókra szomjaznak, és csak arra várnak, hogy megízleld őket! Hidd el nem fogsz csalódni bennük, mézízűek, csodálatosak, ne tétovázz!”

És Miklós engedve a csábításnak, remegő ajkakkal egyre közelebb és közelebb hajolt a lány csábító szája felé, majd elérkezett a pillanat, amikor a fiatalember forró szája rátapadt a lány egyelőre még hideg ajkaira. Az érintéstől Éva hirtelen felriadt, de nem ijedt meg. Száját nem kapta el, sőt érezvén Miklós forró ajkait átvette annak melegét boldogan fogadta, és viszonozta a csókot.

Azt mondják az első csóknak van a legjobb íze, az első csókot nem lehet feledni. Ez a mondás annyira igaz volt esetükben, hogy nem is akarták abbahagyni a csókolódzást. Szinte végnélküli csókban olvadt össze a két száj, számukra megállt az idő. E pillanatok megadták az érzést, hogy már itt lent a földön megtapasztalhatták a mennyei élet örömeit. Hosszú percek után bontakoztak ki egymás ölelő karjaiból. Éva lehunyt szemmel, fejét hátravetve még lejjebb csúszott a padon, szinte önkívületi állapotban csak hevert ott . Nem látott, nem hallott semmit, oda volt a boldogságtól, hogy amire titkon vágyott, a még magának sem nagyon merészelt képzeletbeli álma, most valósággá lett.

Miklós is hasonlókat érzett, és ő sem akarta elhinni, hogy mindez vele történt meg, hogy egy perccel előbb, még karjaiban tartotta ezt a gyönyörű harmatos fiatal testet, és csókolhatta az édes piros ajkakat.

 

Május1.-je, a történtekkel, ez az emlékezetes nap új fejezetet nyitott Miklós életében. Ugyancsak igaz volt mindez Évára nézve is.

A kérdés, ami ezután maradt csupán az volt, hová fejlődhet még ez a kapcsolat, és vajon mennyire tudja majd kiállni a múló idő kemény, olykor kegyetlen próbáját?

Korábbi fenntartásai Évával szemben egyszeriben elmúltak. Az ész érveknél a szív szava erősebbnek bizonyult. A küzdelem legalább is egyelőre az érzelmek javára dőlt el. Aznap a történtek után már kora este volt, amikor Évát hazakisérte. Mielőtt a lány belépett volna lakásuk bejárati ajtaján ismét összeölelkeztek, és boldogan váltak el.

Másnap ismét dolgozni indultak reggel az emberek. Legtöbben még az előző ünnepi nap emlékével a fejükben nem túl nagy kedvvel vették fel a munkát. Ez alól Miklós és Éva kivételek voltak, hiszen újra láthatták egymást. Igaz, ez az együttlét nem olyan volt, mint az előző napi, de mégis lopva egymásra pillanthattak, jeleket küldhettek. Amikor elmentek egymás mellett, Miklós titokban, hogy más ne lássa, megsimította a lány derekát, kezét. Mindketten ragyogtak, és nem bánták, hogy hétköznap van, és újra be kellett menniük dolgozni. Délután munkavégzés után Éva elindult hazafelé, de néhány háznyi távolság megtétele után megállt, és megbeszélésük szerint megvárta Miklóst. Miután a fiú is megérkezett még nem mentek haza. Helyette a szép időben egy nagy sétát tettek. Lassan andalogva beszélgettek, kéz a kézben úgy tűnt a szerelem mindkettőjükben magas hőfokon dúlt.

Egy hónapja már tartott közöttük ez az újfajta kapcsolat, amikor Éva a következő vasárnapra meghívta Miklóst hozzájuk a szülei lakásába. A látogatást mindketten izgatottan várták, hiszen ez minőségi előrelépést jelentene kapcsolatukban. A szülőkkel való találkozás, ismerkedés mindenképp a fiatalok közti kapcsolat szorosabbá válását, komolyodását hozná el. Miklós Éva anyját ugyan felületesen már ismerte, hiszen az asszony szintén a Mérőműszer Gyárban dolgozott, de mégis más lesz majd vele találkozni, és beszélni az otthonában úgy, hogy ő a lányának udvarol.

Éva még Miklósnál is izgatottabban várta a vasárnapi találkozót. Nem akart elrontani semmit, nem akarta siettetni a dolgokat. Azt meg, hogy a látogatáskor Miklós esetlegesen úgy érezze, hogy neki most a szülők előtt valami ígéretet kellene tenni arra ösztökélje, hogy szülei előtt neki ígéretet tegyen kapcsolatuk folytatásáról, annak szintjének emeléséről, ilyen gondolatok eszébe sem jutottak.

Miklós is gondolkodott, azon vajon milyen lesz számára ez a látogatás? Azt azért szerette volna elkerülni, hogy Éva majd a szülei előtt valami komoly ígéretet, hosszútávra szóló elkötelezettséget várjon tőle.

Aztán végre eljött az a vasárnap is. Miklós erre az alkalomra magához képest nagyon kicsípte magát. Ez felettébb szokatlan volt azok számára, akik naponta látták rendes körülmények között. Hétköznapokon mindig ugyanazt a már eléggé elnyűtt Levi’s márkájú farmernadrágot viselte, jó idő esetén egy pólóval kiegészítve. Erre a különleges alkalomra egy barna kordbársony nadrágot és barna zakót vett fel. A zakó alatt fehér kigombolt inget viselt nyakkendő nélkül.

A látogatást megelőzően azon erősen morfondírozott, hogy mit vigyen magával: valami italt, esetleg édességet, vagy mindkettőt? Nem tudta eldönteni. Még bizonytalanabb volt virág kérdésben. Nem szeretett volna udvariatlannak tűnni, de azt sem akarta, hogy úgy tekintsék őt, mint komoly partit. Végül egy szerény csokor és egy üveg vörösbor mellett döntött.

Éva diplomatikusan, kora délutánra hívta meg Miklóst, mert úgy érezte, hogy egy családi ebédre szóló meghívás már komoly elkötelezettséget kívánna Miklós részéről, és talán ettől még a férfi húzódozna.

