A magyarországi beatzene szubjektív története 1964-1980.

A magyarországi beatzene kezdeteinek, és aranykorának szubjektív története dióhéjban 1964-1980 között, ahogy azt a krónikás, és résztvevő tanú látta, és megélte.

 

 

A történet 1962 tájékán az európai kontinensen, és azon belül is Angliában kezdődött. Szűkebben véve mondhatjuk, hogy Liverpool városának egy pince klubja, a Cavern nevezetű klub volt az a hely, ahonnan minden elindult. Akkoriban itt hétvégeken egy három gitár, egy dob felállású együttes hozta tűzbe hétről hétre merőben újszerű zenéjével a helyi ifjúság azon szerencsés tagjait, akiknek még sikerült bejutniuk a klub rendezvényére.

Az együttes a Beatles nevet viselte. Hírük hétről hétre növekedett, a klubot már Anglia más városából érkező fiatalok is látogatták. Az együttes számára hamarosan szűknek bizonyult ez a kis klub, egyre többször más városokban is felléptek. Zenéjükkel először az Egyesült Királyság fiataljainak körében váltak ismertté, de hírük és népszerűségük elérte Európát, majd később tovább terjedve az USA-t is egészen addig, hogy elsősorban a fiatalok már az egész világon ismerték, és rajongtak a négy gombafejű muzsikusért.

Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy ezekben a kezdeti években nem csupán a Beatles együttes volt Angliában az egyedüli képviselője a merőben újat hozó zenei irányzatnak, amely zenének alapjait az elektromos gitárzenére helyezve, a többi hangszer közül kiemelve, az elektromos gitárt tette meg elsődleges fő hangszerének. A Beatles mellett velük egyidőben, vagy nem sokkal utánuk alakult zenekarok egész sokasága képviselte az új stílust, mint például a később szintén világhíressé váló Rolling Stones, Animals, Byrds, Who vagy Kinks együttesek is. Mégis kétségtelen, hogy az új stílusú zenét, a beatzenének elkeresztelt irányzatot, a Beatles képviselte a leghitelesebben, nevük eggyé vált az új irányzat nevével.

Ez az új zenei irányzat elérte Magyarországot is, felkavarva a zenei élet addig pangó állóvizét. Nálunk is egyik napról a másikra szinte a semmiből alakultak amatőr együttesek, legtöbbször minden hangszeres tudás és felszerelés híján. De telve vággyal és tervekkel, hogy terjesszék, népszerűsítsék ezt a számukra elfogadható, és generációjukat, ahogy utólag ezt elnevezték a „Nagy Generációt” hitelesen képviselő zenét és életérzést. Jórészt autodidakta módon saját magukat képezve váltak előadóképes muzsikusokká. Kezdetben maguk készítette hangszereiken játszottak, és csak később, az egymással szemben vívott szoros versenyből túlélőként kikerülő együttesek engedhették meg maguknak anyagilag, hogy gyárilag készített professzionális technikával lássák el zenekarukat.

Kezdjük el akkor tehát a történet magyar vonatkozású részeinek felidézését:

 

„Édes évek, hol vagytok ma már…” kezdődött a Metro együttes már magyar szöveggel írt egykori száma.

Valóban, számunkra fiatalok számára, ez az új zene akkor édes éveket jelentett.

1963-ban, másodéves gimnáziumi tanuló voltam, és már a Beatles-ről és az új zenéről nem csak hallottunk, de külföldi rádióadók, mint a Radio Luxembourg, és a Szabad Európa Rádió által fiataloknak szóló műsoraiból ismertük is számaikat.

Az osztályterem végében egy zongora állt, és szünetekben egyik fiú osztálytásam, aki valamelyest tudott zongorázni már Beatles számok imitációját pötyögte, mi pedig körülötte topogó nézők alkalmi kórusként halandzsa angol szöveg mellett kisértük őt énekünkkel. Akkoriban bármily csekély kis hangszeres tudásnak is hatalmas ázsiója volt, és másokhoz hasonlóan csodálattal vegyes írigységgel néztem fel ezekre a zenélni kicsit is tudó társaimra.

1966 tavaszán már utolsó éves gimnazista voltam, két nagy eseményre készülődtünk: az egyik az érettségi vizsga volt, a másik a vizsga után tartandó bankett. Számunkra a szervezés központi kérdése volt, hogy milyen zene lesz a banketten, és, hogy milyen zenekar fogja szolgáltatni a zenét. A fő szervező a fizikatanár volt, aki egyik nap arcán széles mosollyal nyitott be osztálytermünk, a IV.c osztály ajtaján. Fellépett a tanári dobogóra, csendre intette az osztályt, és látszott az arcán, hogy valami nagyon fontos bejelentenivalója van. Megköszörülte a torkát és örömittasan közölte:

-Figyelem! Mindenki figyeljen! nagyon fontos, és számotokra örvendetes hírt szeretnék közölni veletek a bankett zenekarával kapcsolatban! Miután annyit rágtátok a fülemet, hogy modern gitárzenét játszó zenekart szerezzek, sikerült elintéznem a dolgot. Alighogy kiejtette az utolsó szót, hangos ováció tört ki. Valóban örültünk, hogy egy bágyadt, álmos hagyományos tánczenét játszó zenekar helyett egy fiatal zenészekből álló divatos banda fog majd bennünket szórakoztatni a banketten. A szűnni nem akaró ováció, és más örömteli kiáltások közepette néhányan közülünk láttuk, hogy a tanár úr még nem fejezte be teljesen, amit mondani akart, és többször is nekifogott, hogy ezt megtegye, de a hangzavar elnyomta hangját. Nehezen, de végül sikerült csendet teremtenie, majd még kivárt egy másodpercnyi időt és így folytatta:

-Szóval sikerült! Sikerült egy olyan zenekart szerezni, amelyikben még egy gitáros is van! Remélem, örültök, és meg vagytok elégedve velem!

Erre aztán az ováció, a hangos éljenzés azonnal abbamaradt, és most huhogás és naa nee! és egyéb csalódást kifejező kiáltások váltották fel az előbbi elégedett, örömteli hangokat.

