Mielőtt…

Rékának

       „légy jó mindhalálig”*

 

Mielőtt Apám elment, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Beszélni kezdett magáról, gyerekkoráról, diákéveiről, a háborúról, az azt követő elszakított – kitaszított magányáról.

Beszélt érzéseiről, érzelmeiről, Anyámról, a velem kapcsolatos gondolatairól, az elkészülődésről. És talán épp ez volt az igazi ok is: érezte, hogy amit nem mond el, az végleg eltűnik, nyomtalanul, mint ahogy ő is eltűnik majd.

Beszélgettünk. Úgy, ahogy addig még soha. Beszéltünk magunkról, a miértekről, a hogyanokról, a voltról, a vanról, a leszről.

Kezdtük megérezni, megérteni egymást. Jó volt. Azt hiszem, mind a kettőnknek. És amikor eljött az idő, volt mire emlékezni, s jó volt emlékezni.

Én írtam a nekrológot. Könnyű is volt, meg nehéz is. Könnyű volt, mert csak összefoglalni kellett a legfontosabbakat, és nehéz, mert kettőnk dolgairól nem akartam, nem lehetett szót ejteni. Nem akartam, mert az csak kettőnkre tartozott, és nem lehetett, mert az csak kettőnkre tartozott.

És hogy mik is voltak ezek?

Hát például az, hogy Apámnak két családja volt. A születési, a nagy család, és a választott, a kis család. Sohasem tudott, sohasem sikerült neki e két kötelék, e két kötelezettség között egyensúlyt tartania, egyensúlyba kerülnie.

A születési családja Nagyapám, Nagyanyám és a hat testvére volt. A nagy család a háborúval kettészakadt, legkisebb testvérét harmincévesnek látta először személyesen.

A család nagyobbik része „Otthon” maradt (úgy is beszélt róluk mindig, hogy „az Otthoniak”), az ottani, szovjet viszonyok közt átlagosan, azaz nagyon szerényen, szegényesen, nélkülözve, kitelepítettként, kirekesztettként próbáltak fennmaradni. Nagyapám szikár, egyenes, és rátarti ember volt. Nem tudott a sors úgy fordulni, hogy szikrányit is engedett volna magyarságából és böcsületességéből.

Apám volt a legidősebb testvér, s már a legelejétől fogva természetes is, és belső kötelessége is volt a kicsiket óvni, irányítani, védelmezni.

A háború vége után, az új határok miatt Apám és két másik testvér az új, a „csonka” Magyarországon rekedt. Mint mindenki másnak, aki így, vagy úgy, de túlélte a háborút, sok megpróbáltatásnak kitéve kellett valahogy újrakezdenie életét, megélhetést találnia. A szénlapátolás, a téglagyári, vagy bármilyen más segédmunka mellett lassan mégis sikerült megkapaszkodnia. A gyökereit vesztett fiatalember megnősült, majd az új családjába hamarosan gyermek is ékezett.

Csak a hatvanas évek közepétől nyílt meg annyira a határ, hogy különleges, kérelmezett családlátogatási engedéllyel egyszer – egyszer lehessen már ide, vagy oda, így „haza” is utazni, így majd harminc év után, a szülők félévszázados házassági évfordulójának alkalma volt az első lehetőség arra, hogy ha rövid időre is, de együtt lehessen a nagy család.

Egyebekben a kapcsolattartás csak levelezés útján történt – történhetett. Szinte napi rendszerességgel érkeztek a levelek, tele sok bánattal, fájdalommal, pletykával és segítségkéréssel, – ahogy az már rokonok között csak lenni szokott. Apám pedig erején felül próbált csitítani, békéltetni, békíteni, vigasztalni, irányítani, segíteni mindenkinek, ahogy és amiben csak tudott.

Ereje pedig véges volt. Így aztán a „választott”, a saját kis család, azaz az Anyám és az én ügyes-bajos dolgaimra egyre kevesebb energia és figyelem jutott. Valahogy mindig az „Otthoniak” körül forgott a gondolat, a szó, a világ, az „Otthoniak” segítése volt a legfontosabb feladat, és mi úgy éreztük, „másodrendű” családban „másodrendű” családtagok lettünk. Nem értette kamaszkoromat, „önállósodásomat”, szerelmeimet, csalódásaimat, lázadozásaimat, és egyáltalán engem magamat. És ez az érzés határozta meg kapcsolatunkat az elejétől kezdve szinte a búcsúzásig.