A meghívás délután háromra szólt, de kettőre már az egész Révész család haptákban várta a vendéget.

Miklós, aki eddigi életében utálta a konvenciókat, most mégis betartva ennek szabályait, tudatosan öt percet késve csöngetett be Révészék földszinti lakásának ajtaján.

Az ajtó kinyílt, Éva mosolygott rá. Egy csinos beige színű ruha volt rajta, ami pontosan olyan sem szűk, sem tág ruha volt, amilyennek éppen lennie kellett. Kellően kiemelte a lány karcsú alakját, de nem volt kihívóan sem feszes, sem túl rövid. Haja arról árulkodott, hogy feltehetően csak néhány órája került ki gondos fodrászkezek alól.

A fiatalokat a szülők már izgatottan várták. Mindketten ünnepélyes ruházatot viseltek. Különösen Éva apján látszott, hogy nincs hozzászokva az efféle urizáláshoz. Na, de üsse kő, a lánya kedvéért még ezt is megtette, remélhetőleg nem kell sokáig elszenvedni a ruha viselését. Leültek a nagyszobában. Éva apja alig űltek le máris felpatant.Átment a szomszédos szobába majd kezében egy üvegel tért visza.Ismét helyet foglalt és felmutatva az üveget megszólalt:

Ezt nemszabad ám visszautasítani, mert megsértődök! Ez valódi házi pálinka Erdélyből, a rokonoktól– mondta tettetett szigorúsággal, és közben elnevette magát, mert nem gondolta komolyan, amit mondott.

Miklós ránézett Évára, aki nyakig elvörösödött, amiért apja így „letámadta” a pálinka kínálásával a fiút.

Még mielőtt Miklós válaszolhatottt volna Éva szólalt meg:

– Ugyan apuka, nem lehetsz ilyen tolakodó! Honnan tudod, hogy mit szeret inni a „kollégám?” – intézte kérdését apjához, erősen megnyomva ez utóbbi szót.

Miklós nagyon nem szerette a rossz, büdös házi pálinkát! Amivel most kínálták  sajnos az volt. De hát mit tehetett, tisztában volt helyzetével, itt ebben az esetben nem lehetett visszautasítani a kínált italt.

– Nahát, akkor, kedves bátyám, köszönöm! Kóstoljuk meg azt a hazait! – a megszólítást illetően tétovázott a bátyám és ennek elhagyása melletti változat között, végül a „kedves bátyám-at választotta.

Amikor kezébe vette a poharat, először csak nézte a sárgás színű folyadékot, és azon morfondírozott hogyan, milyen módszerrel igya meg? Végül úgy döntött egyhajtásra fogja majd leküldeni. Arra számított ugyanis, hogy az első poharat nyilván majd követni fogja egy második, netán egy harmadik, és ő nincsen hozzászokva a töményitalok fogyasztásához. Ahhoz, hogy még használható állapotba kerüljön ki a kóstolásból a lehető legkevesebb alkalommal kellene újra a szájához emelni a poharat. Ez viszont csak úgy oldható meg, ha egyhajtásra issza ki a pohár tartalmát.

Elméletben tehát erre kellett volna figyelni, ahhoz, hogy szégyen szemre nehogy berúgjon vendégségben, és aztán kiszámíthatatlan dolgokat tegyen. Miklós viszont nem volt elméleti ember. Éppen ellenkezőleg, ő a gyakorlatok embere volt.

Miklóst előérzete nem csalta meg, mert valóban úgy történt, ahogy előzőleg ő ezt elképzelte: Éva apja az első két italtól tűzbe jött, és szerette volna Miklóst is magával ragadni. Ő, azonban ezt nem akarta, a félig részeg apa viszont ellenkezését nem volt hajlandó figyelembe venni, és tovább győzködte őt, hogy folytassák a kóstolót.

Lassan kezdett már kínossá válni a helyzet. A fiatalember kétségbeesett tekintetével Évát kereste, tőle remélt segítséget. Éva ezt természetesen érezte, látta és egyszerre szégyellte magát apja viselkedése miatt, és ugyanakkor próbálta őt eltántorítani szándékától. Apja azonban megmakacsolta magát. Lánya minél inkább le akarta őt állítani, ő annál erőszakosabb lett.

Miklós látva a helyzetet már-már arra gondolt, hogy menekülésre fogja a dolgot.

Éva teljesen össze volt törve. Az általa várva várt, annyira óhajtott esemény, Miklós náluk tett első látogatása, apja erőszakossága miatt teljes kudarcba fulladt. Ezen a ponton már csupán azért fáradozott, hogy szerelmét kimenekítse apja kezeiből. Legrosszabb álmainál is siralmasabb volt a valóságos helyzet. Éva, amikor apja nem látta, anyjának küldött titkos jeleket kérve a segítségét férje semlegesítésére.

A szorult helyzetben végül a véletlen sietett a segítségükre. Az történt ugyanis, hogy Éva egy rossz kézmozdulatával az asztalom lévő egyik üdítőitalt tartalmazó üveget felborította. Az leesett a földre, de közben a belőle kiömlő ragacsos ital nagy része Miklós nadrágjára folyt, és bepiszkította azt. Éva átlátva a helyzetben rejlő lehetőséget azonnal Miklós mellett termett, és szinte kivonszolta őt apja hatótávolságából.

Már a fürdőszobában, Éva amennyire lehetett megtisztította Miklós nadrágját,  utána hajszárítóval próbálta útrakész állapotba hozni. Sietnie kellett, mert a nagyszobából már hallotta, amint az akkorra már teljesen részeg apja kiáltozni kezdett és részegségében Miklóst reklamálta.

Éva, amennyire várta Miklós látogatását, most már annyira szerette volna, hogy a fiatalember minél előbb elmenjen tőlük. Azt mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy Miklós visszamenjen a nagyszobába, és ott ismét folytassák apjával az italozást. Ezért aztán már tuszkolta kifelé az ajtón a fiatalembert. Amikor az valóban már elhagyta a lakást, csak akkor nyugodott meg, de az átélt dolgok miatti feszültség most jött ki belőle: egész testében remegni kezdett, és ez az ideges remegés nem akart megszűnni csak hosszú percek elmúltával csillapodott, majd szűnt meg végleg. Apja még mindig a vendégszobában hangosan Miklóst reklamálta, és érthetetlen szavakat dünnyögött magában. Éva azonban már nem idegesítette miatta magát, nem is törődött vele, azt már anyjára hagyta.