Ez az eset nagyon jellemző volt. Kiváló példáját adta annak, hogy a felnőtt társadalom mennyire képtelen volt megérteni, és elfogadni a fiatalok rajongását az új típusú zene iránt: egy gitáros, ez volt a tanár úr mindent megmozgató erőfeszítései által elért pozitív eredményeinek csimborasszója, egy gitáros! A legszomorúbb az volt az esetben, hogy szegény tanár úr tapasztalva az osztály reakcióját csak állt ott, és értetlenül nézegetett körbe. Magában pedig elkönyvelte, hogy ezek a mai fiatalok teljesíthetetlen dolgokat kérnek, felettébb hálátlanok, és képtelenség megérteni őket!

Ezt az időszakot életemnek már abban a részében éltem meg, amikor fiatalemberré lettem, amikor a tánc, és ezen keresztül a lányok is már behatóbban érdekeltek. Ugyanakkor roppant szégyenlős, ügyetlen fiú voltam, és táncolni egyáltalán nem tudtam. Utóbb kiderült, hogy ügyetlenségem később nagyban meghatározta sorsom, és szabadidőm eltöltésének alakulását.

Mitévő legyen egy olyan fiatal, mint én, ha táncolni is szeretne, a zenét is kedveli, de félénk, ügyetlen és nem tud táncolni?

Van olyan, aki elfogadja ezt a helyzetet, csak búsan sóhajtozgat, míg más tenni is szeretne valamit ennek az állapotnak az orvoslására.

Én ez utóbbi csoportba sorolván magam, átgondoltam a helyzetem, és arra a megállapításra jutottam, hogy akkor irány egy tánciskola. Ott majd megtanítanak táncolni, és a hétvégi össztáncos rendezvényeken számot adhatok tudásomról. Én naív lélek! Már az első alkalommal be kellett látnom, hogy a tánciskolák tevékenysége aszinkronban van az idővel, ráadásul a hétvégi össztánc nem az, aminek lennie kéne, csupán a nevében jelenti azt, hogy a tanfolyam résztvevője itt gyakorolhatja a hétközben elsajátított ismereteket.

Először is, a tánciskolákban a tanfolyamokon olyan táncokat tanítottak meg, mint például a cha-cha-cha, bécsi és angol keringő vagy a tangó. Ezek viszont olyan táncok, melyeket apáink és anyáink, vagy nagyszüleink korában táncoltak az akkori fiatalok. Kortársaim, a 60-as évek idején élő fiatalok jellemzően ezeket a táncokat nem, vagy csak igen kevéssé ismerték, de ami biztos, az az, hogy az említett táncfajtákat ósdinak, elavultnak tekintették, és egyáltalán nem űzték. Helyettük a mindent kiszorító táncfajta, a rock and roll dívott. Másodszor, amikor elmentem az első össztáncra, meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy itt csak olyan zenét játszanak, amire jószerivel csak rock and roll-t lehet táncolni. Harmadszor, az is kiderült az össztáncokon, hogy ide főleg igen gyakorlott, jó táncosok járnak, akiknek egyáltalán nincs szükségük beiratkozni a tánciskola tanfolyamára.

E negatív tapasztalatok mellett az össztáncok pozitívumot is nyújtottak, ami feledtette minden negatívumukat. A tanfolyami órákon be kellett érnünk azzal, hogy a gyakorlás során csupán  egyszál zongora látja el a zenei kiséretet, no meg a tánctanár által igen kedvelt, és gyakran használt csattogó tompa pufogása egészíti még ki ezt. Az össztáncok pozitívuma a zenekar jelenléte és közreműködése, az élőzene varázsa volt. A zenekarok tagjai velem hasonló korú fiatalok, amatőr zenészek voltak, és tribute zenekarként a divatos angol együttesek számait játszották.

Az első össztáncon való részvételem kijózanító tapasztalatai után a továbbiakban a saját magam által kitűzött következő cél az új tánc, a rock and roll megtanulása, valamint természetesen a tanfolyamon való további részvétel gyors elfelejtése volt. Igaz ugyan, hogy a tanfolyamok végén a korral lépést tartó tánciskolák a tanítandó táncok közé már a rock and roll-t is felvették, de, mint később erről szintén meggyőződtem, ez csak halvány utánzata volt annak, amit a gyakorlatban láttam táncolni az össztáncokon.

A mindenütt jelenlévő rock and roll tánc lépéseinek megtanulása azután a már gyakorlott táncos szomszéd fiú baráti segítése nyomán, ha zökkenőkkel is, de megtörtént. A folytatás, finomítás, újabb figurák alkalmazása már csak rajtam múlott. Na, de ne szaladjunk ennyire előre a történetben, maradjunk még a tánciskoláknál.

Korábban említettem, hogy félénk, szégyenlős fiatalember voltam, ugyanakkor ennek mégis ellentmond az a tény, hogy vidéki fiú lévén volt merszem arra, hogy egy pesti tánciskolába beiratkozzak, és, hogy hétvégén vonattal felutazzak Pestre össztáncon részt vegyek, majd később itt szórakozzak. Volt általános iskolai ismerőseim közül egyedül voltam, aki hétvégeken nem abban a községben kerestem a szórakozásom helyét, ahol laktam. Sőt mi több, még kőbányai gimnazista tanulótársaim között is, azon kevesek közé tartoztam, aki egy igazi pesti, a Nagykörúton található tánciskola tanfolyamára, illetve később csak az össztánci összejöveteleire eljártam.

Miért is említem a tánciskolai emlékeimet a magyar beatzene története kapcsán? A tánciskolák ugyanis fontos szerepet játszottak a magyar beatzene kialakulásában. Az össztáncokon játszó zenekarok egy jó része innen indult, a legtehetségesebbek innen váltak ki, és léptek előre a siker és ismertség megszerzésének útján. Számukra a tánciskolák biztosították az állandó játszási lehetőséget. Nagy szó volt egy amatőr együttes számára, hogy volt egy hely, ahol rendszeresen játszhattak, a biztonságot jelentette számukra, lehetőséget nyújtott a fejlődésükhöz. Az ilyen szerencsés zenekaroknak nem kellett a továbbiakban vadászni a bizonytalan fellépési lehetőségekre, hogy megmutassák magukat.

