Kriszti fiatal korában már eléggé elterjedt volt a kávézás, melyet csészében illett felszolgálni és a csészealjra kellett helyezni a kockacukrot, legalábbis a munkahelyén ez volt a szokás. Mivel ő volt a legfiatalabb és ráadásul új dolgozó, rámaradt a feladat, sőt a felszolgálás, majd a mosogatás is. Kriszti szívesen csinálta, helyi lakosként hamarabb ért be a munkahelyére, így a kollegináknak, kollégáknak azzal kedveskedett, hogy már frissen főzött, gőzölgő kávéval fogadta őket. Ő maga viszont otthon mindig pohárból itta a kávét, mert így nem kellett attól tartani, hogy kilöttyen és hamarabb is hűlt le a fogyasztható hőmérsékletre
Néhány hónapos együtt járás után másodszor is férjhez ment egy elvált férfihoz.
Férje is szerette a kávét, így miután Kriszti lefőzte, azzal akart kedveskedni, hogy neki csészében tálalja fel a nedűt. Ádám a táncán levő csészére mutatott és azt kérdezte: ezt nekem szántad? Igen, felelte kedvesen Kriszti, gondolván, hogy férje értékelni fogja ezt a fajta figyelmességet.
Még ott ült a mosoly a szája szélén, mikor a csésze kávéstól a falon kötött ki, pontosabban a cserepek hullottak a konyhakőre, a kávé pedig végig folyt a fehérre festett falon.
Az asszony egy ideig meg se tudott szólalni. Még soha nem látott élőben ilyent, hogy valaki a tányért, poharat, csészét, mindegy, hogy mit, de a falhoz vágja. Náluk ez nem volt szokás, de a környezetében sem tapasztalt hasonlót sem. Igaz, voltak olyan bárgyú filmek, ahol egymás fejére nyomták a tortát, ütötték-verték egymást, de ezeken ő soha sem tudott nevetni. Nem is nézett ilyen filmeket, legalábbis egyedül semmiképpen. Azt sem értette, mi olyan vicces azon, hogy a földön landoló ételmaradványokon mindenki elcsúszik, és hanyatt esik. Lényegtelen, ízlések és pofonok különbözők, neki az ilyen típusú úgynevezett burleszk filmek nem jöttek be.
Ez azonban nem film, hanem a szín tiszta valóság, ocsúdott fel. Mi bajod van, miért vágtad a falhoz a csészét? Normális vagy?
Magadnak egy pohárral készítettél, nekem meg csak csészényit. És akkor a falhoz kell vágni? Nem tudtad azt mondani, hogy nekem is pohárban adjad, vagy légy szíves főzz le még egy adagot, mert többet szoktam inni? Egyébként ketté osztottam, csak kedvességből tettem a tied csészébe, de meg lehetett volna beszélni, nem?
Időnként Krisztinek túlóráznia kellett, ilyenkor előfordult, hogy párja a jelenlétével meglepte. Ezek azon típusú meglepetések közé tartoztak, melyeket inkább megalázónak tartott az asszony. A munkahelyétől 4-5 percnyire laktak, kivilágított utcán haladt, tehát nem arról szólt a történet, hogy eléje megyek, hogy ne féljen, hanem a gyanakvásról, féltékenységről, bizalmatlanságról. Ilyenkor Ádám meghúzódott a fal mellett és figyelte, hogy Kriszti kivel jön ki, illetve kivel beszélget. Végül is mindegy volt, hogy kivel, mivel férfiak is dolgoztak a munkahelyén, akkor is gyanús volt, ha épp egy kolléganővel beszélgetett.
Férje édesapja kórházba került – nem is jött ki onnan élve – és mivel Kriszti nagyon kedvelte az apósát, akit sajnos csak rövid ideig ismerhetett, szívesen tartott Ádámmal, hogy együtt látogassák meg őt. Több tömegközlekedést is igénybe kellett venniük, de a viszonylag hosszabb utat mégiscsak vonattal. Kriszti felszállt a szerelvénybe, mely még jóformán üres volt, hiszen a végállomástól indultak. Leült egy ablak melletti ülésre, az útvonallal egyező irányba – mivel nem szeretett a menet iránnyal háttal ülni – párja pedig vele szemben foglalt helyet. Közben mások is szállingóztak, de még mindig bőven volt hely. Kriszti nézte a felszálló utasokat. Rövidesen indulunk mondta. Kit nézel kérdezte a férje? Hogyhogy kit? Bárkit, aki éppen felszáll, mert mit kellene csinálnom? Ádám felugrott és kiszúrt magának egy férfit, aki a szerelvény túloldalán ült, menetiránynak háttal, akárcsak ő. Dumálhatsz, amit akarsz, látom én mi a szitu. Igen? Mi? – mert nekem fogalmam sincs róla. Azt tudom, hogy veled szemben ülök és a halálosan beteg édesapád megyünk meglátogatni. Ott, azt a fazont nézed, azt hiszed, hogy hülye vagyok? Na, majd mindjárt megmondom neki, hogy kivel szemezzen. Ádám, kérlek szépen ne csinálj botrányt, nem szemezett velem, eddig észre se vettem. Rendben, ha nem akarod, hogy oda menjek, akkor menjünk át egy másik szerelvénybe! Jó, adta meg magát Kriszti. Természetesen a vonat indulása előtt néhány perccel már sokkal kevesebb hely volt. Az egyik ezért, a másik azért nem felelt meg Ádámnak. Meddig megyünk még?- kérdezte Kriszti. Miért, hová akarsz ülni? Talán ide, ha neked is megfelel. Leültek, a vonat elindult. Az egyik állomáson felszállt egy idős úr bottal és megkérdezte, hogy a Kriszti melletti helyre leülhet-e. Természetesen, felelte az asszony. A férfi az egyik kezében fogta a botot, a másikat letámasztotta az ülésre. Ádám rövid idő után, minden átmenet nélkül felugrott és felháborodva üvöltötte, hogy azonnal vegye el a mocskos kezét a nejemről, hogy meri tapogatni őt! Ádám, az isten szerelmére az úr hozzám sem ért. Egyébként pedig magam is meg tudnám védeni, nem gondolod? Az utastársuk is ledöbbent. Asszonyom, hozzá értem önhöz? – kérdezte. Nem, felelte Kriszti. Nézze fiatalember, én még abban a korban nevelkedtem, mikor még volt erkölcs és soha nem tennék olyant, hogy kihasználjam, hogy egy csinos hölgy ül mellettem. Egyszerűen letettem a kezem az ülésre, mert így kényelmesebb volt, de nagyon vigyáztam arra, hogy véletlenül se érjek a kedves feleségéhez. Kikérem magamnak, hogy a becsületembe gázoljon, de mivel látom, hogy a felesége úrinő, nem jelentem fel, inkább keresek egy másik helyet. Ezzel nagy nehezen felállt és a robogó vonaton elindult, hogy valahol le tudjon ülni. Búcsúzóul annyit mondott: részvétem asszonyom.