Másnap Éva mielőtt bement volna a gyárba, komolyan elgondolkodott azon, hogy kivesz egy nap szabadságot, és nem megy be aznap, annyira szégyellte a történteket. Végül hosszú töprengés után mégis úgy döntött, hogy vállalva a következményeket nem futamodik meg az elől, hogy Miklós szemébe nézzen.

Miután már beért munkahelyére egyre csak halogatta azt a pillanatot, hogy belépjen abba a szobába, ahol Miklós is dolgozik. Természetesen azzal ő is tisztában volt, hogy ezt a végtelenségig nem húzhatja el. Kilenc óra után Kétlaki kolléga részére szóló hivatalos leveleket kellet neki átvinni, és ez alól már nem tudott kibújni. Félénken, fejét leszegve lépett be a szobába, arra gondosan ügyelve, nehogy Miklós irányába nézzen. Ez nem volt könnyű feladat, mivel a két asztal, Miklósé és Kétlakié egymással szemben, egymásnak összetolva helyezkedett el. Amikor már Kétlaki asztala előtt állt mégis kénytelen volt félszemmel a másik asztal felé is egy pillantást vetni. Ahogy ezt megtette, akkor állapította meg meglepetéssel, hogy az asztalnál nem ül senki, Miklós nem jött be dolgozni.

– Ezek szerint ő is reggel azt gondolta, amit én, csak ő nem csupán gondolta, de meg is tette – mondta félhangosan saját magának. Ugyanakkor felmerült benne a kérdés, hogy vajon miért tette ezt, hiszen ő nem tehetett semmiről, sőt ő volt az áldozata az elmúlt napi eseményeknek. Neki aztán semmi szégyellni valója nem lehet.

Eljött a következő nap is, de Miklós asztala most is üresen árválkodott. Éva ekkor már nyugtalankodni kezdett. Nagyon furdalta az oldalát vajon mi lehet az oka, miért nem jött be dolgozni immár második napja. A munkaügyi osztályra tán mégsem mehet fel érdeklődni ennek okáról, hisz ő nem rokona neki, és nincs joga ezt megkérdezni. Ekkor bánta csak igazán, hogy nem kérte el tőle telefonszámát, most fel tudná őt hívni. A következő pillanatban viszont eszébe jutott, hogy Miklós nem Pesten lakik, és valószínűleg telefonjuk sincsen. Miklós rejtélyes hiányzásának harmadik napján aztán megoldódott az addig megválaszolatlan kérdés. Éva reggel beérkezése után először nem is saját, hanem a közös szobába nyitott be először, ahol a fiatalember is dolgozott. Első pillantása a belépés után a fiú asztala felé irányult, de ismét csalódnia kellett. Az asztalnál e reggelen sem ült senki. Éva már szomorú tekintettel éppen ki akart fordulni a szobából, amikor az egyik szekrény nyitott ajtaja mögül megjelent Miklós alakja. Éva megörült neki, hirtelen oda akart menni hozzá, hogy megkérdezze, hol volt két napig, de aztán megtorpant.

– Ho hó! Várj csak! Mit is akarsz csinálni? Van jogod bármit is megkérdezni, vagy bármit is számonkérni tőle? – futott át agyán a gondolat. Megállt, mégsem ment oda a férfihez, de szemét továbbra sem vette le róla.

Miklós csak ekkor nézett fel, és pillantotta meg az ott álló Évát. Fejét üdvözlésre hajtotta felé, és akkor látszódott, hogy az arca másik felén egy friss, elég mély vágás nyoma éktelenkedik.

Éva erre elfehéredett, rosszullét környékezte, és nem törődve azzal, hogy mások látják-e vagy sem odarohant Miklóshoz.  Kérdéseivel ostromolva, félig sírva kérte őt, mesélje el neki mi történt vele.

Miklós elmondta neki, hogy amikor eljött, elmenekült tőlük, egyenesen haza indult. Hazafelé menet azonban a vonaton egy kellemetlen és veszélyes kis kalandja volt. Két fiatal suhanc pénzt követelt tőle, de neki semmi kedve sem volt megválni a pénzétől. Megtagadta a követelést, mire egyikük késsel a kezében, megfenyegette őt, majd együttes erővel mindketten rátámadtak.

Dulakodni kezdtek, dulakodás közben egyikük a késsel megsebezte az arcán. A seb erősen elkezdett vérezni. Ekkor még rajtuk kívül más nem tartózkodott a kocsiban. A támadók valószínűleg még kezdő rablók, látva áldozatuk megsebzett arcát és a sebből folyó vért megijedtek, és elmenekültek. Miklós magára maradt vérző sebével. A vérzést megpróbálta elállítani zsebkendője segítségével. Időközben mások is érkeztek a kocsiba, és látva Miklóst rögtön a segítségére siettek. Ketten elkisérték őt a pályaudvari rendőrségi állomásra. Innen aztán mentőautót hívtak neki. A mentőautó megérkezésekor az átéltek miatt, meg a vérveszteség következtében Miklós már sokkos állapotba került, így vitték el a pályaudvarról, és került be a Honvéd Kórház ügyeletére.

A kórházban bekötötték, és szakszerűen ellátták sebét, egy napra megfigyelésre  benntartották, felülvizsgálat után hazaengedték.

Miklós alighogy befejezte történetét, érkeztek a többi kollégák is. Természetesen újra el kellett nekik mesélnie mi történt vele. Amikor az osztályvezető is megjött, neki is meg kellett ismételni kalandját, immár harmadszor. Úgy látszott, aznap az osztályvezetőt elfogta a jóindulat és az együttérzés, mert hazaküldte őt, hogy pihenjen otthon. Természetesen ő meg a kilépő cédulával a kezében örömmel távozott. Azonban eszében sem volt hazamenni pihenni, inkább egy nagy sétát tett a Margitszigeten.