Jómagam, a Lenin körút ( mai nevén Teréz körút) 6. szám alatti Horizont tánciskola egyik tánctanfolyamára iratkoztam be. Ez a tánciskola területét és kapacitását tekintve kis tánciskolának számított, ismertségét alapul véve, viszont az egyik legismertebb budapesti ilyen intézmény volt. Mindössze egy tánctanárnővel, akkoriban R. Kovács Edittel működött, aki egy nagyon sovány, festett vörös hajú, mindig sötét ruhát viselő hölgy volt. A tánciskola a ház első emeletén volt található, ablakai a Lenin körútra néztek. Késő tavasszal és nyáron, amikor már melegebb volt a kinti hőmérséklet, az ablakokat kinyitották, hogy hűljön a felmelegedett terem levegője. Gyakran már akkor is kinyitották az ablakokat, amikor még játszott a zenekar. Ilyenkor az utcán is messzire elhallatszott a zeneszó. Össztánc alkalmával minden olyan kicsinek, szűknek érződött. Belépve a bejárati ajtón, egy szűk folyosószerű előtérbe érkezett az ember. Az ajtótól rögtön balra volt a ruhatár, majd mellette egy asztal volt beállítva alkalmi pénztár gyanánt. A pénztáros maga a tánctanárnő, R.Kovács Edit volt. Hogy az a bizonyos R betű a neve előtt minek volt a rövidítése sosem tudtam meg. A belépti díj ha jól emlékszem 10 forint volt. Továbbhaladva ebből a folyosószerű szűk előtérből két bejáraton is a „nagyterembe” juthatott az ember. Valójában ez a nagyterem nagyon is átlagos nagyságú volt, és bizony az össztáncokon a jelenlévőknek jól össze kellett húzni magukat, hogy még közlekedni is lehessen. A mindenkori zenekar egyben egy nem túl magas pódiumon foglalva helyet játszott. Amíg ide jártam össztáncokra több zenekar is megfordult itt, mint az iskola házi zenekara. Emlékszem egy Wanderers nevű együttesre. Ők viszonylag hosszú ideig szolgáltatták a zenét hétvégeken. Utánuk a Febris együttes következett két testvér énekessel, Harmath Alberttel és Harmath Amádé-vel a zenekar élén. Közülük az idősebb testvér Albert, idővel a híres-hírhedt underground rock bandához, a korabeli gitárfenomén, Radics Béla által vezetett Sakk-Matt együtteshez került át énekesnek. Az 1966-ban alakult Febris együttes helyi szinten igen népszerű volt, mivel ritmusos jól táncolható zenéket játszott. Repertoárjuk nagy része a Searchers együttes számaiból állt. Ők már saját szerzeményű számokkal is próbálkoztak, ezek is erősen Searchers számok utánzatai voltak. Az egyik hétvégén a törzsközönség meglepetten tapasztalta, hogy kedvenc zenekaruk helyett egy ismeretlen együttes áll a dobogón zenélésre készen. Ez az új zenekar az akkor még ismeretlen Hungária együttes volt, már Fenyő Miklós orgonista énekes vezetésével. Innen a tánciskolából robbantak be a magyar könnyűzenei életbe a „Csavard fel a szőnyeget” című fergeteges rocky számukkal, mellyel az akkori Ki Mit Tud országos vetélkedő tánczene kategória első helyét nyerték el. Ezután még egy- két hétig továbbra is a tánctanfolyam össztáncain ők zenéltek, de utána nagyobb fórumokon folytatták sikeres szereplésük. Ekkor még ugyanolyan felállásban játszottak, mint amikor nyertek a Ki Mit Tud-on.-Ezt követően nemsokára Fenyő tagcserékkel erősített, és az együttes már nagyobb babérokra törve sikeres koncerteket adott szerte Magyarországon.

A Horizont tánciskola utáni időkben a tőle csaknem a szomszédságában található másik tánciskola össztáncait is gyakorta látogattam. A tánciskola a Modern táncok iskolája nevet viselte és az akkori Majakovszkij utca (ma Király utca) 58. szám alatt volt. Biztonság kedvéért itt is elvégeztem előbb egy rövidebb kurzust mielőtt össztáncon részt vettem volna. Egy fiatal, nagyon szemrevaló tánctanárnő, Szerdahelyi Tünde irányítása alatt estem túl a tanfolyamon. Csupán ezt követően látogattam az itteni össztánc összejöveteleket. Miután magát a tánctanfolyamot elvégeztem, szokásommá vált, hogy az össztánc előtt, annak kezdetére várva az utca másik szemközti oldalán tekintetemet az ablakokra szegeztem és így ácsorogva vártam, és  figyeltem, hogy a tanfolyami óra mikor fejeződik be, hogy fel lehessen menni.

E két tánciskolától egy kissé távolabb, szintén a Nagykörúton, az akkori Lenin körút( mai Erzsébet körút) 26. szám alatt volt egy harmadik tánciskola. Ez volt a Tóth tánciskola, ennek tulajdonosa volt egy bizonyos Tóth Béla. Az iskola közvetlenül a kis Zrínyi mozi melletti ház befelé nyíló belső udvarának hátsó  részén helyezkedett el. Ezt az intézményt is elég hosszú ideig látogattam húsztól húszonkét éves koromig, de ide csak össztáncra jártam.

Az udvarról belépve itt is egy előtérbe jutott be az ember. A ruhatár is itt volt, de ezen kívül a ruhatár mellett egy asztalkára poharakat és az „italkínálatot” helyezték el. Kétféle italból, házi málnaszirup és szóda keverékéből álló málnaszörp, és sima szódavíz közül lehetett választani, melyet egy nagymama kinézetű (állítólag a tulajdonos, Tóth Béla nagyanyja) öreg néni kezelt.

