Következő megálló
Egyed-Husti Boglárka írása
A kerekek halkan szinten álomszerűen suhantak a sínre én meg félig ázottan vártam már a következő metró szerelvényre. A lámpa is csak pislákolt, páran álltak még rajtam kívül a peronon, hiszen ez volt az utolsó járat, az éjféli utasok számára.
Aztán végre begurult a szerelvény és szálltunk fel. Mikor leakartam ülni azt hittem rosszul hallok, amikor ezt mondta be a hangos bemondó: „kérem vigyázzanak az ajtók záródnak az autizmus megálló következik”.
Hiszen ilyen megálló nem is létezik, nincs is ilyen tiltakoztam az agyammal és egyre hevesebben vert a szívem. Fokozatosan villódzott Körülöttem minden és amikor számon szerettem volna kérni bárkit is az eme tévedés bemondása miatt csak megvonták vállukat és ennyit fűztek hozzá: „nincs itt semmi látni való kérem haladjunk tovább”.
Nem volt mit tenni, le kellett szállnom. A megálló egyszerre volt tiszta és zavarba ejtő. Hangos és csendes. Fényes és halk. Nem tudnám semmihez sem hasonlítani.
Aztán egy halk zene szólt benne, kellemes dallamok szűrődtek át a kusza rendszeren keresztül.
Aztán csend lett, szinte ordítón nagy csend. Az embernek hirtelen sikítani lett volna kedvem, hogy a saját hangját meg hallja ebben a csendben.
Utána elkezdett hullámozni a padló majd kalapálni és egyszere ütemesen keringett minden és mindenki ebbe az egész rendszertelen semmibe.
Aztán végre minden meg nyugodott és helyére került igaz csak egy kis ideig mert utána kezdődött az egész elölről.
Hát igen-gondoltam magamba-ilyen lehet egy autista megálló.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.