A pompás tavaszi nap ideális alkalmat kínált egy kis kikapcsolódásra. Az időnként feltámadó friss szellő még kellemesebbé tette számára a napot. A parki virágágyásokban már teljes pompájukban virított a sok színes virág.

Az évszázados fák árnyékában lassan haladva élvezte hosszú sétáját. Miután már csaknem az egész szigetet bejárta, elfáradt. Leült egy félreeső padon. Szemei észrevétlenül lecsukódtak, és elnyomta az álom.

Arra ébredt fel, hogy valaki böködi, és egy erőteljes hang szól hozzá. Amikor kinyitotta a szemét, két egyenruhás alakot látott maga előtt. Két rendőr volt az, közülük az egyik, kezében a gumibotját forgatva megszólította:

• Jónapot Kívánok! Pihengetünk, pihengetünk – kezdte kérdését ellenszenves hangon, majd hasonlóan tovább folytatta –, ahelyett, hogy a munkahelyünkön dolgoznánk?– Feleletet kérdésére nem is várva, parancsló hangon felszólitotta Miklóst :

– Kérem, mutassa a személyi igazolványát!

Miklós szótlanul elővette az igazolványát, átadta a rendőrnek. Az kinyitotta, és újabb kérdést tett fel neki:

– Neve?

– Uram, ott van az igazolvány kinyitva a kezében. Láthatja a nevemet, feltéve, ha tud olvasni – válaszolta neki bosszúsan Miklós. Bár ne tette volna!

Hirtelen, most mindkét rendőr megragadta a karjánál fogva, felállították, két karját hátra csavarták, majd bilincs csattant a csuklóján. Ezután az a rendőr szólalt meg, akivel a párbeszédet kezdte:

–Te hitvány munkakerülő, a kapitányságon majd megtanítják neked mi fán terem a jómodor! Azt is látom szeretsz másokkal verekedni, de úgy látszik ezúttal jól megkaptad a magadét. Ne félj, meg fogod kapni a kapitányságon is!–fölényeskedett vele ugyanaz a rendőr.

Miklós eddig szinte szó nélkül tűrte, amit, és ahogy a rendőrök tettek vele, de most megszólalt:

– Rendőr urak, nem gondolják, hogy kissé eltúlozzák a dolgokat?

Szavaira ismét az elsőként megszólaló rendőr reagált:

– Barátocskám, látom a pökhendi hangot lejjebb adod. Ez helyes! Csak tudod az a baj, hogy most már késő. Előbb kellett volna gondolkodni! Most már azon törd a fejed, hogy a kapitányságon, hogy fogod kimagyarázni magad ebből a helyzetből!

Néhány perc várakozást követően a két járőr hívott egy járőrkocsit, azon bevitték Miklóst a kapitányságra. Itt anélkül, hogy kérdeztek volna tőle valamit, a fogdába vitték, hiába tiltakozott az intézkedés ellen. Már több órája a fogdában volt, amikor végre jöttek érte, és egy kihallgatószobába vezették, és itt leültették.

Néhány pillanat múltán egy civilruhás nyomozó lépett be a szobába. Bemutatkozott, és kérte őt, hogy mesélje el miért hozták be. Miklós, ahogy felnézett rá, egy ötven év körüli megfáradt férfiarc nézett vissza. Ami ebben az arcban különösen feltűnő volt számára, azok a nyomozó szemei voltak: mikor beszélt kemény vonásai kisimultak, mintha egy láthatatlan kéz akarná körülötte a fáradt ráncokat eltüntetni. Egyben ugyanazon mozdulattal minden rosszat el akarna feledtetni, amit sokévi gyakorlat után ezek a szemek már láttak, és átéltek.

Miklós belekezdett a történtek elmesélésébe. Mialatt beszélt, a nyomozó nagy figyelemmel hallgatta. A története befejezése után még hozzátette:

– Tudja uram nem is értem a mi rendőreinket, ha nem veszi rossznéven a kritikát. Az a baj velük, hogy amikor szolgálatot teljesítenek, nem az vezérli őket, hogy bennünket az egyszerű embereket szolgálják, hanem a hatalom képviselőiként jelennek meg, és e minőségükben cseleksznek.

Az erre, a végén tett kritikai megjegyzésére halk hangon válaszolt neki a nyomozó, mintha nem akarná, hogy más is hallja szavait, noha csak ketten voltak a szobában:

–Valóban, sajnos sok esetben jogos a kritika. Tudja a szemlélet formálóknak kellene változtatniuk az alapokon. – Majd így folytatta – Na de visszatérve az ön esetére ismerje be, hogy sértő volt rájuk nézve amit mondott, és ha ön van a helyükben lehet, hogy hasonló reakciója lett volna a gunyoros megjegyzésre. Nyilván azt is tudja, hisz nyílt titok, hogy soraikban sok a vidékről feljött, és kevésbé iskolázott rendőr, akik már eleve frusztráltak attól, hogy itt a nagyvárosi élet és létforma közepette kell tevékenykedniük, ismeretlen terepen, ismeretlen viszonyok között. Szolgáljon ez az eset önnek is tanulságul, ezt tanácsolom. Ami pedig magát az esetet illeti, felejtsük el az egészet – zárta a nyomozó mondandóját.

Miklós őszintén meglepődött a válaszon, és azon, ahogy az ügyet ilyen korrekt hozzáállással kezelte, mondhatni szinte meghatódott a nyomozó viselkedésétől. Úgy érezte, hogy ez az ember megérdemli, hogy a köszöneten túlmenően egyéb véleményét is megossza vele:

– Nyomozó úr! Előszőr is köszönöm, valóban köszönöm, hogy velem szemben ilyen megértően járt el, és rám nézve negatív következménye nem lesz az ügynek. Emellett azonban szeretném, hogy tudja, hogy a rendőrséggel szembeni negatív véleményem pozitív irányban kell módosítanom. Továbbá azt kívánom, hogy minél több ilyen szemléletű, ilyen megértő tagja legyen a szervezet állományának, mert akkor a szolgálat az emberek javát fogja jelenteni.

