Az utolsó rózsa

 A ragadós vér megduzzadt és őrjöngő folyóként árasztotta el a feldúlt szántóföldeket, ahol egymást ölték az emberek. A háború tomboló viharként robbant ki, a katonák pedig utolsó felmorzsolódott erejükkel védték a királyságot, amely az összeomlás peremére sodródott. 

… 

 A masszív kővár tornyai éles dárdaként döfték át az eget és rendíthetetlenül álltak a vérfagyasztó hóviharban. A vár magabiztosan terpeszkedett a Szüzek-dombján, ami arról kapta a nevét, hogy egykoron itt haltak máglyahalált a rimánkodó, bemocskolódott becsületű apácák.  A vár tróntermében ezen a napon a nemesség krémje verődött össze. A király félig kiivott borospoharát a földhöz vágva süllyedt vissza trónjába, miközben kivörösödött pofával parancsokat osztogatott.  

-Mindenki, aki él és mozog, hurcoltassék el a frontra! – ordította felbőszülten, mialatt képen törölt egy arra járó szolgát.  

-Fenséges uram, már mindenkit besoroztunk. Csak a parasztok, a nők és a gyermekek maradtak – felelte alázatosan a rangidős hadvezér. 

-Vigyetek mindenkit, akit csak tudtok! Erővel, ha kell! Aki ellenkezik, öljétek meg! – adta ki megmásíthatatlan parancsát a király. 

… 

 A lány bodros ruháját felkapva rohant le a vár meredek csigalépcsőjén a cselédszintre, ahol aztán kirontott a hátsó udvarra. Ott egy pokoli kép tárult a szeme elé: a katonák nőket vertek és tuszakoltak be a kocsikba. Franciska gondolkodás nélkül átvágott a felbolydult udvaron, és kirohant a vaskapun túl található kikövezett utcára. Nem messze meglátta azt, akit keresett. Lélekszakadva rohant egy csontvékony fiú felé, akinek sebeiből vér szivárgott. A katonák a fiút épp fölráncigáltak a földről és egy kocsi felé lökdösték. A fiú szemében rémület villant, mikor megpillantotta Franciskát. Szemeivel elkeseredve kérlelte a lányt, hogy fusson. Kezeivel vadul kalimpált és ordítani próbált. De nem tudott. Tátott szájából nem jött ki hang.  

-Nem hagylak el! – kiáltotta kétségbeesetten Franciska, miközben már az ő karját is katonák szorították.   

-Nézzenek oda! A hercegnő! – ezzel egy katona becses kincsként felkapva a lányt, a vár felé kezdett rohanni vele. Pontosan akkor, amikor a katona a hercegnővel elérte a vár kapuját, száz kocsi indult meg a csatatér felé védtelen, fegyvertelen nőkkel, gyermekek tömkelegével és a néma parasztokkal.   

… 

 A lány egy homályba burkolódzó fogdában kuporgott. Újra és újra visszapörgette az elmúlt időszak eseményeit.  Az országot három évvel ezelőtt lerohanta a Nyelvek Falán túl nyújtózó katonaállam. Az ellenség légiói áttörték a határvonalként húzódó Nyelvek Falát, ami a falra erősített kampókról kapta a nevét. Ezen a legalacsonyabb rétegűek, a parasztok kivágott nyelvei lógtak. A parasztoknak születésükkör ugyanis kivágták a nyelvét, hogy az idők végezetéig alá legyenek rendelve a felettük álló társadalmi rétegnek. Ezzel biztosította az ország vezetése a parasztnép alávetettségét és garantálta, hogy ne tudjanak fellázadni.    

A behatoló idegen légiók sorra rombolták le a királyság városait és az ország szíve felé haladva mindent elpusztítottak, ami útjukba állt. A helyzet egyre elkeseredettebbé vált. 

Ekkor valaki megzavarva a lány gondolatait. Maga a király volt az.  

-Mit képzelsz, te eszeveszett lány?!- törte rá az ajtót a lányára a király. – Te semmirekellő, hát nem megmondtam, hogy soha többet meg ne lássalak azzal a fiúval? Azzal a hitvány, mocskos fiúval?!  

-Apám, én szeretem őt és…- ekkor az atyai pofontól a lány feje nekivágódott a kőfalnak és vészjóslóan koppant.  A lány a fiúra gondolt. Arra, akinek nem adatott meg a beszéd, viszont minden reggel egy kis rózsát lopott az árusoktól a hercegnőnek. Akinek bár nem volt semmije, mégis mindent odaadott volna a lányért… Franciska ekkor elvesztette az eszméletét.  

… 

 A lány egy zötykölődő hintóban ébredt, ahol az őreitől megtudta, hogy a támadók elérték a Szüzek-dombját és a királyság hadserege hamarosan felmorzsolódik. Franciska gondolatai cikáztak. Nem hagyhatja magára a népét, a szerelmét. Ő nem fog menekülni. Villámgyorsan gondolkodott és meg gyorsabban cselekedett. Amikor a hintóba egy nyílvessző fúródott és a lovak felágaskodtak, ő kiugrott a hintóból és megiramodott. 

