A sárkánybarlangban

Élt egyszer Antillia szigetén egy nemes lovag, aki hősiességével elnyerte a király lányának kezét. Ámde alighogy összeházasodtak, a hercegnő egy titokzatos betegségtől ágynak esett, és a legnagyobb tudású orvosok sem találták a gyógymódot. A lovag elkeseredettségében felkereste a királyság utolsó, vénségesen vén varázslóját, hátha ő tudna valamit javasolni.

Miután végighallgatta, mik a betegség tünetei, a mágus azt mondta, csak egyetlen gyógyír jöhet szóba: a Smaragdfényű Virág szirmaiból készült varázsfőzet. Ez a növény azonban egyedül az Ezüsterdő közepén magasodó hegy barlangjában nőtt. Oda pedig már jó ideje befészkelte magát egy sárkány, és megölt mindenkit, aki a közelébe ment.

A vitézt azonban ez nem tántorította el, így hát felcsatolta páncélját, magához vette kardját, és elindult, hogy elhozza a varázsvirágot a sárkánybarlangból. Hét napjába telt az erdőn átvágva elérni a hegyet. Akivel csak összetalálkozott útja során, azt a sárkányról faggatta. Azonban az emberek többsége nem szívesen beszélt a bestiáról.

Majd az utolsó napon, mielőtt megérkezett volna a hegyhez, egy félkarú ember szegődött a lovag mellé, aki séta közben elmesélte neki, hogy ő bizony a sárkány miatt vesztette el a bal karját. Azt mondta, évekkel korábban felment a hegyre szerencsét próbálni a sárkánnyal, a fenevad pedig megharapta, és hiába menekült el: a sárkány harapása ugyanis mérgező, ezért a fertőzött testrészt le kellett vágni.

A lovagot egy kicsit meglepte a történet, mert tűzokádó szörnyetegre számított, de azért így is elég ijesztőnek tűnt a bestia. Aztán a félkarú idegen azt is elmondta, hogy a mondákkal ellentétben a sárkánynak szárnyai sincsenek. Egyszerűen csak egy hatalmasra nőtt gyíknak néz ki. Ezt hallva a vitéz ugyancsak megdöbbent, de azért örült, hogy most már tudta, mivel is áll szemben. Aztán végre, nem sokkal azután, hogy elköszönt útitársától, ott találta magát a hegy lábánál.

Órákon át kaptatott felfelé a meredek sziklafalon, és mire megérkezett a barlang szájához, rendesen elfáradt. Egy kicsit megállt, hogy pihenjen, de nem húzta sokáig az időt: amint kifújta magát, be is lépett a barlangba. Kardját védekezően maga előtt tartva, és óvatosan haladt előre a széles járatban. Eleinte semmit sem látott odabent, aztán egy kanyar után a barlang kiszélesedett, és a lovag egy óriási üregben találta magát, melyet aprócska virágok foszforeszkáló szirmai világítottak meg. Valóban olyan volt, mintha smaragd csillogna a kövek között.

De ott volt ám a sárkány is, amely azon nyomban felébredt, amint a páncél csörrenését megneszelte. A legalább négy méter hosszú gyík a termetéhez képest villámgyorsan odaugrott, és mire a férfi észbe kapott, kiütötte a kezéből a fegyvert. Aztán kitátotta a száját, ráharapott a lovag karvértjére, és elkezdte lerángatni róla. Ekkor a vitéz hirtelen térdre rogyott, és elkiáltotta magát:

– Kérlek, könyörülj rajtam! Nem harcolni jöttem! Csak egy szál virágot vinnék el, hogy varázserejével megmenthessem a kedvesem!

A sárkány hirtelen elengedte, és pár pillanatig némán figyelte a férfit, aki úgy érezte, a hatalmas állat egyenesen a lelkébe lát. Aztán a lovag megdöbbenésére a bestia megszólalt:

– Valóban nem érzek benned ártó szándékot – dörögte mélységesen mély hangon. – Ellentétben mindazokkal, akik előtted jöttek. Nehéz elhinnem, hogy létezhet ilyen ember is!

A lovag néhány pillanat után összeszedte magát, és így felelt:

– Az igazat mondtam! Én a virágért jöttem ide! Nem akartam rád támadni, csak azért volt nálam fegyver, hogy védekezzek! Egész Antillián legendák keringenek arról, hogy hány emberrel végeztél.

– Vagy úgy! – csattant fel a sárkány. – No és a ti legendáitok vajon arról is megemlékeznek, hogy az emberek hányat pusztítottak el közülünk? Tudd meg, te lovag, hogy az egész szigeten én vagyok a legutolsó, élő sárkány. Azért jöttem fel ide, hogy biztonságban és nyugalomban kikölthessem a tojásaimat, és felnevelhessem a kicsinyeimet. Rajtuk múlik fajtám jövője!

A férfi elpillantott a sárkány mellett, és ekkor vette észre a hosszúkás, fehér tojásokat a barlang padlóján.