Miklós másnap már túl a szerencsétlen kimenetelű vendégségen, a balesetén, és a rendőrségi ügyön, ismét a rendes kerékvágásban kezdte munkáját a gyárban. Arcán a seb sokat gyógyult. Hét évvel később, amikor Magyarországon bemutatták a Scareface/Sebhelyes arcú híres amerikai gengszterfilmet, Al Pacino-val a címszerepben, valaki innen kölcsönvéve a főhős nevét, őt is elnevezte Sebhelyes arcúnak és ettől kezdve ez lett a beceneve.

Évával ápolt kapcsolata továbbra is tartott, bár a május 1.-jén mutatott hőfokhoz képest alábbhagyva, kisebb lángon, de továbbra is folytatódott. Az viszont igaz, hogy egy újabb látogatás Éváék lakásán a szülők jelenlétében egy időre lekerült a napirendről. Időközben Miklós elmondta Évának, hogy neki már korábban volt egy szerencsétlen házassága, mely házasság tulajdonképpen hivatalosan még továbbra is fennáll, de a gyakorlatban már öt éve külön élnek egymástól. Az igazat megvallva a válást még egyikük sem kezdeményezte.

Amikor Éva anyja erről a hírről értesült, egyszeriben elég rossz véleménye lett Miklósról. Lányával való kapcsolatát már korábban sem nézte jó szemmel. A fiatalembert lányához képest túl korosnak ítélte meg, és miután kiderült róla a hír, hogy végül még mindig házasember, egyszeriben már félteni kezdte lányát. Mindenáron le akarta őt beszélni, hogy ezzel a „házas emberrel” viszonyt tartson fent. Éva azonban nem hallgatott rá, úgy gondolta, hogy Miklós számára ez a házasság csupán egy botlás volt, melyet meg lehet érteni, és meg lehet bocsátani neki ezt.

A gyárban is teltek a szürke munkás hétköznapok. Miklós már teljesen egyedül dolgozott, igyekezett lelkiismeretesen odafigyelni munkájára, de a külső tényező befolyásoló szerepét továbbra sem tudta kizárni, így valójában teljes szívét nem tudta beleadni munkájába.

A francia nyelv iránti, korábbi időkben keletkezett, és azóta is fennálló szeretete továbbra is kitartott. Szorgalmasan tanulta a nyelvet, miután beiratkozott az Institut Français-be, a Francia Intézetbe, ahol nyelvtanfolyamra járt. Itt francia anyanyelvű tanárok oktattak korszerű módszereket használva. Magát az épületet is, a Körönd közelében található Szegfű utcában, sajátos hangulat járta át. Az eldugott csendes utca közepén álló ház a francia szellem és kultúra egy csöppnyi szigetét jelentette Budapest szívében. Az „Institut/Intézet”, a bennfentesek, a belvárosi entellektüel ifjai, a franciául tanulók és a francia kultúra rajongói csak így egyszerűen ezen a néven említették ezt a nyelvi és kulturális központot. Igazán Miklóst is itt kapta el a láz, a ház szelleme hatására vált igazi „francophile”-lé, azaz franciabaráttá. A szó voltaképp egy sokoldalú értelmi és érzelmi alapon álló vonzalmat fejez ki amely a francia nyelv, kultúra, konyha , irodalom, és film valamint szokások iránt nyilvánul meg. Ez a sajátos vonzalom, ha kell szeretet, életérzés a művelőjének mindennapjaiban, viselkedésében is megnyilvánul.

Miklós is ennek az életérzésnek a hatása alá került. Már régóta dédelgetett álma volt egy Franciaországba irányuló utazás megvalósítása. Egy ilyen utazás kezdetben túl nagy falatnak, elérhetetlen álomnak tűnt. Később Franciaországot, Párizst megjárt ismerősök és ismeretlenek példáján keresztül arra a meggyőződésre jutott, hogy nehéz, de nem elérhetetlen egy párizsi út.

Ettől kezdve elkezdte a két irányban kidolgozott, utazást előkészítő tervének lépésről lépésre történő megvalósítását. Egyrész minden hónapban fizetése egy bizonyos részét félretette, amely félretett összeg folyamatosan szaporodott, és az anyagi feltételeket hivatott megteremteni. Másrészről az ismeretek szisztematikus tágítását, szorgalmazta. Több útikalauzt, útibeszámolót elolvasott, tanulta, gyakorolta a párizsi helyszíni tájékozódást. Utcák, épületek, metróállomások neveit tanulta. Elméletben már otthon volt a helyszíneket illetően. Ismerte a közlekedést. Tudta, hogy kell eljutni egyik pontról a másikra. Remélte, ha ott lesz a valóságban is nem fog kétségbe esni. Gyakran megtörtént, hogy a munkahelyén is nem éppen szabályosan, és megengedett módon, de e szenvedélye gyakorlását folytatta. E hév, láz részben Évát is „megfertőzte”, ennek egyik látványos példája volt az a tény, hogy ő is beiratkozott az Intézet francia nyelvtanfolyamainak egyikére.

Ahhoz képest, hogy már egy évvel korábban az unalmas munka miatt kilépési szándék foglalkoztatta gondolatait, majd ezek a gondolatok Évával kezdődő, szövődő kapcsolat miatt egy időre takaréklángra kerültek, most a fellángolt utazási kedv tovább késleltette ezek megvalósítását.

A belépését követő év nyarán a mindkét irányú terv kidolgozása megtörtént, az anyagi forrás rendelkezésére állt, és ami a szellemi és érzelmi felkészülést illeti, e területeken is elég érett volt ahhoz, hogy augusztus hónapban egy kéthetes párizsi látogatást a gyakorlatban is megvalósítson.

Az utolsó napok már nagyon lassan teltek el a lázas várakozásban, de egy szép nap mégis arra ébredt, amikor már csupán órák választották el attól, hogy felszálljon az aznap esti Párizsba tartó Orient-Expresszre. A vonaton megtett útnak egyik érdekessége az volt, hogy az utas Budapesten a Keleti pályaudvaron szállt fel a nemzetközi vonatra, és a végállomáson, Párizsban másnap reggel szintén a Gare de l’Est-en, azaz a párizsi Keleti pályaudvaron száll le.

