Szaftos húsdarabok

Sisa Richárd: Szaftos húsdarabok 

 A nép dühöngő elefántcsordaként lepte el a főváros utcáit. A lázadók üvöltését már távolról visszaverték a sötéten magasodó bérházak silány falai. Az emberekben forrott az indulat, ahogy egyre beljebb nyomultak a belvárosba, és sorra zúzták szét a nemesek fényesre suvickolt járműveit. A rohamosan duzzadó embercsoport ordítva hódította meg a politikai palotáktól roskadozó főteret. A tömeg élén egy, az elszántságtól eltorzult arcú fiatal lány állt, aki egy vörös hangszórót a szájához tartva az emberekhez fordult: 

 – Életünket és vérünket!  Azzal a felkelők belevetették magukat az éjszakába a parlament felé vezető úton.   

…

 Áron álmatlanul forgolódott a félhomályban úszó szobájában. A huzat ki-be csapkodta az ablaktáblákat. A fiú egy idő után felült, és ágya alól előhúzott egy vaskos könyvet. A holdfény megvilágította a fiú göndör, szőke tincseit és sápadt bőrét. Szemeivel szinte falta a betűket, ahogy olvasott. A hajnal beálltával azonban kezéből kiesett a könyv és álomba merült.   

– Fiam, te még alszol? – A megkeseredett arcú nő a szája elé kapta a kezét. – Mégis mit olvasol?  

Áron ereiben megfagyott a vér. Szemei rögvest felpattantak és egy gyors mozdulattal a párna alá dobta a könyvet, majd ártatlanul megszólalt: – Csak a filozófia tankönyvet néztem át. – Az anyja azonban megmerevedett, szemei összeszűkültek, és a fia fölé tornyosult.  

– Hadd nézzem csak meg azt a filozófia tankönyvet. – sziszegte olyan durván, hogy Áron mozdulni sem mert. Ekkor az anyja hirtelen mozdulattal kirántotta a párna alól a könyvet és elborzadt.  

– Hogy merészeled ezt behozni a házba? – kiáltotta, miközben egész testében remegett. Majd választ nem várva felpofozta a fiát és kiviharzott a szobából.   

 … 

 A téli fagyban a fővárosi fiúgimnázium épülete borúsan magasodott a Dicsők körútjának déli sarkán.  A nemzeti jogokra szakosodott harmadéves osztály csendbe burkolózott, ahogy a professzor elkezdte prezentációját.  

– Ma a nőkről és parasztokról fogunk beszélni. – nézett körbe a professzor a diákokon félhold alakú lencséi mögül. – Ki tudja megmondani, hogy mi a közös a kettőben?  

– Mindketten ostobák!  

– Mindkettő csak beszélő szerszám! Nem érdemelnek semmiféle jogokat!  

– Pontosan! – csillant fel a professzor szeme. Ezért nem is járnak iskolába. Hiszen minek is? -folytatta elrévedt arccal, miközben elindult a diákok között. – Gondoljatok csak bele! Ha ők nem lennének, magatoknak kéne mosni a ruhátokat, magatoknak kéne ételt főznötök, magatoknak kéne gyárakban dolgozni és alantos munkát végezni. A nők és a parasztok mocskos teremtmények, akik szolgálatra lettek teremtve! – csapott az asztalára a professzor. – Most pedig erre válaszoljatok: hogyan szolgálnak ők bennünket? – kérdezte, miközben kissé tébolyodott tekintetét a tanulók szemébe fúrta. – Boldogan szolgálnak ők minket! – vigyorodott el, majd berekesztette az órát.   

… 

 Áron türelmetlenül gyömöszölte be tankönyveit a bőrtáskájába, és elhagyta a köralakú központi termet. A fehér stukkókkal díszített folyosón utolért egy nagyobb társaságot. 

-Tényleg megerőszakolták…? -hökkent meg az egyik diák, de amikor meglátta Áront, rögtön elhallgatott.  -Végül is a lány hibája, nem? – csattant föl egy másik fiú, nem törődve Áronnal, aki összeszorított fogakkal igyekezett eltávolodni tőlük. – Ha egy húsdarabot az oroszlán elé vetünk, nem leszünk meglepve, ha az oroszlán felfalja azt. – mire többen egyetértően hümmögni kezdtek.   

