Kulcsos Böske

Kámzsaszerű fekete kendője, mint valami ellenző rejtette el arcát. Sejtelmes vagy még inkább félelmet keltő külső megjelenésével a falu életében igazi színes jelenséget képviselt. Aki, akár csupán egy alkalommal is találkozott vele, többé nem tudta elfelejteni a hatást, amit az öregasszony látványa gyakorolt rá.

Öltözéke legjellegzetesebb, egyben meghatározó darabja egy koromfekete bokáig leérő télikabát volt, melyet télen és nyáron egyaránt viselt. Alóla boka magasságban egy szintén fekete színű szoknya látszott ki.

Ezen kívül nem tudni milyen még egyéb ruhanemű volt alatta, mert a hosszú télikabát minden mást elrejtett a kíváncsi szemek elöl. Öltözékét még, egy pár meglehetősen kopott, szintén fekete színű magas szárú cipő egészítette ki.

Kora meghatározhatatlanak tűnt, valószínűleg maga sem tudta éveinek pontos számát. Mindenki csak Kulcsos Böskeként ismerte, valódi nevére már senki sem emlékezett. A falu közismert figurája volt, nevét onnan kapta, hogy nap mint nap, házról házra járva fáradhatatlanul rótta a község utcáit, a házak kapuiban hagyott kulcsok után kutatva. Lázas tevékenységét a múlt eseményeiben megrekedt, megbomlott elméje vezette, arra ösztönözve őt, hogy mániákusan keresse régi elvesztett otthona kulcsait.

Szomorú, megrendítő történet kapcsolódott személyéhez. A második világháború vészterhes idején a háború kegyetlen anyagi pusztítása mellett emberi sorsokra is kihatott, feldúlva, megnyomorítva egyéni életek egész sorát. A falu jómódú, békés körülmények között élő közösségeinek életét is feldúlták a harci események. A harcok színterévé vált községből az előrenyomuló szovjet csapatok kiszorították a német erőket, és megszállás alatt tartották az ellenséges területnek tekintett települést.

Az ellenségnek tekintett lakosokkal keményen bántak, célpontjuknak tekintették mindenek előtt a módos, tehetős családokat. Többet közülük mindenüktől megfosztva, otthonukból elűzve a kétségbeesésbe hajszoltak, sőt nem ritkán az öngyilkosságba is kergettek. Voltak közülük néhányan, akik próbáltak az önkényes, és törvénytelen intézkedéseknek ellenállni. Rájuk a hadi törvények kegyetlen szabályai szerint sújtottak le. Akadt olyan ellenszegülő is, aki emiatt az életével fizetett. E sors jutott történetünkben szereplő szerencsétlen asszony férjének is, akit ellenállást tanúsító magatartása miatt otthonában a felesége előtt, annak szeme láttára irgalmatlanul lelőttek. Szerencsétlen asszony a történtek hatása alatt megtébolyodott. Őt magát mindenétől megfosztva elűzték saját házából. Arra kényszerítették, hogy, halott férjét hátrahagyva menjen amerre a szeme lát. Kész csoda, hogy sikerült élve átvészelnie a háborúból még hátralévő időt.

Később, már a konszolidált időkben kegyelemből kapott egy szobát, abban a házban, amely valaha az övé volt. Háborodott elméje pedig nem hagyta őt békén, valósággal űzte-hajtotta, hogy keresse meg az egykori ház kulcsait. Ez a cél vezette őt, nap mint nap.

Mint valami kisértet, járta a házakat, magában érthetetlen szavakat mormolva. Amelyik kapu zárjában kulcsot talált azt magához vette. Mi gyerekek kimondhatatlanul féltünk a külső megjelenésével kétségkívül félelmet keltő öregasszonytól, akinek beteg elmeállapota még inkább fokozta félelemérzetünket.