A hotel, ahol lakott a Monmartre negyed közelében egy kis szerény szálloda volt, neki éppen megfelelő. Jóformán úgyis csak az éjszakákat töltötte a szálláson, a nap többi hátralévő részében a várost járta. A két hét alatt igyekezett minden fontos helyet meglátogatni, és roppantul élvezte a látogatás minden percét. Amilyen lassan teltek a várakozás napjai, olyan sebesen peregtek a helyszínen az napok.Úgy érezte, hogy éppen akkor kellett mindezt otthagynia, amikor már kezdte volna mélyebben is megismerni a lényegét. A búcsú a várostól, és egyben Franciaországtól visszafelé is a párizsi Keleti pályaudvarról, a Gare de l’Est-ről induló Orient Expressz kocsija ablakán kihajolva történt.

Nehéz, keserű szívvel tért vissza Magyarországra. A sok emlék és élmény hatására szinte lázas állapotban került haza. Szerencsére nem rögtön kellett visszamennie a gyárba dolgozni. Két napot még szabadságként töltött, ezt még a kiutazás után szervezte így, hogy legyen kellő idő számára a visszaszokásra.

Ami Évával való kapcsolatát illette, ez is változott a korábbiakhoz képest. Az utazás közeledtével kapcsolatuk nem volt olyan intenzív, mint az már megszokott volt korábban. Most hazatérése után ismét erősödtek a kapcsolati szálak. Jó volt élményeiről Évának mesélni, ekkor újra élte ezeket a pillanatokat, kifejezetten örült, hogy van valakije, akivel ezeket az élményeket megoszthatja. Sokat mesélt neki, mindezt olyan beleéléssel, hogy szavai termő talajra találtak a lánynál. Miklós szuggesztív előadásmódja, szavainak hatása nyomán lassanként Évá is azt vette észre magáról, hogy ő is Párizs imádóvá lett. Ekkor kapcsolatuk ismét a régi hőfokon lángolt.

Miklós ekkor határozta el, hogy ezúttal ő hívja meg Évát hozzájuk vendégségbe, és szüleinek is be fogja mutatni a lányt. Bizony nagy változást jelentett e szándék már csupán gondolati síkon történő felmerülése is Miklós Évához kapcsolódó viszonyában. Hamarosan terve gyakorlati kivitelezésére is sor került. A meghívás módját szerette volna romantikusabbá, különlegesebbé tenni azzal, hogy írásban, mégpedig levél formájában kerüljön megvalósításra. Nagyszerűnek találta ezt a tervét, de még érlelte néhány napig, és csak azután fogalmazta meg a meghívó levél tartalmát. Amikor többszöri nekikezdés és szövegmódosítás után végre elkészült a levél, elégedetten dőlt hátra, és még aznap feladta azt a postán.

A levél feladása óta eltelt először egy, majd kettő, három, sőt négy nap is anélkül, hogy Éva erre reagált volna. Abban biztos volt, hogy ennyi idő elteltével a levelet meg kellett volna kapnia. Nem értette, mi történhetett. Sehogy sem talált magyarázatot Éva hallgatására. Ezzel azonban a talány ezen a ponton nem állt meg, sőt tovább fokozódott az idő múlásával. Amikor aztán a hetedik napon Éva elújságolta neki, hogy külföldre utazik, anélkül, hogy egy szóval is kitért volna a részére küldött meghívásra, már végképp nem tudta mire vélni a dolgot. Össze volt zavarodva. Azt nem tudhatta, hogy emögött Éva anyjának a mesterkedése húzódik.

Amióta az asszony megtudta, hogy ő már házas ember, pontosabban egy rendezetlen, válásgyanús házasságban él, szerette volna, ha leánya megszakítja e vele a kapcsolatát. Megoldásnak azt találta ki, hogy lányának hirtelenjében Erdélybe kell utazni, hogy az ott szűkös körülmények között élő rokonok megsegítése céljából élelmiszert vigyen nekik. Mindezt lányának úgy tálalta, hogy egy szóval sem említette a részére érkezett levélbeli meghívást.

Amikor Éva a maga részéről elmondta a férfinak, utazási célját megemlítve, hogy sürgősen külföldre kell utaznia, Miklós nem értette Éva miért nem válaszolt neki eddig Azt meg végképp nem értette, hogy Éva az utazás bejelentésekor miért nem tett akár egy szóval is említést a részére küldött meghívásról. Talán ez a romániai út afféle kitérő akart lenni a válaszadás elől? Egy szóval sem említeni a meghívást, holott a normális reakció az lett volna, hogy Éva ennek hírére örömében a nyakába ugrik? Nem, nem ezt nem lehet megérteni. Mind, mind megannyi kérdés, melyre nem kapott választ.Vagy talán szegezze egyenest a kérdést Évának kertelés nélkül? Ez mindent tisztázna, de mégse, ezt nem teheti meg. Éva ezt kérdőre vonásnak tekinthetné, ezzel mindent elronthatna, kapcsolatuk lerombolását csúfos végét is jelenthetné. Ezért néma maradt, de amikor Éva valóban elutazott, végleg elszomorodott, és szíve megkeseredett. Ennek pedig az lett a következménye, hogy Miklósban kapcsolatukat tekintve ismét a racionális érvek kerültek az érzelmekkel szemben meghatározókká. Ez egyben fordulópontot is jelentett kapcsolatukban.

Éva egy szűk hetet töltött Erdélyben a rokonoknál. Visszatérte után tapasztalta, hogy Miklós vele szemben tanúsított magatartása minden magyarázat nélkül érezhetően megváltozott. Egyfajta elhidegülést érzett a férfi részéről, és ezt nem tudta mire vélni. Nem érezte magát hibásnak. Azt már korábban is tapasztalta, hogy Miklós hangulata olykor hirtelen változó, amire magyarázatot csak maga Miklós tudott volna adni. Most is, ezt a változást egy ilyen szokásos hangulat változásnak tulajdonította, és erre további magyarázatot nem keresett.

Ez volt az az időszak, amikor Miklóst több kudarc érte munkája során. Közülük is a legutóbbi nagyban hozzájárult ahhoz, hogy beadja felmondását, otthagyja a gyárat, és másutt próbáljon szerencsét. Ez a bizonyos legutóbbi kudarca komoly kihatással volt a gyár termelésére és a gyár termelési története egyik legnagyobb negatív eseményeként jegyezték.