Az össztáncok első részében itt is, de a többi tánciskolában is megszokott volt, hogy csak zenekari számokat játszottak a szünetig, ének még nem kisérte a zenét. Ez a rész volt a bemelegítő zenekarnak és táncosoknak egyaránt. Általában feszes pattogó számok követték egymást, nem volt könnyű eltalálni, és követni a helyes ritmust. Ilyenkor még bőven akadt szabad hely, akár a táncparkett közepén is. Nem is mert mindenki e gyors számokra táncra perdülni, csak a legjobb táncosok.

Az is szokás volt, hogy a lassú, összebújós számok alatt hangulatvilágítást kapcsoltak be. Ilyenkor a terem menyezetén a szokásosan megtalálható tükörgömb susogva, csillogva forgott. A felületét beborító sok kis tükör és színes csillámlapka képe a falakra vetitődve az egymást átölelő párokat néhány pillanatra Wonderlandbe, Csodaországba repítette. Eközben a zene érzelmes dallamainak hatása alatt, mintegy elvarázsolva, annak bűvkörében lebegve ideig óráig feledték a rájuk váró többnyire kiábrándító szürke hétköznapokat.

Az első szünetet követően aztán az énekes is bekapcsolódott a közös munkába. Ebbe a tánciskolába is több hónapig jártam össztáncra, de ennek ellenére az emlékezetem mégis cserben hagy, amikor az itt játszó együttes nevére kellene visszaemlékeznem, pedig lelki szemeim előtt most is látom a zenészek arcát. Egyikük nevére is emlékszem. Ö volt a szólógitáros, Baranski Lászlónak hívták. A zenekar sorsának későbbi alakulásáról nem hallottam, de azt tudom, hogy az említett gitáros nevesebb együttesekben, így a Gemini és az Apostol együttesekben folytatta karrierjét.

Már hónapok óta megszokott vendég voltam itt, amikor kiderült, hogy elég merész vállalkozás volt részemről idegenként és egyedül ide tévedni. Ennek az volt a magyarázata, hogy a tánciskola a sokkal konszolidáltabb VI. kerületi két másik tánciskolától eltérően, ha nem is távol, de már az elég rosszhírű VII. kerületben volt található. Ide bizony a közeli Almási téri, és más kerületi nehézfiúk is jártak, az ő fenségterületükhöz tartozott a város e része. Bár egyedül jártam mindig, barátok, kisérők nélkül (talán ezért is nem esett bajom) azért ismeretségbe kerültem néhány itteni fiúval, mint kiderült ezek között volt , igazi, nagyhírű verekedő is, de szerencsére engem megszoktak, nem bántottak, sőt beszédbe is elegyedtek velem.

Egyik alkalommal kivételesen nem egyedül, hanem munkahelyi kollégámmal együtt jöttem az össztáncra. Ez a kollégám szóbeli inzultusba keveredett az egyik általam ismert nehézfiúval. A szóbeli inzultus egyre emelkedettebb hangon folytatódott, már mindenki a verekedés kitörtét várta, amikor én magam sem értem, hogy mertem venni a bátorságot, de gondoltam egyet, és a két kakaskodó fél közé álltam. Próbáltam kibékíteni őket. Ekkor csoda történt: nem került sor verekedésre, bár az indulatok még forrtak, de sikerült őket annyira megbékéltetni, hogy nem lett botrány a táncterem közepén.

Amikor vége lett a kínos jelenetnek, akkor döbbentem rá mire is vállalkoztam, és hogy milyen rosszul is végződhetett volna számomra ez a kis affér. Ezt realizálva egész testemben elkezdtem remegni, hogy még a fogaim is összekoccantak a csukott számban.

Az itteni össztáncokra többnyire a kerületi fiatalok jártak, akik bizony nem tehetős családok csemetéi voltak. És, hogy mennyire nem, azt magam is megtapasztalhattam. Össztáncokat látogatva megismerkedtem egy kerületbeli lánnyal. Egy ideig táncpartnerem lett. Nem udvaroltam neki, jókat táncoltunk együtt, de mégis gyakran kisérgettem haza. Nem lakott túl messze, a Keleti pályaudvar közelében a Thököly út egyik oldalán egy különös negyed húzódott. Itt lakott a lány. Ez a negyed nem hivatalos nevén a Csikágó, több utcából és keresztutcából álló kis negyed volt, piciny városka a városban. Nevét azért kapta az amerikai városról, Chicagóról, mert hozzá hasonlóan az itteni utcák is szabályosak egyenesek voltak, a szintén szabályos egyenes keresztutcákkal szabályos téglalapot képeztek akárcsak az igazi Chicago-ban.

Rendesen a lakás bejárata előtt váltunk el, de egyik alkalommal, mivel egész nap nagyon meleg volt még este is, a tánctól még jobban kihevülve szomjasan érkeztünk lakásuk ajtaja elé. Ekkor először és utoljára a lány behívott hozzájuk, hogy igyak meg egy pohár vizet. Az invitálás révén láthattam milyen sanyarú körülmények között élnek itt a pesti Csikágóban az emberek. Belépve a lakásba egy közepes nagyságú szegényes helyiségbe értünk, melyet konyhának használtak. A szoba egyik sarka függönnyel volt elválasztva, mögötte volt a fali vízcsap. Számukra ez volt a „fürdőszoba”. A lakásnak ezen kívül még egy szobája volt, egy nagyobb és „elegánsabb” A szülők még nem aludtak, és a lány benyitott ebbe a szobába, és csak úgy megengedte, hogy ide is benézzek.Táncpartneremnek köszönhetően így nyílt alkalmam betekinteni ebbe a lehangoló szegényes körülmények közt folytatott keserves élet egy pillanatába.

Volt még egy tánciskola Budán, a Kapás utca elején. Egy időben ide is jártam össztáncokra, de nem olyan hosszú ideig, mint a három pesti tánciskolába.

