Kút.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
6 éves vagyok, a kis kertben játszom öcsémmel. Ő 4 éves. Épp a kis csibéket etetjük, süt a nap. Öcsi nyújtja a kezét az ég felé. Talán azt akarja, hogy emeljem fel magasra. Aztán elindulok felé. Majd hirtelen egy szakadékba esem. Nem vettem észre a szakadékot. Öcsi megijed. Én is félek.
„Dere ki”-mondja öcsi.
„Nem tudok”.
„Dere ki”.
„De nem tudok”.
Érzem, hogy felhorzsoltam a lábam és mintha vér bugyogna ki belőle. Fáj a csuklóm és a karom is. A fejemnél is érzek egy púp szerűséget. Vizet érzek a testem körül.
Sötét van, dohos illet terjeng a szűk szakadékba.
„Menj siess mamához, hívd ide gyorsan”-parancsolok rá öcsimre, de ő még mindig a szakadék szélén van és szeretné, ha kijönnék. Én meg szeretném, ha nem esne bele.
„Menj már. Siess”!
Hallom, hogy végre kis lábacskáival elindul a gang felé. Én meg addig egyedül a sötétben várom, hogy mama felhúzón. Nem tűnik olyan mélynek a szakadék, de annyira fáj mindenem, hogy tudom egyedül nem tudnék kimászni innen.
Éhes és fáradt vagyok, a víz belepi a lábam. Tudom nem alhatok el. Mégis nagyon fáradt vagyok.
A szűk lyukon alig látok fényt, kezd úrrá lenni rajtam a félelem és a pánik. A másodpercek töredékei olyanok, mintha már órák óta itt lennék lent a lukba. Kezdem azt hinni talán életem végéig lent is maradok. Itt fogok meghalni?
Aztán meghallom, hogy valaki sír. Mintha rajtam kívül más is lenne itt. Azt hiszem hallucinálok.
Aztán kiesik minden. Elájultam.
Mire felhúznak a kútból már alig vagyok az eszméletemnél. A mai napig álmodom a sírás hangjával.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.
