Szivárvány véget ér

Szivárvány véget ér

Írta: Egyed-Husti Boglárka

Ott ülünk a mezőn, a tűz kellemes melege és pattogása egész jó kis hangulatot áraszt.

Kellemesen telik az idő. Beszélgetünk a régi iskolai évekről, kicsit nevetünk majd Peti megszólal:

„Te Miki volt egy csaj itt a suliba, totál beléd volt zúgva, állítólag jártál is vele, hogy is hívták?”

Miki láthatólag kerülte a témát így próbálta Peti felé jelezni, hogy nem kíván erről beszélni, de Peti láthatóan nem értette meg és tovább folytatta:

„Tiszta dilis volt, még te is mondtad anno, de a neve nem jut eszembe”.

Hirtelen megszólalok:

„Peti kérdezhetek tőled valamit?”

„Persze Bogi”.

„Bántottalak én téged?”

„Nem”-válaszolta rá.

„Mondtam valami rosszat rád neked vagy a hátad mögött”?

„Nem-de miért kérdezed”.

„Akkor szeretnélek megkérni, hogy ne bánts tovább, mert elég rosszul esik”.

„Nem értelek, Bogi”-látszott rajta, hogy össze van zavarodva.

„Zárjuk rövidre ezt a beszélgetést. A szóban forgó lány én vagyok és nem esik jól, hogy így beszélsz rólam”.

Olyan csönd támad erre a kijelentésemre, hogy azt érzem ez a feszült csönd, de a lelkem végre boldog. Olyan rég óta van bennem, hogy már szabadulni akartam tőle és most egyszerűen csak kiejtettem a szavakat nem is gondoltam tovább őket. Pedig én tudhatnám, hogy a kimondott szónak ereje van.

Peti még jobban összezavarodott. Hol Mikire, hol rám nézett. Majd ismét megszólalt:

„Bogi ez most valami vicc, ugye?  Hol van a kandi kamera?”.

„Peti nem szoktam viccelni”-folytatom és érzem, hogy Miki nem Petire néz hanem rám. Nézése perzselő, folytatgató számomra. De tudom, hogy ezt mindenkor végérvényesen le kell most már zárni. Mindig tudtam, hogy elfog jönni ez az idő, de sosem tudtam hol és hogyan és pláne mikor, de tudtam, hogy ettől a titoktól egyszer és véglegesen meg kell szabadulnom.

„Ezer éve ismerem Mikit”-Peti így folytatta-„haverok vagyunk, csak tudtam volna róla, hogy te meg ő.

„Akkor szerinted én hazudok?”-kérdeztem tőle.

Peti láthatóan most már kezdett egyre jobban össze zavarodva lenni, a többiek is hol Mikire, hol Petire néztek hol rám. Én nem néztem senkire, a földet és az eget bámultam. Lelkembe kerestem a szivárvány végét. A megnyugvásomat.

„Miki-mondj valamit”-mivel én csöndben voltam így Peti most Mikitől várt valami választ, de Miki továbbra is engem nézett, tudtam, éreztem. Mondani sem kellett semmit. Elvesztem anno abban a szemben.

Hirtelen valami belső békeféleség tört rám, láttam a lelkeket, akik szeretnek, simogattak, szelídek voltak és beszéltek hozzám.

„Peti”-szólaltam meg váratlanul-„két perc alatt bebizonyítom, hogy igazam van”.

Most Mikire néztem, álltam a tekintetét, úgy néztem rá, mint azelőtt soha.

„Miki emlékszel, amikor kijöttünk a temetőből, egymásra néztük és mind a ketten spontán nevettünk azon, hogy lefognak döbbeni a többiek, ha megtudják, hogy mi együtt vagyunk, Peti reakcióját elnézve nem is jártunk messze az igazságtól”.

Most teljes csend lett. Néma, fülsüketítő csend. Peti láthatóan kezdi felfogni, hogy én meg ő tényleg együtt voltunk, Miki még mindig csendben van én továbbra is teljes nyugalomban ülök, végre megszállt a lelki béke, végre érzem, hogy a démonok kezdenek eltűnni.