És végül egy, a többiekhez csak részben hasonló tánciskola, a Metro klub Rákóczi úti tánciskolája. Ez a Metro vállalat működésében lévő hasonló nevű Metro klubban működött. Az össztáncokon a zenét szolgáltató együttes miatt számított különleges tánciskolának, ugyanis az akkori idők egyik leghíresebb együttese, a Metró együttes zenélt minden szombat este az össztáncokon. Ez egyben a Metro együttes klubja is volt, melynek látogatása klubtagsági igazolvány ellenében volt lehetséges. Mivel csak korlátozott számban adtak ki klubtagsági igazolványokat igen nagy volt az érdeklődés iránta, és csak keveseknek sikerült ide bekerülni. Ugyanakkor azok, akik a tánctanfolyamra beiratkoztak, automatikusan megkapták a klubtagsági igazolványt. Ezek közé tartoztam én is. Az első táncórára még el is mentem, csupáncsak azért, mert ekkor adták meg a klubtagságit. Ezután, már csak a szombat esti össztáncokra jártam, és valóban testközelből élvezhettem a híres együttes játékát. Egy évig tehettem ezt, mert a tagsági egy évre szólt.

A tánciskolai össztáncok látogatása két-két és fél évig tartott. Természetesen a zene és tánc iránti szeretetem ezzel nem szűnt meg, de az össztáncok világa már kevésnek bizonyult számomra. Egyébként ekkortájt az1965-66-os években kezdett Budapesten a zenei klubélet elindulni. Az amatőr beat együttesek közötti kemény versengésben addigra kialakult a népszerűségi verseny sorrendje. A verseny győztesei körül klubok jöttek létre. Az országos versenyben ekkor alakult ki a hármas fej-fej melletti sorrend. Az Illés, Omega és Metro együttesek ekkor vált a három leghíresebb magyar együttesé. .

Az Illés együttes klubja az angyalföldi Bosch gyár klubja keretében működött. Az említett másik két hírneves együttesnek természetesen szintén megvolt a saját klubja. Az Omegának a IX. kerületi Kinizsi utcában egy pinceklub adott otthont. A Metro pedig időközben helyszint változtatva, de ugyancsak a Rákóczi úton, annak a belvároshoz közelebb eső részén kapott klubhelységet korábbi mentorától a Metro vállalattól.

Az Omega és Illés együttesek klubjaiba soha nem jutottam el.

A budapesti klubok között fontos szerepet játszottak az egyetemi klubok. Ezek mind valamelyik egyetem kollégiumának épületében működőtek. A többi klubbal ellentétben sajátosságuk abban volt, hogy  saját maga számára zenét szolgáltató együttest. A jelentkezők közül sokféle szempontot mérlegelve dőlt el, hogy ki nyerte el a klub házi zenekara címet, és a zenélési lehetőséget. A győztessel szerződést kötöttek, és a szerződés lejárta után azt vagy meghosszabbították, vagy nem. Ez esetben megindult a versengés az együttesek között az állandó klubzenekar cím elnyeréséért, amely a győztes részére megteremtette a biztonságot. A három legnevesebb egyetemi klub a Vár Klub, az E klub, és Budán, a Ménesi úton lévő Kertészeti Egyetem klubja volt. A Vár klub és az E klub a Műszaki Egyetemhez tartoztak.

A három országosan vezető együttes mellett a többi első, másod, sőt a harmadik vonalba tartozó együttes is létrehozta a rendszeres zenélést biztosító klubjait. Budapesten híres klubnak számított Zuglóban, a Danuvia vállalat Angol utcai művelődési otthonában zenélő Liversing együttes klubja, melynek oszlopos tagjai között akkor megtalálhatóak voltak a Demjén testvérek, István az idősebbik testvér és a fiatalabb Ferenc. Demjén Ferenc aztán később fényes karriert csinálva az ország egyik legjobban ismert, és megbecsült zeneszerző-énekes-szövegíró zenésze lett. Több együttesben is megfordult karrierje során: Dogs, Liversing, Bergendy, V-Motorock.

Az egyre népszerűbb Gemini együttes kezdetben Kispesten az Ifjúgárda Kúltúrházban hozta létre klubját, majd később a Gumigyárba tették át székhelyüket.

A neves énekes, Máté Péter, és az őt kisérő Főnix együttes a Bartók Béla úton, a Műszaki Egyetem Építőmérnőki Kara kollégiumának épületében talált otthonra .

Amikor tehát a tánciskolák össztáncainak szintje már túl alacsonynak bizonyult, és túlságosan megszokottá vált, de emellett a zene és tánc iránti szeretetem továbbra is megmaradt, sőt fokozódott, valami más helyet kellett keresnem.

Az Oktogon közelében lévő Horizont tánciskolától csupán néhány száz méterre, a Liszt Ferenc téren volt az Echo együttes klubja. A hely, ahol játszottak, a tér sarkán lévő könyvesbolt könyvklubja volt. Ide véletlenül tévedtem be. Az egyik szombat este arra jártam, és a nyitott ablakokon keresztül hallottam a kiszűrődő zenét, és kedvet kaptam, hogy bemenjek. Beléptem, és megtetszett a zene. Természetesen ők is angol együttesek számait játszották, de azt meggyőzően. Azért már saját számok előadásával is próbálkoztak. Egyik saját szerzeményüknek, egy szép lírai szövegű, érzelmes számnak hatalmas sikere lett később, de ennek sikerét más szerzeményeikkel nem tudták elérni. Ez a szám a „Gondolsz-e majd rám” címet viselte, akkoriban a rádió kívánságműsorainak egyik legkedveltebb, és leginkább kért száma volt. Zenéjükkel igen jó hangulatot tudott csinálni a „mérnök zenekar”, ahogy elnevezték őket. Az elnevezés találó volt, hiszen vezetőjük és egyben énekesük, Varannai Istvánon kívül a többi zenekari tag mind mérnök végzettségű muzsikus volt. Az első itt tett látogatás tapasztalatai után a következő szombaton már azzal a határozott céllal indultam el otthonról, hogy az Echo együttes klubrendezvényére megyek.