… 

 A fiú most már minden saroknál maga mögé pillantott, miközben egyre távolabb került a belváros biztonságos forgatagától. Mindenhol savanyú hugyszag terjengett, ahogy az utcák egyre szűkebbek és zsúfoltabbak lettek. A kovácsoltvas korlátokkal keretezett masszív palotáktól roskadozó sugárutakat felváltották a milliónyi elágazással rendelkező, kanyargós sikátorok. A barikád környékén Áron összehúzta magán elegáns szövetkabátját, és megsokszorozta lépteit. A barikád a főváros lakosságát hasította ketté. A főváros szívében éltek az előkelő nemesek, míg a barikád környékén már a megélhetésért küzdő, szabad városi polgárok leltek szűkös otthonra. A barikád túloldalán pedig már a parasztok éltek, akiket a barikádot védő őrök dolgoztattak ingyen. A barikád egy hosszú betonfal volt, ami az egész várost két részre szaggatta.  A fiú lehajtott fejjel, villámgyorsan az egyik mellékkapuhoz osont, majd megkopogtatta a rácsokkal védett iroda elsötétített üvegét.  A bent ülő férfi dohánytól reszelős hangon kiszólt, de amikor felismerte Áront, szó nélkül felnyitotta a városrészeket elválasztó öreg kaput. Áron hálásan átslisszolt, majd belevetette magát a hallgatag városrész bűzös utcáiba. 

– Végre, hogy itt vagy! – Áronnal szemben egy vele egykorú parasztlány állt. 

 – Siettem, ahogy tudtam. Híreim vannak. – A lázadás elindult! Az éjféli harangszóra kezdődik a küzdelem. Ez lesz a jel. A fegyverek is megérkeztek. – folytatta elfojtott hangon, majd előhúzott valamit a kabátja alól. – Ezt neked hoztam. -A lány elképedve bámulta a puskát, majd hálásan elmosolyodott. 

 -Hát elindult…nélküled ez sohasem… – hebegte. A lány kezdetben bizalmatlan volt, amikor fél évvel ezelőtt felbukkant a fiú, és egy felkelésre buzdította a parasztságot. A fiú embereket toborzott és fegyvereket csempészett apja fegyvertárából. Nem tűnt rendjén valónak, hogy pont a vezér fia kockáztatná az életét a parasztokért. A fiú, hogy a lány bizalmát kiérdemelje, már a szervezkedés elején megosztotta vele tettének okait. A fiú csak nemrég tudta meg, amit szülei elhallgattak előle: nővérét, akit nem is ismert, megerőszakolták az utcán, az ország vezére pedig a lányt tette felelőssé a történtekért.  Hiszen, ha egy oroszlán elé szaftos húsdarab kerül, az oroszlán azt meg fogja enni. A lányt a saját apja végeztette ki óvatlansága miatt. Az erőszakolót pedig kitüntették. 

-Csak vigyázz magadra…kérlek…- suttogta a fiú.  

A lány arca ellágyult a fiú aggódó vonásai láttán.  -Nem lesz semmi bajom. – nézett mélyen a fiú szemébe. – És köszönöm. – Áron biccentett egyet, még egy utolsó, hosszú pillantást vetett a lány szép és komoly arcára, és elhagyta a házat.   

… 

 Amikor Áron belépett a szobájába, egy sötét árnyék vált ki a homályból, és a falhoz nyomta őt. Áron elképedve bámult az anyjára, aki tébolyodott tekintetével szinte megbénította őt. A nő elkapta a fiú torkát, és vasmarokkal szorította. 

-A..aa..ny..ááám- fulladozott a fiú. 

-Apád is látta azt a könyvet! – suttogta a nő. A “női nem szabadsága!” Micsoda cím ez! – emelte meg a hangját, miközben még erősebben szorította fia nyakát.  

Áronnak kidülledtek az erei a nyakán, a tudata egyre inkább elhomályosult. Gondolatai egy csettintésre eltűntek, és már csak anyja őrült vicsorba torzult arcát látta maga előtt. – A nők soha nem lesznek már szabadok! A nők a férfiak játékszerei és szolgái! Mindörökké! – kiáltotta a nő, miközben elengedte fiát, akinek élettelen teste nagyot puffant a puha perzsaszőnyegen.    