„Ti tényleg együtt voltatok?”-Peti láthatóan folytatni szeretné ezt a témát megint rám, majd Mikire néz.

„Ti tényleg együtt voltatok!”

„Igen”-szólalt meg végre Miki is, megtörve eddigi hallgatását. Ebben az Igenben benne volt minden.

„Mi van?”-nézett Peti Mikire, de Miki láthatóan továbbra sem akart többet mondani.  Majd kis csend után ismét megszólalt.

„Peti mi együtt voltunk”-felelte.

„De ember ezer éve ismerlek, erről miért nem tudok. Ti tudtatok erről nézett a többiek felé? Mindenki ingatta a fejét, hiszen senki sem tudott róla, vagyis rólunk, nyilván mindenki sokkolt az előbbi vallomás.

„Legyen ennyi elég”-válaszolta Miki ismét, hangja parancsoló volt.

„De most ez komoly, mármint megfogtátok egymás kezét és jártatok?”-Peti egyik őrületből a másikba esik mire most én szólalok meg.

„Csókolóztunk is és képzeld tök jól csókol”-kis huncut mosoly és csillogás jelenik meg az arcomon, mert eszembe jut ismét a csók. Átölel, magához húz és minden előzmény nélkül megcsókolt. Életem legszebb csókja volt.

Peti ismét rám néz, majd a többiekre. Ők láthatóan ki akarnak ebből a beszélgetésből maradni, egyre kínosabban érzik magukat, feszengenek.

„Várjál, várjál”-Peti tovább erősködik. „Milyen temető? Miről beszélsz, Bogi”?

„A gödöllői városi temető, ahol Miklós bátyának holteste is fekszik”. Érzem, hogy kezd dühíteni Peti kérdései, az arcom, mintha pirosabb lenne, lángolna.

„Mi van? Most hülyéskedsz ugye?”-Peti most feláll és izgatott lesz.

„Nem szoktam hülyéskedni, ilyennel meg pláne nem”-vágom rá és egyre pirosabb az arcom, égetően piros.

Miki továbbra sem mond semmit.

„Bogi minden tiszteletem a tiéd, de a mennyasszonyát nem vitte oda miért pont téged vitt volna el?”

„Nem tudom Peti”-ez a vallomása Petinek engem is megdöbbentett, azt hittem másnak is megmutatta a sírt, de ezek szerint nem.

„Peti elég volt”-szólalt meg ismét Miki. Hangja ismét tekintélyt parancsoló.

„Mi van? Haver? Most szivatsz, ugye? Lassan 6 hónapja nem hallok tőled mást, mint, hogy Vera így-meg úgy, hogy mennyire szeretted, hogy mennyire csalódtál benne, amikor megtudtad, hogy megcsalt téged, de őt nem vitted oda, Bogit meg igen?”

Miki most rám néz és én is rá és nem bírom tovább. A könnyek először lassan kezdenek el lefolyni az arcomról. Képzeletben ott vagyok mellette a sírnál. Némán állunk, megfogjuk egymás kezét. Megtisztelt a bizalmával, hogy megmutatta a sírt. A halál ott van a temetőben, éjszaka van, csak a mécsesek és a Hold fénye világít, sejtelmes minden, mégsem félek.

Miki mondata hozz vissza: „Sajnálom, Bogi”. Láttom, hogy ő is küzd a könnyeivel, olyannak látom, mint akkor ott láttam. Sebezhetőnek.

„Én csak boldoggá szerettelek volna tenni”-némán akartam mondani, de hangosan jött ki és már észre se vettem Petit és a többieket. Már nem voltak ott, eltűntek, köd nyelte el őket.

Aztán felébredek az álomból. A szivárvány végén ott van ő. Megcsókol ismét. Szorosan átölel, beletúr a hajamba és a fülembe súgja: „Szeretlek”.

Vége