Már hónapok óta látogattam a könyvklubban az Echo együttes rendezvényeit, amikor az egyik szombaton az együttes vezetője bejelentette, hogy ez az utolsó alkalom, amikor itt fellépnek. Klubjuk a budai Várban, a Szentháromság téri Műszaki Egyetem klubjában folytatja ezentúl működését. Minden vasárnap este itt fog játszani az együttes. A Vár klub név ekkor már fogalom volt. Az egyik legnevesebb klub volt a többi között, olyan környezetben, a Mátyás templom, és Halászbástya közelében, ami mindent túlszárnyalt szépségével. Igaz maga az épület is, ahol a klub volt, régi, patinás épület emelte a klub hírét, értékét. Nem beszélve arról, hogy milyen zenekarok játszottak itt akkoriban. A szombat az akkor már országos hírnevet szerzett, és sokak által az ország legjobb zenekarának tartott Illés együttesé volt. Az Echo együttes pedig maga is már elismert, szintén országos szinten az elsők között számon tartott zenekar pedig vasárnaponként volt a házigazda.

Természetesen ezekbe az elit egyetemi klubokba csak klubtagsági igazolvány birtokában lehetett belépni. Klubtagsági igazolványt azonban kizárólag felsőoktatási intézmények hallgatói, illetve már végzett volt hallgatói kérhettek.

Ezt sajnos nagy búsan akkor tudomásul kellett vennem. Búsan, mert ekkor még nem jártam egyetemre. Szomorú szívvel, de le kellett mondanom, hogy követem kedvelt együttesemet, az Echo együttest a várbeli új klubjukba.

A könyvklubban új együttes játszott, egy-két alkalommal még meghallgattam őket, de túlságosan nem tetszettek, ezért új hely után néztem.

Az új hely kiválasztásában szintén a véletlen segített. A következő év nyarán Balatonszemesen nyaraltam, egy szobát béreltem magánszálláson. A véletlen úgy hozta, hogy a ház, ahol laktam éppen a községi kúltúrotthonnal volt szemben. Az otthon bejáratánál hatalmas plakát hirdette, hogy hétvégeken a Gemini együttes zenél. Hallottam már erről a zenekarról ezért dupla örömömre szolgált a hír. Az elkövetkező szombaton természetesen kíváncsian megjelentem a Gemini esten. Az együttes zenéjével teljesen lenyűgözött. Kicsit keserűen is állapítottam meg magamban, hogy ők jobbak, mint az addig kedvencként elkönyvelt Echo együttes. Érdekességképpen megemlítem, hogy a zenésztársadalomban ekkor a Gemini név ismrtebb volt volt ismert, mint az átlag zenekedvelők közt. A második szombaton ismét Gemini rendezvényre mentem, és meglepetten fedeztem fel a színpad előtt állók sorában Szörényi Leventét, Bródy Jánost az Illés együttes két oszlopos tagját, akik kíváncsiak voltak a Gemini együttes játékára. Figyelve az arcukat láttam, hogy meg voltak elégedve a hallottakkal, és talán mintha valami írigységfélét is láttam volna kiülni az arcukra.

Amikor véget ért a nyár, szeptembertől kezdve a balatoni kellemes tapasztalatok után Kispestre a Gemini együttes ottani klubját látogatva folytattam hétvégi szórakozásaim sorát.

Időközben felvettek a Közgazdasági Egyetemre, bár nem nappali, hanem esti tagozatos hallgatónak, de ezzel együtt a változás, hogy egyetemista lettem, lehetővé tette számomra is, hogy az egyetemi klubokba, így a Vár klubba és az E klubba is tudtam magamnak váltani tagsági igazolványt. A lehetőségtől megrészegedve ugyancsak  igazolványt szereztem A Műszaki Egyetem Bartók Béla utcai kollégiumának klubjába. Itt a Főnix együttes játszott hétvégeként. Ők kisérték az akkor már hírneves énekes-előadót Máté Pétert.

Már tagsági igazolvánnyal a kezemben kezdetben főleg a Vár klubba jártam. Büszke is voltam, hogy én, a falusi gyerek olyan klubba járok, ahol, hol a harmadiknak, hol a negyediknek kikiáltott legjobb zenekar, az Echo együttes szolgáltatja a zenét. Ez a klub és az E klub volt az a két hely, ahová a leghosszabb ideig eljártam táncolni és zenét hallgatni.

Az E klub egy fontos esemény színtere is lett életemnek. 1980 őszén, az egyik szombat esti rendezvényre érkezvén, elször a ruhatárba kellett menni, leadni a teremben nélkülözhető utcai kabátot. Mivel többen egyszerre érkeztek meg ide, várni kellett a soromra. Amikor én következtem, már nyújtottam volna a kabátomat, hogy átadjam a ruhatárosnak, amikor valaki hirtelen mögülem elém furakodott, hogy szabályosan szinte félre lökött nagy igyekezetében. Bosszúsan néztem rá, hogy meggyőződjek róla ki az, aki ennyire siet, és mindenáron meg akar előzni. Ekkor pillantásom egy helyes szemüveges lányra esett.

Hirtelenjében haragom elszállt, vissza is szívtam, amit mondani akartam a tolakodónak, és szótlanul hagytam, hogy valóban megelőzzön a leányzó. Eközben jól megnéztem magamnak őt, de ekkor még nem lett folytatása a dolognak. Később, amikor már javában szólt a táncra csábító zene, elindultam, hogy felkérjek valakit táncolni. Ekkor ismét szembetalálkoztam a ruhatárból megismert lánnyal. Némi hezitálás után odaléptem hozzá, és táncra kértem őt. A leányzó nem utasított vissza, és elmentünk táncolni. Így kezdődött történetem ezzel a bizonyos lánnyal, és a későbbiekben a történet közös történetként folytatódott, mert később ez a lány lett a feleségem. Utólag az is kiderült, hogy a ruhatári akciója szándékosan történt: ezzel akarta magára felhívni figyelmemet. Sikerült.

A Vár klubba 1971-től 1984-ig, több, mint tíz évig, az E klubba 1972-től 1984-ig, szintén több, mint tíz évig jártam felváltva, hol ide, hol oda.