Anyaghiány miatt az egyik fontos szerelőszalag termelése két napon át kényszer szünetet tartott. Anyaggazdálkodóként neki kellett a felelősséget vállalni. Ez számára egyrészt jelentős anyagi megvonással járt, másrészt erkölcsi téren hatalmas veszteséget okozott. A dologban az volt a felentébb bosszantó, hogy a leállást nagyobb részben a termelési részleg technikai fegyelmezetlensége, és nem az ő hibája okozta. Miklós ezt már nem tudta elviselni. Számára betelt a pohár. Megírta felmondó levelét. Leadta a személyzeti osztályon, és várta az egyhónapos felmondási idő leteltét.

Éva természetesen értesült a dologról, de nem Miklóstól tudta meg a hírt, ami nagyon rosszul esett neki, és ez a tény Miklós után őt is még inkább az elhidegülés irányába vezette. Úgy érezte, ha a fiú még azt sem osztja meg vele, hogy elhagyja a vállalatot, ez egyben azt jelenti, hogy a vállalattal egyetemben őt is el fogja hagyni. Kapcsolatuk zátonyra futása szemléletes példája volt annak, hogy szerencsétlen és kölcsönös félreértések így vezetnek sokat ígérő érzelmi kapcsolatok elhalásához.

 

Miklós számára az utolsó hónap, melyet felmondási idő gyanánt kellett sajnálatos módon eltöltenie a vállalatnál, csúfosra sikeredett. Ez a hónap egyben lezárása volt annak az első, és talán egyben utolsó kalandnak is, melyet a gyári élet világában tett.

Amint az osztályvezető tudomást szerzett arról, hogy Miklós beadta a felmondási kérelmét, személyes bosszút forralt ellene, mivel úgy érezte, Miklóst kiképezték az önálló munkavégzésre, és most megint ott állnak a probléma előtt: nincs elegendő számú anyaggazdálkodójuk. Újból meg kell hirdetni az állást, de ameddig találnak megfelelő jelentkezőt, addig is az idő telik, a munka, a termelés és természetesen az anyagigény nem áll meg. Addig az osztálynak kell valahogy megoldani ezt a problémát.  Ezt pedig szocialista erkölcs ide, vagy oda meg kell bosszulni gondolta magában.

Miklós a következő nap reggelén, azt követően, hogy hivatalosan bejelentette kilépési szándékát, most is megjelent az osztályon munkavégzésre, de alighogy beért, az osztályvezető behívatta a szobájába. Ekkor arcán elégedettséget, vagy még inkább elégtételt kifejező mosollyal közölte Miklóssal, hogy erre az utolsó hónapra nem tarnak igényt az osztályon a munkájára. Mielőtt azonban Miklós örülhetett volna annak, hogy mégsem kell ledolgoznia a felmondási idejét, némi hatásos szünetet tartva így folytatta:

– Ja, és míg el nem felejtem Deli elvtárs, önt erre az időre a hátsó udvari kis raktárba helyezték át erre az egy hónapra, ott lesz munkavégzésének helye. Felettese pedig Zsalánszky Ferenc raktárvezető lesz. Kérem elvtárs fogja a holmiját, és foglalja el új munkahelyét!- e szavakkal próbálta az osztályvezető elérni, hogy a meglepődött fiatalember, mint valami kegyelmi döfést, úgy érezze elbocsátó szavait.

Miklós ugyan meglepetéssel hallotta ezt az intézkedést, de annyira azért nem volt medöbbenve, hogy ne válaszolt volna az osztályvezető bejelentésére:

– Osztályvezető úr, ha megengedi helyreigazítása ellenére én így szólítom önt. Ezért bocsánatát kérem,  de tudja, elvársnak nem szólíthatom, hiszen ön nem az elvtársam. Én önt egy kétszínű, kicsinyes bosszúálló, a magafajta hasonló elvtársait tökéletesen képviselő embernek ismertem meg.

Az osztályvezető már korábban is tiltakozási szándékkal próbálta félbeszakítani Miklós gunyoros beszédét, de értelmes szavak híján csak hápogáshoz hasonló hangok hagyták el a száját. Ez azonban ahhoz kevés volt, hogy Miklós ne folytassa megkezdett mondanivalóját:

–Amennyiben áthelyezésem, amelyről biztosítom, hogy teljesen törvényellenes, kielégíti az ön bosszúálló vágyát, úgy legyen meg ez a kis öröme. Azért azt az örömet nem fogom megszerezni önnek, hogy öngyilkos leszek! Viszontlátásra, mert majd a viszontlátásnak is eljön a maga ideje…– és folytatta volna még a továbbiakban is, de mondat közben megállt. Látta ugyanis, hogy az osztályvezető kopasz feje lila színre változott, az erek halántékán szét akartak pattanni, és mondani is szeretett volna valamit, de csak hörgéshez hasonló hangok jöttek ki a torkából.

A kis raktár a hátsó udvarból, a raktárak közül is a legutolsó, lenézett hely volt. Itt a „hátha majd szükség lesz rá” kategóriába sorolt anyagokat tartották. A szakma, a profi raktárosok egymás között az itt dolgozó raktárosokat nem tekintették igazi kollégának. Már önmagában az a tény is, hogy Miklóst áruforgalmi előadó státuszból hirtelen egyszerre raktári segédmunkaerő beosztásba helyezték, felért egyfajta tudatos megalázással. Ezt fokozta tovább, hogy szándékosan egy lenézett helyre, a kis raktárba tették át. Ő persze azzal tisztában volt, hogy ennek célja aaktár vezetője maga is hasonló korú fiatalember volt. Miklós korábban nem állt munkakapcsolatban vele, csupán távolról és felületesen ismerte. Itt a kis raktárban aztán sikerült a valódi énjét megismerni. Olyan ember volt, aki lefelé, beosztottjai felé taposott, felfelé felettesei felé, pedig alázatosságot mutatott. Vele szemben ellenséges magatartást tanúsított minden ok nélkül, bár Miklós azt el tudta képzelni, hogy ezt Gömöri osztályvezető kérésére, vagy utasítására tette. Jellemzően utolsó munkanapján, amikor a formális kiléptetése már megtörtént a személyzeti osztályon, és készülődött, hogy elbúcsúzzon   ismerőseitől összetalálkozott a gyárudvaron Zsalánszkyval. Amint meglátta0,számon kérte tőle, hogy miért nem dolgozza ki az egész napot, a munkaidő végéig. Miklós először még azt gondolta, hogy tréfálni akart vele, de aztán megértette, hogy a raktárvezető ezt komolyan gondolta. Erre ő már nem is reagált, igazából szánalmat érzett az effajta kicsinyesség iránt.

