Összetört Paradicsom 2.

Forgatom a kezemben a katari riált. Nem néznek vissza rám a fészken ülő madarak. Jobban nem is különbözhetnének egymástól, mégis ugyanabban a fészekben ülnek. Felénk úgy mondanák: egy csónakban eveznek…

Életemben nem láttam még ilyen pénzt. És soha nem gondoltam volna arra, hogy egyszer részem lesz egy ilyen utazásban. Álmodtam-e róla? Nem. Soha, még csak azt sem.

Barátnőm választott maga mellé útitársnak. Véletlenül – aminek a létezésében én nem hiszek – megnyerte ezt az utat egy kvízjátékon. Abszurd, amikor a sor osztja a lapokat…

Most mellettem mélázik: kerek hat óránk van, hogy megbarátkozzunk a dohai reptér várótermével. Akár fel is fedezhetnénk a hatalmas csarnokot, de kicsit elcsigázottak vagyunk a 40 foktól és attól, hogy majdnem félnapi út van már mögöttünk. Persze nem segít az a tudat sem, hogy csaknem ennyi van még előttünk is.

Természetesen jönnek-mennek az sms-ek: a családnak tudnia kell, hogy még mindig együtt és épségben vagyunk. Fáradtan mosolyogok a válaszon, melyben a szüleim arról biztosítanak, hogy nagyon büszkék ránk. Azok után, hogy valószínűleg megdöntöttük Frankfurtban a reptéri átszállás fél órán belüli világrekordját (amit persze senki sem fog feljegyezni a Rekordok könyvébe), azt hiszem, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valóban van miért büszkének lenni saját magunkra is…

Másnap még világosban érkezünk meg Balira. A repülőtér itt olyan, mint valami másodrendű vasúti váróterem. Egymás után dobálják ki a bőröndjeinket alacsony, olajbarna bőrű fiatal férfiak, és közben jókat mulatnak a címkékre feljegyzett neveinken. Rájövünk, hogy ez egy e tekintetben is más kultúra, láthatóan sokkal mélyebb a közösségi érzés, mint nálunk: egymásnak kiabálják a neveinket (már hallani is borzalmas, mit olvasnak ki itt az általunk teljesen másképp kiejtett személynevekből), és egyre csak nevetnek és nevetnek – rajtunk.

Odakint azt remélem, levegőhöz jutunk majd a fóliasátorra emlékeztető beltéri hőmérséklet után, de csalódnom kell. Miközben követjük a mellénk rendelt helyi idegenvezetőt a mikrobusz felé, az a gondolat fut át az agyamon, amelyről tudom, mostanában semmi esetre sem fogom megosztani a barátnőmmel: „itt én el fogok pusztulni…” Immár teljes bizonyossággá érik bennem, amit eddig is sejtettem magamról: nem viselem jól a hőséget.

A szállodában egy időre megszabadítanak minket a csomagjainktól. A személyzet egy része gondoskodik arról, hogy bekerüljenek a szobánkba. Már sötét van, amikor elvezetnek minket is a szobánkba a nyitott folyosók kacskaringós rengetegében. Szerencsére még azelőtt becsukják maguk mögött az ajtót, hogy valakinek eszébe jutna lefekvés előtt kiosztani a feladatot: segítség nélkül térjünk vissza a recepcióhoz. A repülőtér után most már bármit el tudok képzelni, de szerencsére olyan fáradtak vagyunk, hogy nem jut eszünkbe, mennyire távol vagyunk az otthonunktól, a megszokott életünktől.

Különös hangokra ébredünk. Lágy zenével csobog a víz az ablakunk alatti szökőkútból. Szürke köveken fut tovább a víz, de mielőtt a medence széléhez érne, felkavarja egy újabb, sárkányfejű vízköpőből belezúduló áradat. A reggel nem más, mint halvány, csaknem fehér napfény, szürke kövek, hófehér liliomok, dús, zöld fű, vaníliaillatú pára.