A rendes megszokott helyek mellett a kiváncsiság által vezetve, hogy más ismeretlen együttesek zenéjét is meghallgassam, időközönként alkalmi kiruccanásokat is tettem más helyekre is. Így jutottam el néhány alkalommal a Bem rakparti I. kerületi Művelődési ház zenés estéire. Itt játszott a rendkívűl népszerű Sakk Matt együttes, legendás szólógitárosával, Radics Bélával az élén, aki szinte megbabonázta virtuóz gitárjátékával a hallgatóságot.

1968-ban alakult a Sakk Matt együttes, első koncertjükat a zuglói Danuvia Kultúrházban adták óriási sikerrel. Később alakult meg klubjuk a Bem rakparton. A terem, ahol szombatonként játszottak nem volt valami nagy befogadóképességű, időközben annyi rajongójuk lett, hogy szűknek bizonyult az előadóterem. Legalább annyian voltak a kint rekedtek, mint ahányan bejutottak. Én is többször próbálkoztam ide bejutni, de csak egy alkalommal sikerült. Több alkalommal is csupán kívülről hallgattam másokkal egyetemben a dübörgő, elsöprő hatású zenét. Az ablakok félig nyitva voltak, és akik csak kintről hallották a zenét szinte ugyanúgy tudták élvezni, mint a teremben lévők. Időnként elődfordult, hogy akkora tömeg rekedt kívül, hogy az épülettől mintegy 50 méterre közlekedő  villamos nem tudott továbbmenni. A kiváló zene mellett a látvány sem volt elhanyagolható, ahogy a zenészek és legfőbbképpen Radics Béla játszott. Főleg Jimi Hendrix és a Cream angol együttesek számait játszották nagy meggyőző erővel. Az egyik alkalommal Béla olyat produkált, hogy a nézők szeme szája is elállt. Egy hosszú nagy szóló közben gitárját felemelve a háta mögé emelte, és így folytatta tovább a játékát. Más alkalommal pedig a gitárját a szájához emelte és a húrokat harapdálva, a pengetőt a fogaival helyettesítette. Ezeket a fogásokat Jimi Hendrix-nél látta, és addig gyakorolta, míg neki is ment.

A 60-as évek végére a legjobb együttesek már fél- vagy teljes egészében professzionális zenészek voltak. Ekkor már több együttesnek saját számaik is voltak. Közöttük megindult egy versengés saját lemezkészítés lehetőségéért. Ekkoriban a lemezkiadás egy cég, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kezében koncentrálódott. A hozzájuk beérkező kérelmek, bemutakozó anyagok szigorú szűrőn mentek át. Főleg a leendő számok szövegeit ellenőrizték árgus szemekkel az ezért felelős „megbízható elvtársak”. A szocialista rendszerellenes, de akárcsak gyanús szövegrészek, vagy teljes szövegek fennakadtak a szűrőn. Mindezt az ellenőrző és marketing tevékenységet egy Erdős Péter nevezetű hithű elvtárs által vezetett apparátus gyakorolta a Hanglemezgyártó Vállalatnál. Ez az ember a zenekarok számára élet és halál ura volt, tőle függött végeredményben melyik együttesnek lehetett lemeze. Volt több olyan együttes, mint például a Sakk Matt zenekar, melyekről, kijelentette, hogy nekik soha nem lesz lemezük, amig ő ebben a pozicióban van. Ez az exkatedra kijelentés annak volt betudható, hogy az ilyen együttesek azt a nyugati kultúrát, és életérzést képviselték és terjesztették, mely kultúra nyomulása ellen a szocialista ideológiai elveket valló rezsim minden erővel harcolt.

A Sakk Matt együttesnek, de főként Radics Bélának jövőjét Erdős Péter kitérő vágányra kényszerítette. Hiába volt óriási sikere a zenéjének, elvi okok miatt lemeze nem jelent meg. Az együttes két évi zenélés után 1969-ben feloszlott. Radics Béla új zenekart alapított, akik Tűzkerék néven lényegében ugyanazt a stílusú zenét folytatták, amit a Sakk-Matt együttes képviselt. Természetesen a tilalom rájuk is ugyanúgy érvényben maradt. A kilátástalan jövő, az üldözés hatására Radics Béla fokozatosan lejebb csúszva az alkoholhoz menekült, és fiatalon halt meg 1982-ben.

A Sakk Matt együttes híres basszusgitárosa Miklóska Lajos volt. Ő az együttes feloszlása után több együttesben is megfordult, többek között a Syrius együttesben is, abban a bandában, amely az igényes jazz-rock zene elismert képviselője volt Magyarországon. A Syrius  minden tagja képzett zenész, hangszere kiválóan értő mestere volt. Ebbe a zenekarba hívták meg tagnak Miklóska Lajost.

Néhány év elteltével az Örs vezér téren sétáltam, és utamban egy mozgó perecárus triciklije mellett mentem el. Miután elhaladtam előtte, hirtelen megálltam és gondolkodtam, ugyanis így utólag realizáltam, hogy ismerős az árus képe. Megfordultam, hogy jobban szemügyre vegyem, és akkor a meglepetéstől majdnem hangosan felkiáltottam. A perecárus ő volt, Miklóska Lajos, a híres zenész. Nem akartam hinni a szememnek. Ez lett belőle, így tengeti az életét, aki a sikerhez, a fényhez volt hozzászokva most fehér köpenyében a kocsija mögött pereceket kínál. Így múlik el a dicsőség!

A 60-as évek végétől kezdve a legismertebb, legsikeresebb zenekarok klubjaikat megtartották, de a zenekarok már nem zenéltek ott rendszeresen szombatonként . Őket már csupán nagy koncerteken vagy lemezen lehetett hallani. A három nagy zenekar, az Illés, Metro és Omega elsőkként lépett erre az útra. Az ő perspektívájukban már a sikeres külföldi fellépések voltak az elérendő célok.

