Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
6 Responses
Kedves Rita!
Mivel találva éreztem én is magam, kötelességemnek tartottam hozzászólni.Amit írtál az első részben az csak téged dicsér, hogy az olyanokat, mint én is buzdítsd, jókedvre derítsd és az élettet másképp szemlélésre próbálsz írányítani.Ezt azok nevében is köszönöm, akiket még írásod érint.Valóban így kell az éleet nézni, ahogy leírtad, különös tekintettel azoknak, kik nem tudják, hogy még mennyi idő adatik meg számukra itt e világban, hiszen kenyerük javát már bizony elfogyasztották. Ezt a pozitív szemléletet aztán írásod végére feladod, és te is a „MI” hibánkba estél.:” Még írnék, de kinek?” mondatod tanúskodik erről.Nem kedves Rita neked, írónak az a feledatod, hogy írj, és bízzál, hogy maradnak még aki kmajd elolvassák. Én arra kérlek ne csüggedj, míg élek olvasni foglak!
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Igazad van. Magam is hajlok a pesszimizmusra, harcolok ellene, de van, hogy legyőz. Viszont az optimizmusomnak is jut helye az életemben és leginkább azt szeretném megosztani másokkal, ám de ez se sikerül mindig a maga teljességében.
Köszönöm az olvasást és a hozzá fűzött gondolataid.
Szeretettel: Rita
kedves Rita, igen. illetve nem. vagyis inkább talán, ám minden bizonnyal, viszont lehet, hogy mégsem.
azt hiszem, ezzel össze is foglaltam a mondanivalóm lényegét.
sosem gondoltam volna, hogy írni fogok. pontosabban, sosem gondoltam, hogy csak úgy, nem célzottan, hanem csak azért, hogy megörökítsem a gondolataimat fogok írni. azt meg pláne nem, hogy írásokat fogok, írásaimat fogom nyilvánosságra hozni. úgynevezett „vallomásokat”, mert minden személyes töltetű írás szerintem egyfajta vallomás: vallomás tettekről, meg nem tettekről, kapott és adott sebekről, érzett, átérzett, vagy meg nem érzett érzésekről, érzelmekről, örömökről, bánatokról, csalásokról és csalatásokról.
aztán lám, mégis.
pszichológia? családállítás? önszuggeszció? hipno-guruzás? vallás? transzcendenciák?
kezembe akadt egy ezektől eltérő meglátás-megközelítés: a „trauma-nosztalgia” definícióját olvasgatva kiderült, nem annyira a kibeszélés, hanem sokkal inkább a kiírás, illetve az ehhez szükséges belső átélés, átérzés, majd leírt megfogalmazás segít a régi, nyomasztó emlékek feldolgozásában, elfogadásában és lezárásában. minél előbb, annál jobb, de sohasem késő, mert jobb későn, mint soha…
nekem bevált. a réges-régi „verseimben” rejtőző, negyven-ötven évvel ezelőtt megfogalmazódott örömök és bánatok utólag átolvasva – átélve, majd közzé téve megmagyarázták, kisimították, kiegyensúlyozták egymást. akkor is, attól függetlenül is, hogy olvassa-e, olvasta-e az, akinek szóltak, vagy bárki más.
hisz a saját érzéseim, gondolataim mégiscsak az én belső kincseim:
… „én voltam a kincs, a saját kincsem, a mások kincse, az elveszett varázs …
… az emlékeim én vagyok, az emlékeim élnek, mert azok a részeim, hogy is felednélek?
az emlékeid én vagyok, az emlékeid élnek, mert azok a részeid, hogy is felednének?”…
( https://irodalmiradio.hu/2024/05/06/az-vajon-hova-lett-hol-van/ )
Gábor
( https://irodalmiradio.hu/2024/05/06/az-vajon-hova-lett-hol-van/ )
Kedves Gábor!
Már nagyon hiányoztál. Rég óta nem tettél fel semmit, örülök, hogy itt vagy újra és ilyen magvas véleményt fűztél a gondolataimhoz.
Igen. Valójában édesanyám halála után kezdtem írni, mert már nem tudtam hozzá menni, ami annyira hiányzott, hogy valamivel ezt az érzést pótolni kellett. Aztán rátaláltam a Holnap Magazinra, melynek évekig a tagja voltam. Ott akkor egy élénk közösség volt, többekkel még most is tartok kapcsolatot, ha csak annyit is, hogy a Facebookon meglátogatnak. Egyetértek Veled, jó kiírni, még ha csak magunknak is, viszont az önvád az szerintem más. Azzal bántani magunk folyamatosan, amin nem tudunk segíteni, felesleges. El kell gyászolnunk a bűneinket, de azt követően el is kell engednünk azokat, tudomásul véve, hogy nem vagyunk és soha nem is leszünk tökéletesek. A boldogtalanságunk nem segít semmin sem. Tanulni lehet az elkövetett hibákból/bűnökből, de folyamatosan ostorozni magunkat nem érdemes. Lehetnek rossz hangulataink – az is más, mint az önvád – de törekedni kell a jóra, a szépre, a békességre, a szeretetre, mert csak akkor tudjuk magunkat elfogadni és ha magunkat elfogadjuk a saját hibáinkkal, gyarlóságainkkal, akkor el tudunk fogadni másokat is.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Tetszettek a pozitív gondolataid. Valóban hajlamosak lehetünk időnként”túlgondolni” a dolgokat ezért jó, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy képesek vagyunk papírra vetni őket. Ez segítségünkre lehet érzéseink feldolgozásában. Aki nem tudja megfogalmazni, ami bántja, esetleg még önmagát sem tudja szembesíteni saját érzéseivel, sokkal nehezebben jut a „megváltáshoz”. Sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben vagy hasonló érzésekkel, Írásainkkal segíthetünk nekik felismerni, s talán feldolgozni ezeket. Önmagunknak megbocsátani pedig talán nehezebb, mint másnak, Holott ez a megbocsátás nem a gyengeség, hanem az erő jele.Annak elismerése, hogy bárki,… mi is, hibázhatunk. Az önostorozásnak hosszútávon nincs értelme, hiszen tanultunk a hibánkból. És ez az, ami számít.
Szeretettel: Tünde
Kedves Tünde!
Nagyon kedves meglepetés volt a látogatásod. Ráadásul a hozzászólásod is nagyra értékeltem. Köszönöm mindkettőt.
Szeretettel: Rit