Aztán Apám egy váratlan, hirtelen stroke, majd alig pár napos, rövid küzdelem végén egy összegörnyedt, fáradt kicsi verébként kucorgott az ágyon. Bár még hallott, de nemigen reagált már semmire. A falnak fordulva motyogva próbált még néhány szót mondani, de az utolsó nap, az utolsó erejével, pár elsuttogott szóval mégis felénk fordult, homályos szemmel, megtört megadással és végtelen szeretettel elköszönt.

„Nem gondoltam volna, hogy ez történhet velem. Legyetek jók, gyerekek…”

Majd ismét a falnak fordult, s magába zárkózva többé már nem szólt senkihez.

Belém égett ez a búcsú, az az elsuttogott pár szó, belém égett az a kép.

Nem akart már semmit sem, semmire sem tanítani, mégis megtanultam, hogy hogy kell ezt csinálni. Hogyan kell majd, hogyan kell csendben elmenni.

Nem a remény, hanem a magány hal meg utoljára. Ott voltam. Láttam.

 

2025.04.07., 69 évesen

*Móricz Zsigmond

---

P.S.:

„Az emberek azt mondják,

hogy ha elveszítesz valakit, akit szeretsz,

olyan dolgokat tanulsz,

amelyeket másképp nem tudnál megtanulni”.

(John Pavlovitz: Amit apám halála óta tanultam )

 

tudom, hogy a szülőkkel való kapcsolata mindenkinek más és más.

mégis, úgy gondolom, hogy a búcsúzás közben, a búcsúzás után minden egészen más dimenzióba kerül. minden átértékelődik. mindenkinél.

ezért döntöttem úgy, hogy publikálom ezt az írásomat. hátha más is ráismer benne saját érzéseire, saját gondolataira is.

 

---

 

publikálva: „Szeretettel édesapámnak”, Apák napi antológia, Irodalmi Rádió, 2025.05. hó

publikálva: „Lélekharang 2025.” Művész Ma. ebook antológia, 631. oldal, lelekharang-2025.pdf

 

---

 

illusztráció: Amit apám halála óta tanultam (szerkesztve)

további írásaim: (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 

---

 

recenzió (by Ali):

A „Mielőtt…” rövid, esszészerű, vallomásos jellegű írás. Lirai megszólalás prózában, amely vallomáshoz közelít, miközben történetet és emlékezést egyaránt hordoz. A mű személyes hangvételét erősíti, hogy első személyű narrációban íródott, intim viszonyból, gyermeki nézőpontból: az író viszonyából az édesapához.

A mű hangulata megrendítő, bensőséges, melankolikus, mégsem depresszív. Érezhető benne fájdalom és veszteség, ugyanakkor meg-megszólal a megnyugvás, a megértés és a kapcsolódás lehetősége is. Az író visszafogott, csendes intonációban igaz történetet mesél, az olvasó pedig egy hallgató, egy tanú, aki az olvasás során belép egy nagyon privát emberi, családi pillanatba.

Az érzelmi töltés rendkívül finoman, de mélységesen van jelen. Az érzelmek alulról, gyakran utalásokban, félmondatokban, hiányokban szivárognak. A „beszélgetés” rész (amikor az apa mesélni kezd élete múltjairól) feszítő feszültséget tart fenn: megérint bennünket az a kísérlet, hogy mindaz, amit addig nem mondott ki, egy generáció terhei, sebei, mégis szóba kerüljön, mielőtt ő maga „el nem tűnik” végleg.

Az írás záró sora: „Nem a remény, hanem a magány hal meg utoljára. Ott voltam. Láttam” egy egyfajta végső állítás: a magány éli túl a reményt, az a végső állapot. Ez a gondolat tömör, mégis sok réteget hordoz: az elválás, a búcsú, az emlékezés rétegeit.

A szöveg viszonylag rövid, de belső tagolásai dramaturgiai ívet adnak: megérkezünk a „mielőtt” helyzethez, majd belépünk a múltba, kronologikus elemek szövődnek, végül az írás visszakanyarodik a búcsú pillanatára és az elbeszélő reflexiójára.

A szerkesztésben fontos szerepet kap a váltakozó fókusz: néha az apa történetei kerülnek előtérbe (a háború, a család, a kitelepítések), máskor az elbeszélő és apja viszonya, illetve annak belső ellentmondásai. Ez a mozgás a narratív térben is tágítja a perspektívát: nem csak a személyes viszony, hanem a társadalmi és történelmi háttér is megvillan – például a kitelepítés, az újrakezdés, az „otthoniak” sorsa utalásaiban.

