Gondolatok az önvádról

 

 
Az irodalmi oldalakon gyakran olvasok gyötrő vallomásokról, melyek az alkotó „tollából” rendre visszatérnek. A vigasztalás és a jó tanács olykor rosszul sül el, az embert már csak a tehetetlenség érzése nyomasztja. Olyan rövid az élet, különösen akkor, amikor ezek a gondolatok idős korban törnek rá a delikvensre, amikor már semmin nem tud változtatni, semmit sem tud jóvátenni, mégis gyötrődik, kínozza magát, nem ad feloldozást, nem tudja megbocsátani azokat a bűneit, melyeket egykor talán fél évszázaddal ezelőtt elkövetett valaki/valakikkel szemben, akik már vagy nem élnek, vagy megtalálták az igazit, aki mellett a boldogságot is. 
Talán ezek az önmarcangoló vádak pszichológiai esetek, de ezt se lehet írni, mert ez talán még sértőbb, mint a vigasztalás. Ki tudja, hogy mennyi idő van még hátra? Senki. Ez még egy fiatal esetében is rejtély, de idős korban egészen bizonyos, hogy közel a vég. Muszáj azt a néhány évet, hónapot, napot vagy percet önmagunk belülről rágva, gyötörve eltölteni? Ki az, aki nem követett el soha semmilyen hibát, nem bántott meg másokat – akár tudtán és akaratán kívül is – ezekért kell életünk vége felé közeledve keseregni? Mit lehetne tenni? Egyszer megbánni, elsiratni, majd mint egy halottat, eltemetni. Szétnézni magunk körül, meglátni a beteget, elesettet, a gyámolításra szorulót, segíteni, vagy szólni egy-egy kedves, biztató szót. Sétálni, a természet szépségét csodálni, akit ismerünk annak köszönni, hogylétéről érdeklődni. Felsegíteni azt, aki elesett. Átadni egy betegnek/idősnek/ fáradtnak az ülőhelyet. Kertünk virágaiból, gyümölcseiből adni a szomszédnak. Kiülni a kertbe, vagy parkba és hallgatni, hogy a madarak milyen vidáman dalolnak, vagy meghallgatni a saját kedvenc dalunkat. Meginni egy finom kávét/teát, kényeztetni magunk egy fagylalttal. Felnézni az égre és csodálni a bárányfelhőket. Kimenni egy játszótérre és nézni milyen önfeledten merülnek bele a várépítésbe a gyermekek. Kézbe venni a kedvenc könyvünket és újra olvasni, felidézve a régi szép emlékeket. Még írnék, írnék, de kinek? Az érintettek nem olvasnak engemet.
Tóth Lászlóné Rita
Author: Tóth Lászlóné Rita

Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.

1
Megosztás
Megosztás

6 Responses

  1. Kedves Rita!

    Mivel találva éreztem én is magam, kötelességemnek tartottam hozzászólni.Amit írtál az első részben az csak téged dicsér, hogy az olyanokat, mint én is buzdítsd, jókedvre derítsd és az élettet másképp szemlélésre próbálsz írányítani.Ezt azok nevében is köszönöm, akiket még írásod érint.Valóban így kell az éleet nézni, ahogy leírtad, különös tekintettel azoknak, kik nem tudják, hogy még mennyi idő adatik meg számukra itt e világban, hiszen kenyerük javát már bizony elfogyasztották. Ezt a pozitív szemléletet aztán írásod végére feladod, és te is a „MI” hibánkba estél.:” Még írnék, de kinek?” mondatod tanúskodik erről.Nem kedves Rita neked, írónak az a feledatod, hogy írj, és bízzál, hogy maradnak még aki kmajd elolvassák. Én arra kérlek ne csüggedj, míg élek olvasni foglak!
    Szeretettel
    Tonió

  2. Kedves Tonió!

    Igazad van. Magam is hajlok a pesszimizmusra, harcolok ellene, de van, hogy legyőz. Viszont az optimizmusomnak is jut helye az életemben és leginkább azt szeretném megosztani másokkal, ám de ez se sikerül mindig a maga teljességében.

    Köszönöm az olvasást és a hozzá fűzött gondolataid.

    Szeretettel: Rita

  3. kedves Rita, igen. illetve nem. vagyis inkább talán, ám minden bizonnyal, viszont lehet, hogy mégsem.
    azt hiszem, ezzel össze is foglaltam a mondanivalóm lényegét.

    sosem gondoltam volna, hogy írni fogok. pontosabban, sosem gondoltam, hogy csak úgy, nem célzottan, hanem csak azért, hogy megörökítsem a gondolataimat fogok írni. azt meg pláne nem, hogy írásokat fogok, írásaimat fogom nyilvánosságra hozni. úgynevezett „vallomásokat”, mert minden személyes töltetű írás szerintem egyfajta vallomás: vallomás tettekről, meg nem tettekről, kapott és adott sebekről, érzett, átérzett, vagy meg nem érzett érzésekről, érzelmekről, örömökről, bánatokról, csalásokról és csalatásokról.

    aztán lám, mégis.

    pszichológia? családállítás? önszuggeszció? hipno-guruzás? vallás? transzcendenciák?