Most ez mire volt jó? Muszáj az élő fába is belekötnöd? Még neked áll feljebb, láttam, hogy nézett rád az a vén szattyán, jobb is, hogy elment. Krisztinek kifejezetten rossz kedve lett. Nem nézhet sem jobbra, sem balra, csak élete párját kell néznie, amitől viszont elment a kedve.
Megérkeztek a kórházba. Szegény apósa már végső stádiumban volt. Kriszti alig tudott megbirkózni a könnyeivel. Hogy lehet, hogy egy ilyen nemes, jólelkű, szelíd embernek ilyen kákán is csomót kereső fia van? Rövidesen meghal az édesapja, ő meg mindenkibe beleköt, folyton cirkuszol valamiért. Ha tudja, hogy ilyen útja lesz, inkább otthon marad. Apósa – akit akkor látott utoljára – kedvesen megköszönte a látogatást, Krisztinek kezet csókolt, hosszú és boldog életet kívánva neki.
A kórház udvarán volt egy kis büfé. Menjünk be, igyunk meg egy kávét, mondta Ádám. Jó, felelte Kriszti. Állóhely volt csak, több keskeny asztallal, ahová a pulttól lehetett elvinni a fogyasztandó ételt, italt. Egymás mellett álltak, csendben kortyolták a kávéjuk, mikor belépett egy orvos, és az ő asztaluknál állt meg, pontosabban Krisztivel szemben. Ő is kávét hozott. Fél méternyi távolságra álltak egymástól, nem lehetett nem észrevenni egymást. Az orvos fiatal volt és jóképű, ráadásul udvarias is, mert előzőleg megkérdezte, hogy odajöhet-e? Kriszti nem válaszolt, a férje nyögte ki az igent. Meddig iszod a kávédat, kérdezte a feleségétől olyan idegesen, mintha nem 5 percnyire lennének az állomástól, ahonnan fél óra múlva indul csak a vonat. Igyekszem, felelte az asszony, de nem tudom forrón inni a kávét, hiszen tudod. Mindent tudok, válaszolta Ádám olyan indulatosan, hogy Kriszti legszívesebben otthagyta volna az egészet, mert a cirkusz nem éri meg, de aztán meggondolta magát. Itt áll mellettem a férjem és láthatóan felrobban azért, mert az orvosnak tetszem. És? Együtt megyünk el, beszélgetni sem tudok vele, mert biztos, hogy inkább bepisilne, mint hogy két percre is egyedül hagyjon bennünket. Azért mindennek van határa! Neki is tetszettem, azért kezdett udvarolni nekem és feleségnek is kellettem, akkor most mit hisztizik mindig mindenért. Ráérünk, nem fogom sem forrón lenyelni a kávét, sem itt hagyni, ki tudja, hogy a vonaton, villamoson, buszon kivel fog összehozni?
Mikor kimentek a büféből, Ádám még hátra fordult, látta, hogy az orvos a felesége után néz, amitől teljesen elvesztette a józan eszét. Már csak ketten voltak, mikor közölte, hogy láttam, amit láttam. Igen? Már megint? Milyen jó neked, mondta bosszúsan Kriszti. Beavatnál a látomásaidba? Tetszettetek egymásnak és meg fogsz vele csalni. Igen? Szerinted mikor és hogyan tudtunk megbeszélni egy randevút, mikor egyfolytában mellettem voltál? A szemeddel, válaszolta. Rendben, vette fel a kesztyűt az asszony, tény, hogy a szem sok mindent kifejez, de azt a képességem eddig nem ismertem, hogy napot és időpontot is jelezni tudok vele. Azt se, hogy jöjjek ide észrevétlenül, illetve oda, ahol szerinted megbeszéltük a randevút? Jeleztetek egymásnak, engem nem tudsz átverni. Akkor jó, felelte az asszony. Figyelj, nagyon jól figyelj rám Ádám, mert ezért, amiért ennyire nem bízol meg bennem, amiért folyton megalázol és állandóan nyomozol utánam, gyanúsítasz és fűvel-fával összehozol, na, csak ezért, és csak, hogy tőlem tudd, meg foglak csalni! Fogalmad sem lesz róla, hogy mikor és kivel, de megteszem. Érted?
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
