Élt egyszer egy házaspár, akik nagyon szerették egymást, mégis szomorúság árnyékolta ezt a szép és őszinte érzést a szívükben. Ennek oka pedig nem más volt, mint hogy nem született gyermekük immár tíz évi házasság után sem. Egyik sem akarta a társában keresni a hibát, inkább egy szép napon elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy csöppséget.
– Mit szeretnél jobban kérdezte Julika, fiút, vagy lányt?
– Ó, hát nekem mindegy, válaszolta Jani.
– Rendben, állapodjunk meg abban, hogy ha kislányt kapunk, akkor Juliskának, ha fiút, akkor Jancsinak fogjuk nevezni.
– Egyetértek veled drágám- válaszolta Jani.
Nehogy azt gondoljátok, hogy egyszerű az örökbe fogadás. Sokszor éveket kell várni, aztán jönnek megnézni a körülményeket, tanfolyamot kell végezni, szakemberek beszélgetnek a párral és még ki tudja, mennyi feltétele van, de Julika és Jani nem adták fel. Kitartásuk siker koronázta – mivel minden szempontból megfeleltek – lehetőséget kaptak arra, hogy megismerkedjenek az örökbe adható gyermekekkel. Többek között bemutattak nekik egy kislányt, akivel előbb ismerkedniük kellett, meggyőződni arról, hogy kölcsönösen elfogadják-e majd egymást. Nehezen nyílt meg a gyermek, de az látszott rajta, hogy örül a házaspárnak, aztán egy szép napon már bizalmába is fogadta őket. Elmondta a nagy titkát, nevezetesen, hogy van egy kis öcsikéje is, akit nagyon szeret, és ezért nem szeretné elhagyni őt. Julika és Jani olyan boldog volt, mint amilyen talán az esküvőjük óta még soha. Meg is egyeztek, hogy mindkettőt örökbe fogadják.
A gyerekek igazi szülőként szerették a házaspárt, akik mindenben igyekeztek a kedvükbe járni.
Egyik nap, amikor Julika éppen palacsintát sütött, Jancsi arra kérte Juliskát, hogy menjenek el az erdőbe, mert a múltkor, amikor a szüleikkel sétáltak arra, látta, hogy ott sok szép virág van. Biztosan örülne a mama, ha meglepnénk egy szép, tarka csokorral. Nagyon jó ötlet, válaszolta Juliska, de akkor siessünk, mert ha a mama elkészül a palacsintával, biztosan keresni fog bennünket.
Ezzel szélsebesen szaladni kezdtek az erdő felé. Természetesen az ismert út mentén már leszedték a kirándulók a virágokat, így beljebb szaladtak az erdőbe. Találtak is bőven, egyik szebb volt, mint a másik. Szedtek pirosat, sárgát, rózsaszínt, lilát és mivel úgy gondolták, hogy már bizonyára keresik őket, gyorsan vissza akartak térni az otthonukba. Igen ám, de nem találták meg az utat. Jancsi sírva fakadt, mert már nagyon elfáradt, szomjas és éhes is volt. Egyszer csak megláttak egy rozoga kis kunyhót aki előtt egy öreg néni ült és kedvesen érdeklődött, hogy mi történt, hogy keveredtek ide? Juliska hallotta már hogy az ilyen valójában egy gonosz boszorkány, aki meg akarja őket enni. Gyere Jancsi szaladjunk tovább! – biztatta a kisöccsét. Igen ám, de a kisfiú már nem volt képes szaladni, így hamarosan elesett. A boszorkány odament hozzá, a karjába vette a riadt gyermeket és bevitte a szobába. Adott neki egy pohár tejet és egy szelet kalácsot. Juliska bátortalanul bár, de mégiscsak visszafordult, mert nem akarta egyedül hagyni a testvérét. Tudta, hogy ha befűti a boszorkány a kemencét, akkor azt kell mondani, hogy mutassa meg, hogy kell belebújni, és akkor ő majd belöki, hogy megmeneküljenek.
A boszorkány azonban nem fűtött be a kemencébe, hanem megvárta, míg Jancsika erőre kap és megfogta a két gyermek kezét és hazavezette őket a szüleikhez.
Julika nem győzött hálálkodni Teri néninek, akit gyermek korától ismert. Teri néninek se született gyermeke, így mindig örültek a férjével – aki sajnos már a mennyországból figyeli a kedves feleségét – ha gyermekek jöttek hozzájuk. Mindennel elhalmozták őket, sőt még játszottak is velük, így aztán nem voltak magányosak. Sajnos, hogy Teri néni már nagyon öreg lett, nem engednek hozzá gyermekeket, és ami neki a legjobban fáj az az, hogy sokan mondják rá, hogy gonosz boszorkány.
Julika megígérte, hogy gyakorta látogatják majd és természetesen viszik magukkal a gyermekeik is. Amikor pedig már nem tud egyedül boldogulni, akkor magukhoz veszik.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