Velem, az akkor tíz év körüli gyerekkel is előfordult, hogy néha, ha megláttam őt az utcán, igyekeztem minél messzebbről kitérni előle. Ugyanakkor a kíváncsiság, és valamiféle ismeretlen erő afelé húzott, hogy közelébe kerüljek, és innen vizsgáljam meg őt. Érdekes ellentmondásként, én a félénk gyermek, egyszerre éreztem taszítást és vonzást, külsőre a mesék félelmetes gonosz boszorkányához hasonlatos öregasszony személye iránt.

Még ma is emlékszem arra az esetre, ami vele kapcsolatban velem történt.  Nyári szünidő volt, kint szépen sütött a nap, aznap már a reggeli órákban jó meleg, olyan igazi nyári nap volt. Szokás szerint, bent, otthon már reggeli után nem volt maradásom, és barátokat keresve délelőtt kint az utcán lődörögtem.

Ezúttal azonban az utca kihalt volt, és meglepően csendes. Az ez idő tájt szokásos, a járda kövezetén máskor oly gyakori léptek kopogása is most valahol távoli, szunnyadó bokrok mélyén bújt meg. A lusta délelőtti órák csendje kedvezett a felszabadult gondolatok, határt nem ismerő szárnyalásának. Még az utca mentén települő házak házőrző kutyái is hallgattak, nehogy ugatásukkal megzavarják, a csend birodalmából elcsent ritka, értékes perceket.

Az utca végén most mégis valami mozdult. A távolban egy lassan közeledő alakra lettem figyelmes. Ahogy egyre jobban közelebb ért már meg tudtam állapitani, hogy egy érdekes, meglehetősen furcsa alak közelít felém. Még ezen a meleg nyári napon is tetőtől talpig fekete ruházatot viselt. Amikor még közelebb ért, hirtelen belém hasított a felismerés:

-Ó, hisz ez a Kulcsos Böske!-kiáltottam fel hangosan. Ő, a félelmetes boszorkánynak tartott öregasszony közelít felém.

Lassan, komótosan haladt előre. Mindegyik ház kapujánál megállt. A kilincset lenyomva megpróbált bejutni. Ahol ez sikerült neki csak az ajtó belső oldaláig haladt befelé. Ezt követően megvizsgálta vajon maradt e kulcs a zárban? Amennyiben talált benne, kihúzta azt, és a zsebébe sülyesztette. Ezzel teljesült, amit szeretett volna elérni, tovább nem akart menni. Megfordult, kijött az utcára, és tovább haladva a következő háznál ugyan így járt el gondosan. Mindegyik ház kapuja sorra került, még véletlenül sem maradt ki egyetlen egy sem.

Én meg eközben szinte megbabonázva szememmel követtem minden mozdulatát. Agyam azonban nem szűnt meg működni, és azt súgta, hogy

jobb lesz, ha gyorsan visszamegyek a házunkhoz, és bezárom a bejárati kaput. Ugyanakkor egy másik belső csábító hang meg azt súgta, hogy most itt az alkalom, hogy közelről is megvizsgáljam őt, netán még szóba is elegyedjek vele. Arról nem is beszélve, hogy végre az arcát takaró kendő alá is be tudnék nézni, hogy tényleg van-e arc a kendő alatt, és ha van milyen az?

Miközben ezek a gondolatok foglalkoztattak, ő egyre közelebbre ért. Már jól ki tudtam venni alakja részleteit is. Félelmetes volt, és amikor hallottam, hogy magában valamit motyogott megborzongtam. Az előbbi, a vele való találkozásról elképzelt gondolatok, most egyszeriben messze szálltak. Ő meg csak lassan, de kitartóan egyre közelebb ért. Már a szomszéd ház kapuja is átesett a vizsgálaton, a következő a sorban a miénk lesz. Ekkor a közöttünk lévő távolság, ahol én álltam és ő volt, már csupán mintegy húsz méter lehetett. Igencsak igyekeznem kellett, hogy házunk néhány méternyire lévő kapuját elérjem, majd belépve, annak védelme alatt meglapuljak, és ott várjam ki, amíg az öregasszony elhalad. De ó, jaj, ekkor kétségbeesetten állapítottam meg, hogy képtelen vagyok akár egy lépést is tenni.