Dél felé aztán összeszedte személyes tárgyait, és sorban elbúcsúzott munkatársaitól is az osztályon. Csak ezután következett a nehezebb dió: Éva.

Végül ez is megtörtént, sírás és nagy drámai jelenetek nélkül. Valójában ekkorra már viszonyukkal mindketten leszámoltak. Miklós azzal vigasztata magát, hogy talán jobb, hogy így történt. Az első nagy érzelmi fellángolás elmúlta után higgadt fejjel biztos, hogy ide jutott volna kapcsolatuk, csak később, és akkor a búcsú még fájdalmasabb lett volna.

Gömöri osztályvezetőre már nem haragudott, de ennek ellenére tőle nem köszönt el.

Amikor már kifelé indult, hogy kilépve a kapun végleg búcsút intsen a gyárnak, és ettől a tőle végül idegennek maradt gyári világnak, tekintetét még egyszer utoljára körül hordozta az udvaron. Ahogy elhaladt a porta épülte előtt, ismét az első nap emléke idéződött fel benne a bélyegzőóra előtt formálódó sor láttán. Az emberek most is türelmesen vártak a sorukra. Miklós őket látva először elmosolyodott, majd utána félhangosan csak úgy magának megjegyezte:

– Szegény párák! Miért nem lázadtok fel? Nem látjátok, hogy a sor végén végül majd az elektromos sokkoló vár rátok? – de aztán csak lemondóan legyintett egyet a kezével, és kilépett a kapun.

Kiérve a szabadba arcát megcsapta a friss szellő. Lassan, ráérősen elballagott a villamos megállóig. Néhány perc várakozás után felszállt a villamosra, és helyet foglalt az ablaknál, úgy, hogy láthassa a szeme előtt elvonuló gyárak sorát. Ekkor eszébe jutott, az a jelenet, ami annak idején idejövet játszódott le vele, és felidézte az ehhez kapcsolódó kérdést: „Vajon ki lesz a hódító és ki lesz a meghódított?”

Most már tudja a választ. Ez a makacs gyárváros nem fogadta be őt, Angyalok földje idegen maradt számára.

Azóta sok év telt el. Miklós ma már nyugdíjasként, és nem utolsó sorban gyakorló nagyapaként él. A minap arra vitt az útja, ahol a Mérőműszer Gyár valaha állt, hisz ma már csak múlt időben beszélhetünk róla. Egykori gyára sem, mint ahogy a többiek sem kerülhették el sorsukat.. A rendszerváltást követő 90-es években ezek az ipari termelő óriások külföldi tulajdonosok kezébe kerültek. A külföldi tulajdonosok szemében a gyárakban felgyűlt szellemi tőke, tapasztalat, a hozzájuk kapcsolódó ipartörténeti érték, a képzett munkaerő, ez mind nem számított. Egyetlen cél vezette őket, bezárni a megszerzett gyárakat, felszámolni őket, mint versenytársakat. Nagyrészüket lebontották, a megmaradt épületeket raktárakká alakították át. Az iparváros eltűnt, megszűnt itt létezni.

Vajon a mai, modern világ jobbá lett-e, mint volt az akkori? Gondolkodás nélkül készül rávágni a határozott választ. Már mondaná is, nyitná a száját, de valamiért mégsem jönnek azok a makacs szavak, szája csak nem akar szóra nyílni.

Nyel egyet, másodszor már nem próbálkozik. Kezével lemondóan legyint egyet a levegőbe. Felnéz. A közlekedési lámpa e pillanatban zöldre vált, átmegy a túloldalra. Lemegy a metróállomáshoz vezető lejáraton. Éppen akkor érkezik egy szerelvény az állomásra. Beszáll a kocsiba, fejében még kavarognak az emlékek.

Eszébe jut Éva, a vele töltött idő, a munkahelyi pillanatok, az érzés ami elfogta, ha Éva megjelent az ajtóban, és ő fejét felkapva megpillantotta őt. Újra érezni vélte azt a rejtélyes vonzerőt, melyet akkor érzett, ha a lány megállt a háta mögött, és testének közelsége váltott ki belőle. Lelki szemei előtt újra filmszerűen kockáról kockára lepergett mindaz, ami Éva és saját maga között, ama emlékezetes május 1-én, a Duna-parti sétányon, azon a bizonyos padon történt. Ahogy Éva emléke felidéződött, vele együtt megannyi kérdés is felmerült benne.Vajon hol lehet most, merre járhat , mi történhetett vele?

Az ajtók most becsukódnak, egy pillanat múlva a szerelvény eltűnik a sötétlő alagútban. Tovább haladásához az alagút őrlámpáinak fénye nyújt biztonságot.

Az időszak történéseit megőrző kollektív emlékezet is őrlámpásként vigyáz arra, hogy az egykor dicsőséges ipar és gyárnegyed, Angyalföld emléke ne merüljön feledésbe. Ez az emlék mementóként tovább él napjainkban is.

A többség Angyalföld múltját pozitív emlékként őrzi, de akadnak olyanok is, akik számára ezek az idők negatív emlékeket jelentenek.

Mármost, akkor kinek van igaza e kérdésben? Nos, bármilyen furcsa is, a válasz az, hogy mindkettőjüknek.

Az élet már csak ilyen. Egyértelműen sohasem csak fehér, vagy csak fekete! Ennél ez jóval bonyolultabb. És ez így van rendjén Angyalföld történéseinek esetében is.:

Ezerszer áldott Angyalok földje, emléked így, vagy úgy, de mindenképp megőrződik!