Ugyancsak ekkor, a 60-as évek végén, 70-es évek elején kezdődtek meg az átrendeződések, a zenekarok közti tagcserék, a szupergrupok létrejötte, együttesek újjáalakulása. E jelenség első képviselője a Locomotiv GT volt. Az együttes Presser Gábor, egykori Omegás tag kezdeményezésére jött létre. A négy tag már előzőleg is meglévő zenekarból került ki, felborítva három különböző együttes addigi életét, működését. Kiválásuk egy természetes láncreaciót indított el a többi magyarországi zenekarnál is. Minden egyes érintett együttes úgy igyekezett pótolni a hiányt, hogy egy másik, már működő együttesből próbált magához tagot csábítani.

Presser Gábor zenekarvezető, billentyűs-zeneszerző és énekes az új zenekarába, a Locomotiv GT-be az akkori idők mondhatni legnagyobb tudású zenészeit gyűjtötte egy csapatba. A legelső felállásban szóló gitár és ének Barta Tamás (Ex.Hungária), dobok Laux József(Ex Omega), basszus gitár és ének (Frenreisz Károly (Ex.Metro), és Presser Gábor (Ex Omega) voltak a tagjai.

Az LGT volt az az első magyar rock együttes, amelyik két alkalomml is eljutott és koncertezhetett az USA-ban. A koncertkörút mellett kintlétük alatt alkalmuk nyílt angol nyelven nagylemezt készíteni. Ettől várták az áttörést, és a nemzetközi elismertséget. Ehhez azonban több időre kellett volna kint maradniuk, hogy megfelelő kampánnyal a hátukban járják az államokat, és népszerűsítsék zenéjüket. Ezt az engedélyt azonban magyar részről az illetékes hatóságok megtagadták tőlük. E kiszolgáltatott helyzet szorító fogságából menekülve választotta megoldásul 1973-ban egy újabb külföldi szereplés során gitárosuk Barta Tamás, hogy országát és zenekerát is elhagyva kint marad az USA-ban. Őt követve, 1974-ben egy újabb tag, ezúttal a dobos Laux József megelégelve otthoni lehetetlen helyzetüket szintén az USA-ban való illegális kintmaradást választotta.

Ezek után úgy tűnt, hogy ezzel a zenekar további sorsa megpecsételődött, nem így történt. Sikerült pótolniuk előbb a szólógitáros, majd később a dobos helyét más zenekarokban játszó zenészekkel. Az új gitáros Karácsony János a sikeres fiatal Generál együttesben játszott előzőleg, míg az új dobos, Solti János lett, aki korábban több zenekarban is megfordult előtte.

Az LGT itthon koncerteken és alkalmi fellépéseken örvendeztette meg rajongóit játékával. Magam is azok közé a szerencsések közé tartoztam, akik személyesen is részt tudtak venni egy-egy koncertjükön. A Vár klubban is felléptek, ahol szinte karnyújtásra játszottak a rajongóik előtt. Igen nagy, felejthetetlen élmény volt az ország legnevesebb zenekarát személyesen játék közben látni és hallani.

A beatzene magyarországi történetéből egy szintén nagyon neves együttes nem kihagyható. Ez az 1969-ben alakult Syrius együttes, unikum ezen a területen. A progresszív jazz-rock stílus, amit képviseltek eléggé mellőzött terület volt, kevés képviselője volt, sőt ki merem jelenteni kevés értő hallgatója volt annak az igényes zenének, melyet felsőfokon műveltek. Minden tag komoly elméleti és gyakorlati tudással maga mögött nemzetközi szinten is megálló zenét produkált fellépései során. Hogy hogy nem, a szigorú ellenőrzések külföldi szereplések korlátozása ellenére többhónapos koncertkörútra mehettek Ausztráliába. Talán úgy gondolták az illetékesek, hogy Ausztrália messze van, az ottani esetleges sikerük idáig nem fog elhallatszani. Ebben aztán tévedtek, mert kint óriási sikert arattak, marasztalni akarták őket, nagy jövő várt volna rájuk, de ők mégis hazatértek. Itthon szinte teljes hírzárlat volt sikereikről, el akarták ezeket titkolni, ennek ellenére a kint aratott sikerek híre mégis eljutott a hazai zeneszeretők füléhez.  Honi további fellépéseiket akadályozták, el akarták lehetetleníteni további működésüket. Ezek után nem véletlen, hogy meghatározó zenészük, Orcászky Miklós, basszgitáros-énekes illegálisan visszatért Ausztráliába ,itt telepedett le, és saját zenekart alapított. Azonban a Syrius hajdani sikerét nem tudták elérni. A zenekar itthon maradt része úgy határozott, hogy stílust váltva pótolja a távozó üresen maradt helyét, új énekest vett fel, és három fúvóssal egészítette ki a tagok sorát. A Syrius együttes  klasszikus felállásban 1973-ig működött, újjáalakítva még évekig játszottak , de ők sem érték el a korábbi sikereket, 2007- ben oszlott fel a zenekar.

Két alkalommal hallottam, és láttam őket játszani. Felejthetetlen volt. Lemezen hallgatva őket  is élmény volt, de a személyes játék a zenekar és közönség által keltett atmoszféra valami olyan többletet adott , hogy azt nem lehet elfelejteni.

Az 1970-es évek második felétől a beatzene frissessége, forradalmisága sokat vesztett lendületéből, a fáradtság jelei kezdtek megjelenni. A zenében és szövegben is érezhetően a kommerszebb, könnyebben emészthető stílus egyre jobban elnyomta a korábbi friss hangokat. Egyáltalán maga az élőzene jelenléte is egyre inkább háttérbe szorult a szórakozóhelyeken, és a lemezlovasok által irányított, és általuk manipulálható gépzene vette át az uralmat mindenütt.

A discózene, az új zenei stílus megjelenése, és győzelme a klasszikus beatzene felett azonban már egy másik történet.

Itt fejeződik be ez a nagyon szubjektív, és csupán dióhéjban megírt történet a magyar beatzenéről. Rengeteg minden kimaradt belőle, de ahogy a cím is jelezte a történeti események, elsősorban, mint háttér szolgáltak a krónikás író számára, hogy személyes élményeit elmondhassa a korról úgy, ahogy ő ezeket saját szemével látta és megélte.