– Hát, valóban nem hallottam még másik sárkányról, de azért arról fogalmam sem volt, hogy te vagy az utolsó példány – mondta, és az állat szemébe nézett. – Most már azt is értem, miért támadtál azokra, akik idejöttek! Éppen ezért alkut ajánlok neked! Ha megengeded, hogy elvigyek egy szál virágot, akkor megmondom a királynak, hogy állítson fegyvereseket a hegy lábához, akik senkit nem engednek fel hozzád. Ha kell, magam jövök ide őrködni!

– Azt kéred, bízzak benned? – morogta a sárkány.

– Te magad mondtad, hogy nem érzel bennem ártó szándékot!

– Így van. De persze akár tévedhetek is!

Pár lélegzetvételnyi ideig csak nézték egymást, és közben a lovag elgondolkodott.

– Tudod, sárkány, te mindenképpen jobban jársz, ha elengedsz! – mondta aztán. – Úgy tudom, az elmúlt években már senki sem mert ide feljönni. Ha én nem térek vissza, akkor az is lehet, hogy az még jobban eltántorítja a szerencsevadászokat. De akár az is előfordulhat, hogy éppen azért fognak egyesek idejönni, és rád támadni, mert véghez akarják majd vinni, ami nekem nem sikerült! Tudd meg, hogy én vagyok a legkiválóbb harcos az egész szigeten! Ha valaki le tudná győzni a sárkányt, aki még engem is megölt, arról hősi énekeket költenének!

– Ügyesen forgatod a szavakat! Lehet, hogy te nem is harcos vagy, hanem szónok – jegyezte meg gúnyosan a sárkány. – Vagy nagyon gyáva vagy, és azért akarsz menekülni, vagy nagyon aggódsz a kedvesedért!

– Becsületemre mondom, hogy csak érte aggódom! Nagyon beteg, és állítólag semmi más nem mentheti meg, csak az a főzet, amit a Smaragdfényű Virág szirmaiból készítettek!

– Sose gondoltam volna, hogy ilyen különleges ereje van ennek a virágnak. Én azért szeretem, mert bevilágítja a barlangot – jegyezte meg a sárkány. – Azt viszont nagyon is jól tudom, milyen érzés, ha elveszíted a párodat. – nagyot fújtatott. – Legyen hát! Vidd a virágot, és járj szerencsével! A nekem tett ígéretedet pedig el ne felejtsd!

Amint meglepettségéből felocsúdott, a lovag leszakított egy virágot, mélyen meghajolva köszönetet mondott a sárkánynak, majd sietve távozott.

Hazaérve átadta a virágot a varázslónak, ő pedig elkészítette a csodafőzetet, amitől a hercegnő végre meggyógyult, és hosszú, boldog életet élhetett férje mellett. A lovag pedig nem feledkezett meg a sárkányról: kijárta a királynál, hogy legyen a hegy minden ember számára tiltott terület, és onnantól kezdve nem háborgatták az óriásgyíkot.

Author: Barna Benedek

Lengyel Menyhért és Veres Péter szülővárosában nőttem fel, a csodás világokat és különös figurákat felvonultató történetek bűvöletében. Idővel magam is elkezdtem ilyeneket kitalálni, a sztorik egy része pedig végül betűk és szóközök halmazaként egy lapon vagy fájlban végezte. Eleinte az ötleteimből többnyire rövidebb-hosszabb novellákat farigcsáltam – illetve néhanapján, ha az ihlet úgy hozta, megformáltam egy-egy versfélét is –, aztán a közelmúltban úgy döntöttem, hogy ideje nagyobb lélegzetű alkotásokba vágni a fejszét. Témát, műfajt, és hangulatot illetően szeretek kísérletezni, de elsősorban mesék és fikciós irodalom területén szorgoskodom. Terveimet pedig nem is számolom. Sokáig nem kerestem igazán a lehetőségeket a publikálásra, csak az utóbbi időben kezdtem ezzel foglalkozni, nagy örömömre nem is eredménytelenül. Egyik első hosszabb munkám, a „Mesélj még, Rémusz bácsi!” című mesegyűjtemény az Irodalmi Rádió gondozásában jelent meg 2024-ben. Időközben pedig több rövid írásom is napvilágot látott, ezekből válogatok az alábbi felsorolásban: – „A gödör” (novella, a „Cirkusz a moziban” antológiában, 2023); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/02/18/a-godor/ – „A minden kívánságot teljesítő gép” (mese, a Szitakötő folyóirat 65. számában, 2024); online is elérhető: https://ligetmuhely.com/szitakoto/barna-benedek-a-minden-kivansagot-teljesito-gep/ – „Miért ment szabadságra a Húsvéti Nyúl?” (fiktív levél, a „Mit rejt az üde függöny?” antológiában, 2024); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/04/16/miert-ment-szabadsagra-a-husveti-nyul/ – „Elkeseredett haragosok” (novella, a „Falvak-városok”...