A narrátor személyes, szubjektív nézőpontból mesél, miközben a családi életet összekapcsolja a történelmi traumával, így a személyes és társadalmi dimenzió egymásra vetül: nem elidegenítő, de tágító, mert érzékelteti, hogy egy család, egy élet, egy sors nem elszigetelt, ugyanakkor nem is a történelem absztrakt színtere, hanem a konkrét sorsban él.

A narratív stratégiában a narrátor visszatekint, rekonstruálni próbálja a beszélgetéseket és a búcsú pillanatát, mintha egy belső naplót tenne közkinccsé. Az emlékezet működése – hiányokkal, elmosódásokkal, tudatos választásokkal – folyamatosan jelen van: nem minden részletet tár elénk, sok pillanat csak vázlatosan, gesztusként villan fel felénk.

Az írás stílusát visszafogottságát egyszerű mondatok, világos, tagolt megszólalás jellemzi. Sok a mellékmondat, az utótag, az átgondolt szerkesztés, de mindez nem zsúfolt, nem ornamentikus. A nyelv közelíti a beszéd jellegét, ugyanakkor megtartja az irodalmi kontrollt: az élőbeszéd és az emlékezet nyelve egyensúlyban van.

A stílus minimalista és tömör, nem törekszik a díszítésre; lényegre törő, hatásosan szerkesztett. Minden mondatban van súly, nincs fölösleges kitérő, ez a minimalizmus emeli ki a retorikai elemek tisztaságát.

A mondatszerkesztés gyakran in medias res nyitással kezd („Beszélgettünk. Úgy, ahogy addig még soha.”), a retorikai térben szerepe van az ismétléseknek, párhuzamoknak, elhagyásnak (elhallgatásnak). Az ismétlés strukturáló szerepű, de nem formalizáltan, az „és” kötőszó sokszor láncolja a gondolatokat, ami folyamatosságot, sodrást ad a szövegnek, míg az elhagyások (pont nélkül hagyott mondatok, implicitek) a hallgatás, a kimondatlanság terét nyitják meg. A „sohasem tudott”, „sohasem sikerült neki” típusú ismétlő szerkezetek súlyosítják a kettősséget, a kudarc lehetőségét.

A szöveg lírai ritmusát a visszafogottság, a hallgatás és az elhallgatás feszültsége adja; minden mondat mögött ott lüktet az idő, a hiány és a kimondatlan gondolat súlya. Az író morális ereje abban rejlik, hogy nem ítél, csak megmutat: a törékeny emberi méltóságot, az apa kettős életének fájdalmát, és a gyermeki jelenlét csendes, mégis megrendítő tanúságát.

Ez az írás nem csak egy apa–gyermek viszony egyedi története, hanem általános emberi helyzeteket is megérint: a halál előtti kimondatlan érzések, az idő múlásának súlya, a kapcsolatok vis maiorjai, a hiány és a kívánság kettőssége. Az esszészerű narrációban rejlő erő abban áll, hogy az olvasó nem idegenként áll és lát a felszínen, hanem belép a privát pillanatba, megérezheti a súlyt, de nem lesz a teher alattomosan didaktikus.

Az utolsó mondat – „Nem a remény, hanem a magány hal meg utoljára” – talán a legfontosabb gondolata az írásnak, egy nézőpont, egy belső igazság. E mondat egyszerre lezár és hagy nyitva: egyaránt van benne tragikum és univerzális súly.

Ivántsy e prózáját a lírai visszafogottság, a pontosan adagolt szentimentalizmus és a morális tisztaság jellemzi. A mondatok nem sietnek, mégis folyamatosan közelednek a vég felé, miközben egyre erősebben sugárzik belőlük az emberi törékenység felismerése. A nyelv egyszerű, mégis zenéje van: a beszéd és a hallgatás ritmusa váltja egymást, a szöveg szinte lélegzik az apa utolsó szavaival.

A mű csúcspontja nem valami robbanásszerű pillanat, hanem a lecsendesedés momentuma – az apa elsuttogott búcsúja. Ez a paradoxon (a csöndben rejlő dráma) az írás egyik legerősebb retorikai eleme.

A történetvezetés a lineáris emlékezés és a belső monológ finom keveréke; a múlt nem díszlet, hanem eleven háttér, amelyből az elbeszélő lassan kirajzolja a kapcsolat morális és érzelmi kontúrjait. Az olvasó nem pusztán tanúja, hanem résztvevője lesz a felismerésnek: a megbékélés olykor nem a szóban, hanem a csendben születik meg.

 

---