A reggeli mellett megegyezünk abban, hogy az első nap a szemlélődésé és a megpihenésé a hosszú út után. Nagy egyetértésben igyekszünk a szállodához tartozó egyik medence felé. Kiválasztunk egy-egy napozóágyat, és elsőként a balinéz nappal kívánjuk a bőrünkre karcoltatni azt a novemberben nálunk nem kapható, természetes és egybefüggő tetoválást, ami majd hazatérve bizonyítja az otthoniaknak, hogy valóban érintette talpunk a sziget földjét. Nem telik sok időbe, hogy rájöjjünk, ez nem is olyan egyszerű az egyenlítőközeli forrósághoz nem szokott szervezetnek. Még szerencse, hogy az életben mindig van választás, így bemerészkedünk a vízbe. Nem vagyunk egyedül. Egy alkalmazott pásztázza a víztükröt, jobb kezével kaszál a levegőben, hogy segítse előrehaladását a vállig érő vízben, másik kezében vödröt tart, abba gyűjti a medencébe hullott frangipáni virágokat. Később bevalljuk, gondolatban egymástól függetlenül feladtuk otthoni munkahelyünket és beálltunk medencetakarítónak. Talán nem jövedelmez fele olyan jól sem, de látszatra teljesen szorongásmentes időtöltés. Ha otthon gondolkodnék ezen, kétségem sincs, hogy nem vállalnám a munkát, és inkább elgondolkodnék a medencetakarító élethelyzetén. Túlságosan is az öreg kontinens földjéhez ragadtnak vallom magam, és a hétköznapokban jól is van ez így…

Az óceánhoz kikövezett, egymásba vissza-visszatérő sétautakon jutunk el, de be kell érnünk azzal a részével, amit a feltételezett part vonalához képest meghagyott nekünk az apály. Este azonban már nem messze a lábunktól csobognak a hullámok. Ülünk a parton a vacsoraasztal mellett. A levegőben keveredik az általunk ismert liliomok és még legalább egy tucatnyi, ismeretlen virág édeskés illata a fáklyákból áradó, égő olajéval.

Itt valóban tintaszínű az égbolt, és csak hosszas szemlélődés után vehető ki annak és az óceánnak a találkozása egy ugyancsak sötét vonal mentén.

Vidámak vagyunk, felszabadultak az új élmények tömkelegében kalandozva. Nem zökkent ki minket a mókusok rikoltozása sem, csupán megállapítjuk, hogy ilyet még otthon sem hallottunk eddig, de most legalább van alkalmunk erre is.

Rögtönzött zenekar hangol az asztalok mellett: két férfi, gitárral. A tányércsörgés zajába a maga csendességében bekúszik Richard Marx, bár a hangja kicsit más, amint azt énekli, Right here waiting for you. Ahogy egyre inkább eluralkodik az esten, úgy térünk vissza lassan saját belső világunkba.

Nézem a vizet, ami majd emlék lesz csupán, míg saját, régmúlt emlékeim alakjai elevenednek meg előttem: a családom, a barátaim. Pillantásom az égre téved. Itt nincsenek városi fények, amelyek megzavarnák a látást a nagy víz fölött: ott számlálhatatlan apróbb-nagyobb csillag tündököl, és ahogy egyre hosszabban elveszek a szemlélésükben, szinte szorongás vesz rajtam erőt. Mintha az ég teljes súlyával telepedne rám, amint uralkodik fölöttem. Egyszerre a maga teljességében válik nyilvánvalóvá az a több ezer kilométeres távolság, ami elválaszt azoktól, akik a mindennapjaim szerves részei, akiket szeretek.

„Itt várok rád” – énekli a helybeli férfi a saját hangján és a saját személyes történetemben teljesen más arcok, teljesen más hangok kapcsolódnak hozzá. Csak az énekszó és a zene tölti ki a teret körülöttünk. Mindenki hallgat, velünk egyetemben. Egymásra nézünk. Könnyes a szemünk. Bizonyára nem hinne a szemének, aki így láthatna minket, mert mi oka is lehetne két nőnek a sírásra az óceán partján?

Tudom, hogy nem velünk van a baj. A látszat ellenére egyébként nincs is semmi baj: csak mintha messziről szólna a dal, az óceánon túlról, és hangjaira néhány pillanatra darabokra törne a Paradicsom…

Author: Képíró Angéla

Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.