Az erdő fojtogató némaságba burkolózott. A köd leereszkedett és a sötét fák között hömpölygött. A lány csak futott és futott. Szakadozottan vette a levegőt, kontyba erősített haja ázott, összecsomósodott kígyóként omlott hátára. Csipkézett selyemruhája felszakadt, bőrét vágások tömkelege borította.  A fájdalom és a félelem, mint egy erős gáton átrobbanó víztömeg, árasztotta el elméjét abban a pillanatban, amikor hirtelen megállt. A fáradtságtól kétrét görnyedt és körmeit arcába vájva zokogott.  

Az éj leple alatt átvágott az erdőn és elérte a Nyelvek Falát, ahol még tartott egy utolsó, elkeseredett harc a szemben álló felek között. A Fal szinte a végtelenségig húzódott, rajta rózsaszín, a széltől bizarrul tekergőző nyelvekkel. Franciska éppen meghúzódott a Fal tövében, amikor egy védő karja megragadta hátulról.  – Hölgyem, mit keres itt? A lány nem is hallotta őt. Csak a fiúra gondolt. A mosolyára. Az ő kedves rózsáira. Meg kell találnia!   

Üvöltő emberek rohantak el mellette. Az emberek mindenhol eltorzult arccal estek egymásnak. Mindenki végső tartalékéit felemésztve küzdött. A lány szédült, fejét össze-vissza kapkodta, a fiút azonban sehol sem látta. Előtte egy halott nő teste feküdt kicsavarodva a Fal tövében, kezében lefejezett kisgyerekét szorongatta. A kisgyermek feje nem messze pihent. Arcára ráfagyott a mosoly, szemeiben gyermeki ártatlanság tükröződött. Ő nem érthette, mi történt. Talán azt gondolta, hogy katonabábui életre keltek. Talán csodálta őket, és azt gondolta, hogy egyszer ő is ilyen harcos lesz.  

Franciska elszakította a tekintetét róla, majd alig pár lépés múlva megbotlott egy kiálló tőrben, ami mélyen a húsába nyomódott. Alig kapott levegőt. Innentől már csak vánszorogva halad. Nemsokára észrevett egy emberhalmot. A halom oldalában mintha egy ismerős alak hevert volna. A lány hatalmas erőfeszítések árán vonszolta magát előre.  A halom közelébe érve éllettelen tekintetek erdeje meredt rá. A halottak szemei hideg üveggolyóként csillogtak a hóesésben. De a lány csak a fiút kereste. És végül megtalálta. Csodálkozó, békés arcán szikrázott a napfény. Kezei közt egy megszaggatott vörös rózsát szorongatott.  

A lány bágyadtan elmosolyodott és a virág után nyúlt. Tövisei felsebezték ujját, de ő meg sem érezte. Lassan szerelme fölé hajolt és megcsókolta. Abban a pillanatban a lány számára megszűnt a világ. Még egyszer a fiúra nézett és kezét a fiú élettelen kezébe fúrta.  

A hó egyre nagyobb, néma pelyhekben hullott és hamarosan az egész környéket betakarta. 

Author: Sisa Richárd

16 éves vagyok, de már most érzem az emberek rohanását, a napok, hetek, évek periodikus változását, ami mókuskerékbe zár minket. Arra sincs időnk, hogy megértsük önmagunkat. Hogy foglalkozzunk olyan gondolatokkal, amelyek mélyebbek annál, minthogy melyek az aznapi feladataink, mennyien követnek az Instagramon, vagy hogy vajon jól nézek-e ki. De azon gondolkodunk-e, hogy előttünk a történelem során hányakat végeztek ki? Nekik melyek lehettek az utolsó szavaik? Mennyi nő féltve őrzött álma veszett oda, mert nem tehették ki a lábukat sem a konyhából? Hány férfi maradt ott a csatatéren, mert nem volt tehetségük vagy szerencséjük a harchoz? Nekik mit ért az életük? Vajon hányan akartak egy második esélyt az élettől? Mennyien haltak meg úgy, hogy az életük értelmetlen volt? Hogy nem tudták elérni az álmaikat? Az emberek állítólag társas lények. Befolyásol minket mások véleménye, hajt minket a megfelelési kényszer. De miért lenne jó szürkének maradni a társadalmunkban? Miért nem merjük felvállalni az igazi személyiségünket másokkal szemben? Miért érdekel minket ennyire, hogy mások mit gondolnak rólunk? Nehéz másnak lenni. Gondolkozni. De mindenkinek csupán egyetlen esélye van. Ne hagyjuk, hogy a saját életünket mások irányítsák. Legyünk erősek. Ne csak kívülről, de belülről is. Legyünk hangosak, verjük fel az állóvizet, keltsünk visszhangot. Beszéljünk. Álljunk ki...