… 

 A lány feltűzte az egész napi munkától szétzilált haját, megkötötte téli szoknyája derekát, majd felráncigált egy kopott bakancsot. Ezután előhalászott egy matricákkal teleaggatott régi szócsövet, amit még abban az időből rejtett el, amikor még a parasztok és a nők is szabadok voltak. Régen még csak játék volta hangszóró. Most viszont generációk sorsa múlik majd a felharsanó szavakon…  

… 

 Az éjféli harangszó után a lány kicsapta az ajtót és kiviharzott a deres éjszakába. A parasztok a megbeszélt jelre szintén kitódultak az utcákra. A parasztok apraja- nagyja árasztotta el a sikátorokat és mint medréből kiáradt folyó, őrült sodrással haladtak a barikád felé. A lány nem tétovázott, hagyta, hogy a parasztság irdatlan tömege magával ragadja. Az emberek a haláltól sem visszariadva, elszántan indultak meg a szabadság felé.   

– Megálljatok! – hangzott fel a parancsnok ellentmondást nem tűrő hangja a barikádról, amikor felfedezte az első lázadókat.  

Az emberek azonban egy percre sem torpantak meg, hanem bosszúszomjasan, álmából ébredt oroszlánként törték az utat a barikád felé. 

– Előre! – hangzott a lány éles, tiszta kiáltása az áthatolhatatlan éjszakában. 

 Az emberek kikerülték elesett társaikat és elszántan csörtettek tovább. A lány hirtelen fellendült a barikádra. Ekkor azonban dörrenést hallott, majd a következő pillanatban éles fájdalom nyilallt az oldalába.  

– Nem adhatom még fel. – gondolta, mialatt egy meleg, piros folt egyre csak terjedt a ruháján.  

Vontatottan húzta elő puskáját szoknyája mély redőjéből és tüzelt. A golyó fütyülve röppent, és áthasítva a feszültségtől vibráló levegőt, a parancsnok fejében állapodott meg. Az őrzők a parancsnok elvesztése láttán megfutamodtak, így a parasztok a továbbiakban gond nélkül törtek át a barikádon és indultak meg a főváros szíve felé. A parasztokat a sérült lány vezette, aki vörös hangszórójával buzdítva harsogott.   

… 

 Az anya a fiú élettelen teste mellett feküdt, és a háta remegve le-föl süllyedt a szakadatlan sírástól. Megölte a saját fiát… mindkét gyermeke halott…Nehezen lélegzett és kínzó fájdalmat érzett a bordái között, mivel a férje kegyetlenül megverte a könyv és a fiúk rebellis nézetei miatt. Kezét fia hajába fúrta. Tényleg nem lehetnek a nők sohasem szabadok? Tényleg őrültek a környező országok lakói, ahol a nők egyenjogúak? Lehetséges, hogy amiben az elmúlt években élt, az mind hazugság? A nő agya vadul zakatolt, miközben a lázadók zaja felharsant az utcán. 

– Eljött az idő! A nőket, a parasztokat és az elnyomottakat is megilleti a szabadság! – hallatszott egy lány hangja az egész belvárosban. – Álljunk ki magunkért, fogjunk össze, ne legyünk többé más szolgái!   

 Az anya felkapta a fejét, és meghozta döntését. Kitámolygott a szobából és a konyhában egy kést csúsztatott a háta mögé. Ekkor kicsapódott a bejárati ajtó, és a vezér jelent meg a küszöbön. 

-Hol vagy te semmirekellő? – dübörgött fel a lépcsőn a vezér.   

A nőt elöntötte a méreg. Amikor férje belépett a konyhába, a nő előlépett az ajtó takarásából, és egy határozott döféssel a férje hasába vágta a kést.   

– Most már szabad vagyok. – nyelt egy nagyot a nő, majd közelebb hajolt a férjéhez. – És te soha többé nem uralkodsz rajtam.  

Majd kilépett a házból.  A lázadók őrjöngő árral borították be az utcákat. A tömeg folyamatosan dagadt, ahogy a parasztok soraiba nemesi és polgári nők vegyültek. Az anya letépte fejéről a kendőjét, izgatottan köhintett egyet, majd hagyta, hogy elnyelje őt az áradó embertömeg.   

… 

 A lány a tömeggel együtt érte el a Dicsők terét, ahol utoljára emelte szájához piros hangszóróját:  

– Életünket és vérünket! – harsogta minden erejét latba vetve.  

Az oldalában lüktető sebhez kapta kezét, majd az elszánt tömegen végig nézve, amely ebben a percben érte el a parlament fenyegető tömbjét, száját elégedett mosolyra húzva, összerogyott.