    kezembe akadt egy ezektől eltérő meglátás-megközelítés: a „trauma-nosztalgia” definícióját olvasgatva kiderült, nem annyira a kibeszélés, hanem sokkal inkább a kiírás, illetve az ehhez szükséges belső átélés, átérzés, majd leírt megfogalmazás segít a régi, nyomasztó emlékek feldolgozásában, elfogadásában és lezárásában. minél előbb, annál jobb, de sohasem késő, mert jobb későn, mint soha…

    nekem bevált. a réges-régi „verseimben” rejtőző, negyven-ötven évvel ezelőtt megfogalmazódott örömök és bánatok utólag átolvasva – átélve, majd közzé téve megmagyarázták, kisimították, kiegyensúlyozták egymást. akkor is, attól függetlenül is, hogy olvassa-e, olvasta-e az, akinek szóltak, vagy bárki más.

    hisz a saját érzéseim, gondolataim mégiscsak az én belső kincseim:

    … „én voltam a kincs, a saját kincsem, a mások kincse, az elveszett varázs …

    … az emlékeim én vagyok, az emlékeim élnek, mert azok a részeim, hogy is felednélek?
    az emlékeid én vagyok, az emlékeid élnek, mert azok a részeid, hogy is felednének?”…

    ( https://irodalmiradio.hu/2024/05/06/az-vajon-hova-lett-hol-van/ )

    Gábor

    ( https://irodalmiradio.hu/2024/05/06/az-vajon-hova-lett-hol-van/ )

  4. Kedves Gábor!

    Már nagyon hiányoztál. Rég óta nem tettél fel semmit, örülök, hogy itt vagy újra és ilyen magvas véleményt fűztél a gondolataimhoz.

    Igen. Valójában édesanyám halála után kezdtem írni, mert már nem tudtam hozzá menni, ami annyira hiányzott, hogy valamivel ezt az érzést pótolni kellett. Aztán rátaláltam a Holnap Magazinra, melynek évekig a tagja voltam. Ott akkor egy élénk közösség volt, többekkel még most is tartok kapcsolatot, ha csak annyit is, hogy a Facebookon meglátogatnak. Egyetértek Veled, jó kiírni, még ha csak magunknak is, viszont az önvád az szerintem más. Azzal bántani magunk folyamatosan, amin nem tudunk segíteni, felesleges. El kell gyászolnunk a bűneinket, de azt követően el is kell engednünk azokat, tudomásul véve, hogy nem vagyunk és soha nem is leszünk tökéletesek. A boldogtalanságunk nem segít semmin sem. Tanulni lehet az elkövetett hibákból/bűnökből, de folyamatosan ostorozni magunkat nem érdemes. Lehetnek rossz hangulataink – az is más, mint az önvád – de törekedni kell a jóra, a szépre, a békességre, a szeretetre, mert csak akkor tudjuk magunkat elfogadni és ha magunkat elfogadjuk a saját hibáinkkal, gyarlóságainkkal, akkor el tudunk fogadni másokat is.

    Szeretettel: Rita

  5. Kedves Rita!
    Tetszettek a pozitív gondolataid. Valóban hajlamosak lehetünk időnként”túlgondolni” a dolgokat ezért jó, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy képesek vagyunk papírra vetni őket. Ez segítségünkre lehet érzéseink feldolgozásában. Aki nem tudja megfogalmazni, ami bántja, esetleg még önmagát sem tudja szembesíteni saját érzéseivel, sokkal nehezebben jut a „megváltáshoz”. Sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben vagy hasonló érzésekkel, Írásainkkal segíthetünk nekik felismerni, s talán feldolgozni ezeket. Önmagunknak megbocsátani pedig talán nehezebb, mint másnak, Holott ez a megbocsátás nem a gyengeség, hanem az erő jele.Annak elismerése, hogy bárki,… mi is, hibázhatunk. Az önostorozásnak hosszútávon nincs értelme, hiszen tanultunk a hibánkból. És ez az, ami számít.
    Szeretettel: Tünde

Hozzászólás a(z) Ivántsy Gábor bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Hírösszefoglaló – 2026. május 1.

Kedves Olvasóink! Az alábbi bejegyzésben számolunk be elmúlt másfél havi munkánk eredményeiről, legutóbb megjelent új könyveinkről, tavaszi pályázatunk végeredményéről, közzétett hanganyagainkról és videóinkról, ill. szeretettel

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Bencze Margit

Rózsaszín muskátli

Nagyon szeretem a virágokat. A rajongásomat irántuk drága édesanyámnak köszönhetem, aki talán még nálam is jobban imádta őket. Hajdanán vidéki családi házunk virágoskertje a legszebb

Teljes bejegyzés »

A NŐ

Kislány, anya, hölgy vagy mama. Egy szóval a nagybetűs NŐ. Gyengéd lélek, kedves mosoly. A föld felett, hopp, libbenő. Nélkülük hát lenne élet? Vigaszt férfi

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

hajnalban, hajnal előtt*…

  a vadász ül, hosszú, méla lesben**, szeme előtt távcső, abba néz nagyon: mert, mint múltkor, éjjel, ott lent, a kis patak medrében, megint ott

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Szirmok

Rózsa Iván: Szirmok (hat haiku) szirmok hullanak Sakura ünnep után – ilyen az élet rügyből lesz szirom, embrióból nagy lakli – csodás a világ! tavasz

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bumeránghatás

Rózsa Iván: Bumeránghatás Az ausztrál bennszülötteknek kétféle bumerángjuk volt évezredek óta. A visszatérő bumerángot főként arra használták, hogy az adott területet feltérképezzék; és felriasszák, kicsalogassák

Teljes bejegyzés »