Nem megy, megbénultam, valószínűleg ő, a gonosz boszorkány tett mozgásképtelenné. Szinte láttam magam kívülről, a szám elhúzva, a szememben rémület, a fogaimat összeszorítva minden erőmmel azon igyekeztem, hogy a vélt varázslat hatása alól megszabaduljak.

Amikor Kulcsos Böske már csak egy-két karnyújtásnyira volt, sikerült kiszakítani magam a kényszerű mozdulatlanság fogságából. Néhány határozott ugrással a kapu előtt teremtem, kinyitottam, majd ugyanolyan sebesen be is csuktam. A következő pillanatban már kezemben is volt a kulcs, amit be kellett volna tennem a zárba, de annyira remegett a kezem, és kocogtak fogaim a számban, hogy sehogy sem sikerült.

Egy pillanatnyi tétovázást követően kétségbeesetten éreztem, ahogy kezemmel a kilincset markoltam, hogy egy láthatatlan kéz a másik oldalról erősen lefelé nyomja, és ettől lassan, de fokozatosan az lefelé nyomódik.

A szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, hogy azon nyomban, ott helyben kiugrik a helyéből. Hirtelen hangos fohász hagyta el számat:

-Drága Jézuskám segíts most rajtam!

Közben minden erőmet összeszedve megpróbáltam visszahúzni eredeti állásába a kilincset. És lám, csodák csodájára, a fohász nyomán a Jóisten megsegített. A kilincs visszaállt régi állásába. A következő pillanatban sikerült a kulcsot becsúsztatni a zárba, és egy végső erőfeszítéssel elfordítani. A zár nyelve beugrott a helyére. Sikerült a művelet. Az ajtó be volt zárva. Ekkor kívülről, a zárt ajtó másik oldalán a láthatatlan kéz erőszakosan rángatni kezdte a kilincs fogantyúját, amitől az libikókaszerű mozgásba kezdett: fel-le ugrált, de mindhiába. A zárszerkezet jól működött, és megakadályozta, hogy a kívül álló mindenáron bejutni kívánó öregasszonynak sikerüljön kinyitni az ajtót. Még tett ugyan néhány újabb kísérletet, de azok változatlanul minden egyes alkalommal kudarcot vallottak. Az eredménytelen próbálkozások után a kilincs mozgása megszűnt. Kulcsos Böske a további próbálkozásokról lemondott, és én belülről hallottam, amint távolodó léptei egyre messzebbről kopogtak a járda kövezetén.

Az öröm majd szétvetette mellkasom. A kezem még mindig annyira remegett, hogy semmit sem tudtam megfogni vele. Ezután csak vártam, és vártam. Egy idő elteltével immár megnyugodva, ismét elfordítottam a kulcsot a zárban. Félve, nagyon óvatosan, centiméterről centiméterre haladva előbb csak résnyire megnyitva, majd ezután kissé bátrabban, annyira engedtem kinyílni az ajtót, hogy kidughassam az így támadt résen a fejem. Óvatosan mindkét irányban szétnéztem. Ezt követően az ajtót még szélesebbre nyitva, óvatosan kiléptem. Kint nem láttam senkit. Kulcsos Böske már távol járhatott. Ismét csend honolt végig az utca teljes hosszában.

Ekkor felnéztem a végtelen kék égre, és ahogy a torkomon kifért, egy hosszú artikulálatlan kiáltásban adtam ki mindazt a feszültséget, ami az elmúlt percekben belém szorult. Bensőmben a félelmet valami elmondhatatlan, kifejezhetetlen felszabadultság érzése vette át. Szinte éreztem, ahogy porcikámról porcikámra terjedve, végül egész testemben ez a csodás érzés áradt szét.

Ekkor mindkét kezemet felemelve, tekintetem is a végtelen kékség felé fordítva megszólaltam. Hálaadásképpen csupán egyetlen szó hagyta el szám: Köszönöm!

Fentről az égből, mintegy válaszképpen egy villanást érzékeltem, de meglehet csak egy arra áthaladó repülőgép ezüstös szárnyán csillant meg a napsugár fénye…

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.